érdekes év volt 2018 filmes szempontból (is), a mozizásaimnál igyekeztem lefaragni a kellemetlenebb falatokat, úgyhogy csak tizenkétszer zarándokoltam el a nagyvászonhoz (hogy minden hónapra jusson egy, mi...?). ezekkel együtt összesen 50 filmet sikerült felírnom tavaly a listámra, ami egy átlagfogyasztó szemében akár még soknak is tűnhet, nekem viszont megint pont nem sikerült elérnem ezzel a minimál célkitűzésemet, hogy minden hétre jusson egy film...

szóval a menetrend idén is a szokásos, bár most nagy volt bennem a kísértés, hogy ne állítsak fel sorrendet a mozizós filmjeim között, ugyanis az első öt helyezett között olyan kicsinek érzem a különbséget, hogy legszívesebben félóránként pakolnám át őket a dobogó különböző lépcsőfokaira -de oké, legyen, épp most ez a helyzet:

01. Avengers -Infinity War

(az eddigi tizenkilenc film két-és-fél órás fináléja, és azt is érzi az ember, hogy ennyi időn át szorítja a karfát az izgalom és a dráma miatt. thanos jött és győzött -legalábbis a nézők szívét mindenképp elrabolta.)

02. First Man

(ha az avengers a szívemet ragadta el, akkor ez a film az eszemet -végtelenül tudtam csodálni az a tudatos rendezői koncepciót, amit damien chazelle végigvitt ennél a filmnél, hogy tudott visszafogott és emberi lenni, és pont akkor volt klausztofób vagy lenyűgöző az általa közvetített élmény, amikor kellett.)

03. Spider-Man -Into the Spider-verse

(egy animációs film, amiben több az ötlet és a lélek, mint a legtöbb élőszereplős társában.)

04. Mission:Impossible -Fallout

(tom cruise egy fáradhatatlan gépezet, aki megint elhozta nekünk a tökéletes akciófilmet, ami kíméletlenül pumpálja fel a véredben az adrenalint.)

05. Black Panther

(a marvel univerzum egy új szeglete debütált dicsőségesen a vásznon, törzsi dobok, hihető gonosz és erős női karakterek a társadalmi problémák tengerében.)

06. BlacKkKlansman

(szürreálisnak tetsző kísérlet arra, hogy szórakoztatóan meséljen a világ legundorítóbb emberi tulajdonságáról: a gyűlöletről. megnevettet és gyomron vág.)

07. Solo -A Star Wars Story

(ártalmatlan kalandfilm a nagy univerzum egy kevéssé fontos aspektusából.)

08. Incredibles 2

(jó tempójú, látványos mese a nemi szerepek bonyolultságáról -egy kicsit jobban is elrabolhatta volna a szívemet...)

09. Aquaman

(pont olyan mint a címszereplője: nagy, buta és baromi szórakoztató. egy határozott vágóollóval még jobb lett volna a végeredmény.)

10. Ant-Man and the Wasp

(pont azt nyújtja, mint az elődje, kicsi kalandokat a marvel univerzumban, ötletes akciókkal, szórakoztató percek okozva a moziban, semmi többet.)

11. Deadpool 2

(annyira felhúztam magam a kezdeti drámázás értelmetlenségén, hogy utána már nem tudtam úgy élvezni a tényleg vicces pillanatokat, mint kellett volna...)

12. Ready Player One

(spielberg miatt mentem el, és rendezésileg nem is volt igazán baj a filmmel -a didaktikusságával és kiszámíthatóságával annál inkább. de hiába lett utolsó a listámon, ez sem igazán rossz film, csak olyan, izé, semmilyen...)

na nézzük, mi volt itthon a helyzet:

az oscar-szezon most is megajándékozott pár erős filmmel (three billboards..., lady bird, call me by your name, the shape of water, i tonya), aztán még az év elején jöhetett egy szokatlan mindfuck az annihilation képében, később próbáltam kisebb gyöngyszemeket keresni (revenge, upgrade), néha meg csak szórakoztatni akartam önmagam (death of stalin, popstar). és meglepően idén is sok dokumentum-film landolt a portfóliómban (legjobbak: jodorowsky's dune, won't you be my neighbor?, three identical strangers, they shall not grow old). az ’év legrosszabb film-élménye’ dicstelen címét meg adjuk mondjuk a venom-nak, aminél hálát adok az égnek, hogy előre kiszimatoltam, hogy nem szabad rá elmennem a moziba...

szóval goodbye 2018, hello 2019, gyaníthatóan idén sem fog változni sok minden, jövő ilyenkor is kesergek majd azon, hogy nem mentem eleget moziba, megint éltetem majd az év eleji oscar söprésemet -és már előre látom magam előtt azt a kínszenvedést, ahogy az avengers: endgame és a starwars 9 között döntök majd, hogy melyik kerüljön magasabbra a listán...

