(2020) (r.: David Fincher)

tinédzserként láttam az hbo-n az rko 281 című filmet, ami az aranypolgár elkészítéséről szólt, és annak ellenére tetszett, hogy nem sokat tudtam az alapműről, mégis be tudott szippantani a régi filmkészítés varázsa, és orson welles kitartása, amivel kikényszerítette ezt a filmet az akkori stúdiórendszerből. hasonlót vártam a mank-tól is, hiszen mindenhol úgy harangozták be, hogy ez is az aranypolgár készítésének háttér-eseményei mögé ássa le magát -de miért is gondoltam naivan, hogy david fincher egy hagyományos önéletrajzi filmet fog nekünk készíteni...? ugyanis őt, valamint a forgatókönyvet jegyző néhai édesapját nem érdeklik a tényleges felvételek, nem kapunk egy hagyományos ívet az első nehézségektől a premier eufóriájáig, még csak nem is a 24 éves csodagyerek orson welles a film főszereplője -hanem egy nehéz természetű negyvenes alkoholista, aki hollywood egyik háttérmunkása volt, egy ellentmondásos figura, aki egyfelől érdekes, hiszen bennfentes körökben mozgott, másrészről viszont a film szerkezete nagyon lekorlátozza őt, nagyon sok időt töltünk vele egy korszakában, amikor nem jó érzés a közelében lenni... és akkor bele is csaphatok a film legnagyobb problémájába: hogy miért is egy gondosan megmunkált hideg fém-darabra emlékeztet leginkább az utóíze... mert úgy tűnik, mintha david fincher-t leginkább a technikai részletek érdekelték volna, a mai trükköket felhasználva akarta imitálni a harmincas-negyvenes évek filmjeinek világát, és úgy gondolom, hogy nem csak azért, hogy hangulatilag oda lehessen tenni ezt a filmet az aranypolgár mellé, hanem mert tudjuk róla, hogy egy mániákus zseni, akinek mindig a falig el kell tolnia az ötleteit. ezért nem érhette be annyival, hogy fekete-fehér a kép, ugyanúgy játszania kellett a fényekkel és az objektívek fókuszával is, mint ahogy egykor kísérleteztek ezekkel a korabeli operatőrök, a külső jeleneteknek és díszleteknek egyfajta műség érzetet adott, a hang olyan furán visszhangzott, hogy először azt hittem, hogy valami baja történt az 5.1-es technikámnak, sőt, még a ’ciginyomokról’ sem felejtkezett el, amik a megfelelő időben villantak fel a jobb felső sarokban (húsz évvel azután, hogy brad pitt-el elmagyaráztatta a harcosok klubjában, hogy mit is jelentenek ezek a jelek). és ezeket a törekvéseket mind elismeri az ember, filmszakmai szempontból értékeli, mint érdekességet, de egy két órás film élvezetéhez kevesek az ilyen gimmick-ek... kellenének karakterek, akiket szívesen követünk, akik felé nézőként kialakulnak bennünk valamilyen érzelmi rezonanciák, de a film jelen-idejében mr.mankiewicz erre nem alkalmas, le van korlátozva a sivatagi házban, amikor viszont megéled a film a flashback-jeiben, akkor meg hiányzik az igazi tudásunk, hogy felismerjünk minden korabeli valós szereplőt, az ő viszony-rendszerüket, vagy mondjuk a hollywood-i stúdiórendszer visszásságait. és én még előnyben voltam a nézők többségéhez képest, mert tudom ki volt louis b. mayer, david o. selznick, irving thalberg, vagy maga william randolph hearst, de nekem is oda kellett figyelnem, amikor kiléptünk az mgm stúdió falain kívülre, a partik forgatagában felbukkanó random arcokra... egy-két elmés párbeszéd miatt viszont mindenképp tudom értékelni a forgatókönyvet, például az első hearst partin kifejezetten tetszett, ahogy a nácikról és a kommunistákról ütköztették a véleményüket... én elhiszem, hogy david fincher-nek ez egy szerelem-projektje volt, hiszen éveken át küzdött azért, hogy az apja munkáját vászonra vihesse, és azt is gondolom, hogy nagyon gondosan elmerült a korszakba, hogy minél hitelesebben tudja mímelni azt, de mégsem érzem azt, hogy a bennfenteskedéseivel és önimádatával hozzám akart volna szólni egy pillanatig is... (érdekes hallani trent reznor és atticus ross zenei evolúcióját, nem csak a nine inch nails-ból kiindulva, de a korábbi zörej-zenés film-score-jaik alapján sem néztem volna ki belőlük, hogy ilyen klasszikus hollywood-i muzsikát is képesek komponálni. valahol mélyen ott lapult a lelkükben egy kis darab bernard herrmann. csodás!) [*03.28.]

(Aranypolgár) (1941) (r.: Orson Welles)

elég nagy terhet rak egy nyolcvan éves alkotásra, ha az összes ’minden idők legjobb filmjei’ listáján előkelő helyet foglal el, mert a nézők elvárásokkal fognak leülni egy ilyen klasszikus elé, még akkor is, ha előtte tudatosítja magában azt, hogy mennyi idő telt el a bemutatása óta, miként változott meg a filmkészítés, a technika, a színészi játék. azt gondolod, hogy meg kell erősítened magad, egy kötelező feladatot látsz, amit ki kell pipálni, ha filmrajongónak vallod magad. aztán elkezd pörögni a film, és ahogy bámulod azokat a csodásan komponált képeket, csak néha zökkensz ki egy-egy elavultabb effekt láttán, mert a festett háttereken túl ez a film nagyon jól tartja magát, köszöni szépen... olvastam arról, hogy a korabeli közönség mennyire elutasító volt a film látványvilágával, és ebből is látszik, hogy az akkor 24 éves rendező, orson welles és operatőre gregg toland milyen előremutató módon gondolkoztak, mert lehet, hogy a ’40-es évek szemeinek szokatlannak hatott a fókusszal való játszadozás, de ezektől lett egyedi sok képkompozíció, és egy csak egy komponens, mert közben elképesztően szépen festenek a fényekkel és az árnyékokkal is, és arra is felhúztam a szemöldököm, ahogy meg tudták röptetni a korabeli technikát... ha a történetet nézzük, akkor ez egy fiktív életrajz lenne, ami egyszerű tanulságokkal szolgál (1. a pénz nem boldogít és szeretetet sem vehetsz belőle; 2. attól még, hogy mindent megkapsz, amit csak akarsz, még nem lesz meg mindened), de a dramaturgiával sikerült egy nagyot csavarni rajta. ugyanis a kezdő filmhíradóból egyből megismerhetjük a teljes életutat, így később már nem csak a részletekre figyelhetünk, hanem arra is, akit kérdez a kutakodó újságíró, mert minden figura hozzáteszi a maga szemszögét a nagy egészhez. plusz végig ott húzódik a szemünk előtt a nagy rejtély, ami persze nyolcvan év távlatából már nem rejtély, hiszen annyiszor halhatta már mindenki a ’rózsabimbó’ szót a popkultúrában, aki kicsit is foglalkozik filmekkel, az ismeri a megoldást is, így ennyiben csorbulhatott nekem is az élmény, hogy lemaradtam erről az orson welles-i fricskáról... de sebaj, mert kárpótolt a nagyszerű színészi játékával, amiben talán az volt a legerősebb, hogy 24 évesen el tudta velem hitetni a karaktere különböző korszakait, és hogy úgy volt rámenős és akaratos, hogy közben ki tudott maga köré építeni empátiát is -bár sohasem akarta makulátlannak bemutatni ezt a média-mágnást, akinek a szenzáció-hajhászás többet ért mint a valódi újságírás, aki képtelen volt gyengének mutatni magát, még akkor sem, ha az akaratosságával ártott a körülötte lévőknek (mondjuk a feleségeinek). de nem kell nekünk az, hogy szurkolni tudjunk egy főszereplőnek, az kell, hogy egy érdekes életutat követhessünk végig, és ez maximálisan meg is kaptuk... még szerencse, hogy évekkel ezelőtt felhagytam azzal a rossz szokással, hogy pontokban fejezzem ki a véleményemet az írásaim végén, mert nem tudnám megmondani/számszerűsíteni, hogy mennyire tetszett a film. túl sok réteg rakódott már rá az elmúlt nyolcvan évben ahhoz, hogy objektíven meg lehessen ítélni, az biztos, hogy végig fenntartotta az érdeklődésemet, és huszonegyedik századi szemmel is figyelemre méltónak találtam a vizuális és dramaturgiai megoldásait. ezek gyaníthatóan predesztinálják a legjobbak közé. de hogy tényleg a krémek krémje lenne, azt nálam okosabb emberek tisztje megítélni. egyébként sem tudom, hogy minek ragaszkodunk az ilyen instant listákhoz, miért akarjuk összehasonlítani a gondosan megformált márványszobrunkat egy amatőr kézzel, de ügyesen összerakott használati tárggyal...? [*03.27.]