(A Meztelen Juliet) (2018) (r.: Jesse Peretz)

szerintem már ismertek jól, tudjátok, hogy az én lelkemet az elégíti ki, ha űrhajók vagy szuperhősök bukkannak fel az olvasmányaimban, mégis a mai napig, ha valaki a halántékomhoz tart egy fegyvert, hogy most azonnal döntsem el, hogy ki a kedvenc íróm, én gondolkozás nélkül nick hornby-t mondom. még annak ellenére is, hogy időtlen-idők óta nem olvastam tőle semmit -pedig egy szó sem esik nála űrhajókról és szuperhősökről... (illetve, bevallom, hogy a ’vicces lány’-t elkezdtem tavaly, de elakadtam benne száz oldal után, úgy éreztem, hogy rossz az időzítésem, hogy akkor épp’ nem vágyik a lelkem arra a könnyedségre, ami a könyvből árad...) könnyű megfogni, hogy mit szeretek hornby-ban, egyszerűen úgy beszél hozzám, hogy a lelkem legmélyét szólítja meg, egyszerűek a szövegei de nem primitívek, viccesek ám mégis tele vannak érzelemmel, értem a probléma-felvetéseit, mint két jó zenész, egy húron pendülünk... és bár a két fociláz filmet nem láttam, de úgy tűnik, hogy az adaptációkkal is szerencséje van, mert olyanok nyúlnak a regényeihez, akik le tudják desztillálni a nickhornby esszenciát, pont annyira lesznek viccesek, érzelmesek és szólnak hozzánk, amennyire kell (ez utóbbinál nem lehet véletlen, hogy a narrációt fontos dramaturgiai eszköznek tartják mindig a forgatókönyvírói). és bár itt nem volt meg az a hengerelés, mint a popcsajok-nál (ami nem csak a legkedvesebb regényem mind közül, de a film-változat is könnyen belefér az all time top 10-embe), nem olyan vicces, mint az egy fiúról-ról (ugye, azok a hülye ragok), inkább csak csendesen mesél az életközépi válságról, amihez pont megfelelő hátteret biztosít egy álmos kis tengerparti városka, és benne a hétköznapi életet élő kisközösség... mert ez nem az a nagyívű szerelmi történet, ahol az érzelmek elmossák a gátakat, itt csak egymás mellé sodródik két ember, akik úgy érzik, hogy sok-sok évet eldobtak az életükből, és szükségük van egy nagy váltásra (és csak úgy mellékesen felvetődik az is, hogy szexeljenek egyet, ha már ott vannak egymás közelében)... a legfontosabb aspektus tehát a válság megélése, de persze nem hornby-ról lenne szó, ha a rajongás valahogy ne kerülne előtérbe -és persze duncan, a zenebuzi egy barom, de szerencsére azért együtt tudunk érezni vele -mi, akik a fél életünket rászánjunk valamire, ami foglyul ejti a képzeletünket... az már egy más kérdés, hogy az ilyen mélyen elkötelezett hívők szoktak a legnagyobbat koppanni, amikor kiderül, hogy ők maguk mindig is sokkal többet gondoltak az imádott mű mögé, mint maga az alkotó. dehát így jár az, aki egy szakítós-lemezbe feccöli minden energiáját, és így jár egy zenész, aki misztikus ködöt emel maga köré... ethan hawke-ra egészen csodálatosan passzol ez a magánéleti válságokkal terhelt kiégett rocker-szerep, ráadásul még a hangját is adta a filmhez komponált dalokhoz -ám mégsem az éneklés vagy laza hippiskedés miatt ég majd be az alakítása az emlékezetünkbe, hanem egy kifejezetten megkapó pillanat miatt, amikor elmeséli, hogy miért is vett ilyen gyökeres fordulatot az élete. de persze akkor is baromi jó, amikor viccelni kell, és vannak is a filmben nagy vigyorgásokra késztető pillanatok is (elég csak a kórházi termes, kissé a klasszikus kabaré-jelenetekre emlékeztető percekre gondolni). persze chris o’dowd sem hagyta otthon a komikusi vénáját, rose byrne-nek meg a ’ciki-humor’ megy nagyon (óh, hogy milyen laza eleganciával vette ki az elemeket is a vibrátorából!)... sokat vacilláltam, hogy mi legyen az idei utolsó film, amit megnézek (valamit muszáj volt, mert a kényszerbetegségem nem engedte, hogy 49 filmmel fejezzem be az évet), és az utolsó pillanatban gondoltam meg magam, és böktem erre a hornby-adaptációra, de cseppet sem bántam meg, mert elszórakoztatott a maga csöndességével, még akkor is, ha a regény elég élénken él még (az amúgy lyukacsos) memóriámban, így sztoriban sok meglepetésre nem számíthattam... (szerintem ezt a projektet jesse peretz rendezőre találták ki, aki eredeti szakmáját tekintve basszusgitáros, aztán videoklippekkel tért át a vizuális művészetre, az elmúlt években meg házi rendezője volt a kapcsolati drámákat boncolgató girls-nek...) (a film megnézése után ryan adams-et lett kedvem hallgatni, aki ugye részt vett a ’juliet-dalok’ megalkotásában, és nem tudom, hogy miért szaladt el mellettem az a tény, hogy ez az őrült zenész pár éve feldolgozott egy egész taylor swift albumot is...) (##12.31.)