(Zack Snyder: Az Igazság Ligája) (2021) (r.: Zack Snyder)

bár abban mindenki egyetértett, hogy a 2017-ben bemutatott justice league verzió nem sikerült túl jól (a megengedőbbek is csak fáradt középszernek titulálták), viszont a film csendes kimúlása után egy komoly repedés szakította ketté a geek társadalmat: egy hangos kisebbség azt óbégatta, hogy szolgáltassanak igazságot a ’vízionárius’ zack snyder-nek, és adják ki az ő eredeti verzióját is, mert az egy tökéletes magnum opus lesz, ami megkoronázza a művész eddigi ténykedését a dc univerzumban, míg mi a túloldalról azt kiabáltuk vissza nekik, hogy nincs mit kiadni, a snyder-cut csak egy mítosz, nincs az az isten, hogy a warner broders még egy valag pénzt dobjon a süllyedő hajó után. mára kiderült, hogy felesleges volt az árok-ásás, mert igazából egyik oldalnak sem volt igaza... mert azt a legvérmesebb rajongók sem gondolhatják, hogy a most kiadásra került négy órás monstrum bekerülhetett volna a mozikba ebben a formában, vagy hogy a hetven millió dollárt azért a néhány napnyi utóforgatásért kérte zack a stúdiótól, és nem azért, hogy alapjaiból építse újra a film vizualitását, de be kell vallani nekünk kétkedőknek is, hogy volt elég nyersanyaga a rendezőnek annak ellenére, amilyen zaklatott körülmények között távozott a forgatásról. de remélem azok, akik most könnyes szemmel veregetik a vállukat, hogy sikerült elérniük az álmukat, akik most abban reménykednek, hogy mostantól minden úgy lesz, ahogy a rajongók elképzelik, azok remélhetőleg belekalkulálják azt is, hogy az at&t-nek a leghőbb vágya, hogy felfuttassa az hbo max brandet, és csak ezért nyitották ki a pénztárcájukat, és tetszelegnek most a nép kedvenceinek szerepében... no de hagyjuk is ezt a háttér-drámát, eleget rágta már mindenki három éven át előttem is, koncentráljuk arra a tömör élmény-cunamira, ami négy óra alatt érheti az embert (plusz pisi- és uzsonna-szünetek). mert azért az rengeteg idő. van hely kifejteni a történetet. lehet foglalkozni a népes karakter-tablóval. jöhetnek a nagyívű csaták. bővülhet a mitológiai háttér. minden aspektust megkaptunk ebből ebben az új ’vízió’-ban? igen-is-meg-nem-is... mert ha összehasonlítjuk a mozis változattal, akkor persze, koherensebb a történet, hiszen nem kell zanzásítani a producerek által elvárt időre, többet lehet időzni a múltban, logikusabb lesz a felépítmény. viszont nagy a csábítás arra, hogy minden egyes jelenet bekerüljön a végső vágásba, ami leforgatásra került, még akkor is, ha semmit sem ad hozzá a ív egészéhez (rád tekintek iris west); persze hogy gazdagabbnak érezzük az új karaktereket, mert van idő a hátterükre, a bizonytalan emberekből felelősség-teljes hősökké válhatnak az útjuk során (azt mondjuk nem értem, hogy miért kellett victor labor-balesetét egy átlagos t-bone autós ütközésre cserélni); steppenwolf is előrébb lépdelhetett a gonosz ranglétrán -vagy ha másképp nézzük, akkor lejjebb, hiszen pont az a motivációja, hogy helyrehozza a korábban elkövetett hibáit, és ezzel megbocsátassék minden bűne darkseid szemében, így már érthető, hogy miért harcol olyan elkeseredetten a mother-box-okért; az is kitisztulhatott, hogy miért a föld lett a fő célpont, nagyobb hangsúlyt kapott a mitológiai törekvés. azt sem tagadható, hogy átláthatóbbak lettek az akciók, még olyan pillanatai is akadtak, amibe jóleső módon beleborzonghat az ember (egészen pontosan egy ilyen van: amikor flash elkezd visszafelé futni az időben). de