(2018) (r.: Peter Jackson)

a második világháborúról mindent tudunk már -az összes aspektusáról készült már játékfilm, az összes fennmaradt korabeli képkockája bekerült már valamelyik dokumentum-filmbe. az első világégés mindkét fronton hátrányban van -jellegéből adódóan nem érzik úgy az írók, hogy jól lehetne dramatizálni az eseményeit (vagy mondjuk nem lehet egyszerűen rátolni a gonosz-szerepet valamelyik harcoló félre), és a korabeli technikákkal felvett mozgóképes anyagok is nehezen maradtak fenn. plusz kereken száz év telt el a fegyverletétel óta, így nem élnek már köztünk azok sem, akik hitelesen mesélni tudnának. de szerencsére vannak archívumok, ahol megőrizték a visszaemlékezéseket, és vannak olyan őrült filmesek, akik hajlandóak rengeteg időt áldozni arra, hogy közelebb hozzák hozzánk ennek a nagy háborúnak a borzalmait is. és peter jackson kellően ambiciózus, aki mindig is szívesen nyúlt a legmodernebb technikákhoz -meg is előzte a filmet a híre, attól zengett a sajtó, hogy úgy láthatjuk ezt a korszakot, ahogy eddig még sohasem. persze egy ilyen feltüzelés után az első húsz perc csalódás lesz, hiszen csak a szokásos fekete/fehér, furán gyorsnak tűnő képeket látjuk csak pörögni a sorozásról és gyakorlatozásról beszélő hangok alatt (még a vetítőgép kattogását is belekeverték a hangsávba) -és persze érdekes belegondolni, hogy milyen pozitív lelkesedés volt európában a háború miatt, hogy miként kerültek a frontra a tinédzserek, de azért ott motoszkál benned, hogy miként fog lekötni téged ez a téma másfél órán át. aztán elindulunk a frontra, és kiszélesedik, kiszínesedik a kép, meghallod a katonákat és a környezetük zajait, és csak annyit tudsz mondani, hogy wow... kicsit át is kell állítani az agyad, mert nem könnyű felfogni, hogy ezek nem utánjátszott felvételek, hanem az eredeti 13 kocka-per-másodperces filmek, igazi emberekkel, a valódi frontról. és persze el is veszik az ember ezekben a technikai részletekben, de aztán idővel megint jobban fülelni kezd a visszaemlékezések szövegére is, és akkor csapja meg igazán a horror, hogy mennyire elviselhetetlenek lehetettek a mindennapok a lövészárkokban, hogy ezeknek az ifjaknak nem csak a német fegyvereket kellett túlélnie, de az időjárási viszontagságokat és az állatokat is... peter jackson azért rendezőként is akar hatni, nem csak technikai géniuszként, ezért például egymás mellé vágja a hasonló arcokat -egyszer vidáman, aztán holtan... bár látható, hogy a korabeli operatőrök sokat forgattak a frontvonalak környékén, azért minden felhozott példához nem maradt fenn felvétel, ezeket hangulatos rajzokkal/festményekkel pótolták ki az alkotók a mozgóképeket... mondhatnánk, hogy egyoldalú a mű, hiszen az angolokat helyezi a fókuszpontba, de igazából nem is volt szándék arra, hogy a teljes háborút feltérképezze -sőt, ha jobban megnézzük, a nagy képpel sem akar igazán foglalkozni, nem nagyon mozdulunk ki a kiskatonák szemszögéből, a lövészárkokból és a no man’s land-ről. leginkább azok a fiatalok érdeklik, akik az isteni szerencse folytán túlélték ezt a vériszamos időszakot -és azok, akik örökké fiatalok maradtak, arccal lefelé belesüppedve a ragadós sárba... (néhányszor azért lehet látni, főleg az arcokon, hogy miként dolgozta meg a számítógép a képsorokat, de szerintem ezeket könnyen feledtetik az olyan hátrahőkölős jelenetek, mint mikor megindulnak az első tankok a harcmezőre. és ha még a végén még egyszer a technikai részletekbe akarok beleesni, akkor ideje külön megdicsérnem a színezőket és a hang-keverőket is, mert ők is rengeteget tettek azért, hogy ilyen hitelesek legyenek ezek a képek.) (##12.29.)

(Jumanji: Vár a dzsungel) (2017) (r.: Jake Kasdan)

karácsony. enyhe kaja-kóma, rokonok a kanapén. nézni kéne valamit. ami nem fáj. ami nem üli meg a gyomrot. aminél nem kapok idegbajt, hogy szinkronnal beszélnek a karakterek. tavaly karácsonykor bejött a sony-nak a moziban a jumanji vetítése, tegyünk vele mi is egy próbát... és mondhatom, hogy jól átugrotta a nem túl magasan lévő kritériumainkat a film, mert egy percig sem vette komolyan magát, így átragadt ránk is az önfeledtsége. bizonyos szinten még ügyesnek is mondanám az ötlet-börzéjét, ahogy megvalósítja a tökéletes game-adaptációt, korlátozott számú életekkel, skill-ekkel és hátrányokkal, megkötött npc-kkel (sőt, még a dramaturgiát is a játék-világból veszi, körökre van osztva a cselekmény, a végén meg jöhet a boss-fight). de a nagy fegyverténye, hogy a színészei szívesen bohóckodnak a test-cserével, rock kicsit kétségbeeshet, karen gillan elhiteti magáról a béna csajt, és nem meglepő módon jack black az aduász a nőciskedéseivel (kevin hart most sem lett a szívem csücske, ő csak önmagát képes hozni, az meg nekem kevés). meglepetés nincs, tanulság az van, a különböző típus-karakterek átlépnek az árnyékukon, és barátokká válnak... azért hogy ne csak a finom kisüzemi sör által is gerjesztett eufória beszéljen belőlem, tegyük hozzá, hogy a cgi néha bántóan ótvarra sikerült, és bobby cannavale gonoszát sem sikerült semmennyire sem kihasználni... (##12.26.)

(Pókember -Irány a Pókverzum) (2018) (r.: Bob Persichetti, Peter Ramsey, Rodney Rothman)

a mai napig látom az ismerőseim szája szegletében azt a lenéző kis félmosolyt, amikor arról beszélek nekik, hogy képregényt olvasok (és vásárolok ipari mennyiségben). és már nincs is igazán kedvem harcolni azért, hogy megértessem az emberekkel, hogy miért különleges művészeti forma ez a médium, hogy milyen élmény ezeket a füzeteket olvasni -pedig most kaptam a kezembe egy erős fegyvert, mert az első sin city óta nem volt olyan mozgóképes alkotás, ami ennyire esszenciálisan megfogta volna képregény-olvasás érzetét, mint ez az animált gyöngyszem... és nem csak a nagyon érdekesen kevert rajzstílussal érték ezt el az alkotók (a 3d-vel létrehozott alapra rajzoltak rá hagyományosabb technikákkal, és bár elsőre furcsának tűnnek így mondjuk az arcokon lévő ráncok, de aztán működésbe lép a kémia), hanem azzal is, hogy sok elemet átvettek a képregények vizuális sztenderdjeiből -a narrációs téglalapokat és szövegbuborékokat, az osztott képet, ahol egy-egy információt ki lehet külön emelni, vagy a hang-effektek képre-írását... ugyanakkor a karakterek mozdulatai valóságosnak hatnak, emberiek -kivéve akkor, ha szándékosan karikatúra-szerűen túlzásokba akarnak esni, mint a hegyomlásként ábrázolt vezérnél... mint ahogy a képregényeknél, úgy a vásznon sem kielégítő, ha csak a szemkápráztató vizualitást tudja nyújtani egy alkotás, itt is ugyanúgy szükségünk van karakterekre, akikkel szívesen indulunk egy nagy kalandra, és szükségünk van egy erős érzelmi töltetre, ami fel tudja lobbantani azt a kis tüzet a lelkünkben, hogy igazán kötődni tudjunk ahhoz, amit látunk/olvasunk... peter parker-t ismerjük jól mint pókembert, és tudták ezt a film készítői is, ezért csak egy gyorstalpalóval szaladtunk végig a sarokpontokon, nagyokat kacsintva a raimi-féle spidey-filmek erényei és hibái felé is, aztán inkább egy új és izgalmas irányba fordultunk... de ahogy peter-nél, úgy az új hősünknél, miles-nál is érezni lehetett az erős tudatosságot, hiszen az alkotók is tudták, hogy mi tudjuk, hogy mire számíthatunk egy eredet-történetnél, ezért ügyesen játszani kezdtek az elvárásainkkal. miles már a képregényben is egy remix volt, és itt is lett lehetőségünk párhuzamokat vonni a (túl jól ismert) parker-sztorival, de ezek a változtatások frissen is tartották a sztorit úgy, hogy annak az esszenciája mégse sérült. mert lehet hogy valaki nagy erőt kap az élettől, de végig kell járnia azokat a lépcsőfokokat, amíg el tudja fogadni ezeket, amíg magabiztosan a vállára tudja venni a hősködéssel járó nagy terheket. alap-értékek ezek, aminek a variációit már számtalan hőstörténetben láthattuk, mégis működik itt (is) ezektől a varázs. mert érzelmileg jól fel van építve, együtt tudsz haladni miles-szal ezen az úton, és át tudod te is érezni, hogy mit él át a srác... meglepődtem egyébként, hogy lelkileg ilyen sokat adott a film, hogy meg tudott rendíteni a halállal (illetve halálokkal), hogy nagyon szépen ki tudta domborítani azt a sok lesújtó drámát, ami a pók-léttel jár együtt. lakjon az a pók-lény bármelyik univerzumban is... mert bizony a film másik nagy fegyverténye a különböző dimenziókból érkezett hősök bevetése volt, egészségesen válogatva a végtelen lehetőségek közül, jött a borongós noir-spidey, a cuki japán-anime-kislány-spidey, az animációs karikatúra sonka-spidey, és az én egyik személyes kedvencem, gwen-spidey, aki egy jó adag nőiességet hozott magával a show-ba (kedvet is kaptam a füzetei olvasásához, de sajnos még mindig jó tíz évvel le vagyok maradva a marvel listámmal, úgyhogy türelemmel kell lennem). a legkülönlegesebb változat viszont peter parker volt, egész pontosan peter b. parker, egy kiöregedett és megkeseredett pókember, aki megint egy nagy maréknyi érzelmi súlyt cipelt magával (legyen szó a válásról vagy a gyászáról)... ennyi karakter mellett a gonosz-oldal óhatatlanul elsikkadt egy kicsit, bár az tetszett, hogy a vezérnek is kreáltak egy erős érzelmi motivációt a tettei mögé (a női oki-doki meg gonosz-kacaghatott egy sort)... (az alter-univerzum azt is lehetővé tette, hogy olyanoknál is újítsanak, akiknek már nagyon megszoktuk az egy-féle arcát -és milyen üdítő volt így látni mondjuk a badass may nénit!) a mozi nagy csodája tud lenni, hogy összetett élményt tud nyújtani, hogy egyszerre tudja elvarázsolni az érzékeidet, szórakoztatni tud a pörgős akcióival, meg tud nevettetni, és közben érzelmileg is felmossa veled a (kólától kissé ragadós) padlót. és ha ügyes az alkotó-csapat, még azt is el tudja érni, hogy pontosan úgy érezd magad, mint mikor a kanapédon elnyúlva falod a rajzolt paneleket oldalról-oldalra... (veszélyes lehet trendi előadókkal telepakolni egy soundtrack-et, de itt azért működött ez a sokszor marketing-szagú húzás, mert maga a főhős is ezeket a zenéket hallgatná, úgyhogy csak ráerősítenek az amúgy is ezer fokon égő, menő módon fiatalos érzetre.) (##12.20.)