megérte-e a sok cécót, az évek óta dübörgő hype-vonatot a film? elégedetten áll-e fel az ember a negyedik óra végén, hogy kinyújtóztassa az elgémberedett végtagjait? (mondjuk én ezt csak képletesen írom, mert közben lenyomtam fél-fél órát az evezőpadon meg a szobabiciklin) egyszeri élménynek mindenképp ajánlatos, csak sajnos a kapkodós univerzum-építést ez a változat sem tudta elfeledtetni a nézővel, és azért a legvérmesebb rajongóknak is el kell ismerniük, hogy négy óra kurva sok a tömény snyderizmusból... eleve észvesztően buta ötletnek tűnik a nyers 35mm-es film 1.33:1-es arányában kiadni egy filmet, ami a mai szélesvásznú tévéken összenyomorodik, és a nagyjeleneteknél pont azt az élményt veszi el, amit egy dupla-oldal nyújt a képregényekben. elhiszem, hogy így több információt kaptunk összességében, de akkor is azt éreztem, hogy bezár a kép szűkössége. aztán ott vannak a mémmé vált lassítások, amik az alkotó védjegyéhez tartoznak (pont mint jj abrams-nek a hülye megszállottsága a lens flare-hez), de amikor wonder woman minden egyes kardcsapásánál örökké tart az idő, akkor az ember már hatástalannak érzi a trükköt. és pont ugyanez van az epikussággal is -ha sokat halmozol egymás után, akkor az kiöli a hatást. de ugyanez elmondható a zenére is: ha mindig max hangerőn püfölteted a dobot a művészekkel, akkor minden egyszintű és egyszínű lesz, nem fog semmi kiemelkedni, hogy igazán megbizsergesse a nézőt (mondom ezt úgy, hogy egyébként bírom junkie xl munkáit, bár ez a score kicsit olyan volt, mintha a 300 2-ből és a mad max-ből megmaradt témáit vegyítette volna a már ismert wonder woman-es és man of steel-es tételekkel). és a végére hagytam a legnagyobb bajomat: hiába a négy órás játékidő, ha azalatt sem sikerül hozzám közel hozni a karaktereket, mert így kerülhetnek bármilyen veszélyhelyzetbe, nem fogok értük izgulni. nem kötődök hozzájuk, mert nincs bennük semmi emberi. tudom, hogy (fél)isteni mitológiai alakokként kell rájuk nézni, meg superman jézus krisztus második eljövetele, és egyébként is, a humanizálás a marvel asztala, de én már csak ilyen gyenge szívű vagyok, aki mindig a szerethető motívumokat keresi a karakterekben... no. túl vagyunk végre a nehezén, jöhet a világbéke a geek világban, megkaptuk a snyder-cut-ot. ami most már létezik. a rajongók hallgathatnak végre. ja, hogy snyder olyan troll, hogy a végére direkt odaragasztott egy maréknyi cliffhangert, hogy a híveit tovább hergelje? picsába... (hmm, nekem a justice league film tök összeforrt a sigrid-féle ’everybody knows’-zal, sajnálom, hogy snyder apánk túlságosan purista az ilyen pop-hangzásokhoz...) [*03.20.]

(Minari: A családom története) (2020) (r.: Lee Isaac Chung)

az embernek akaratlanul is vannak prekoncepciói. ha azt hallja, hogy egy film arról szól, hogy egy koreai család a nyolcvanas évek hajnalán arkansas-ban telepszik le, akkor elsőre egyből az fog neki beugrani, hogy biztos, hogy a rasszizmus központi eleme lesz a történetnek. és az én lelki állapotom most nagyon nem kívánta azt, hogy majd’ két órán át azon rágjam magam, hogy az emberi korlátoltság mennyi akadályt tud gördíteni azok elé, akik nem tehetnek arról, hogy hová születtek. de meglepő módon ez a vonal fel sem bukkant a filmben. és nem arról volt szó, hogy a koreai családunk bezárkózott, és nem találkozott a körülöttük lévő közösség tagjaival, mert a templomban ott ült a vidéki dél fehér populációjának szíve-java, de a kisebb gyerekek rácsodálkozásán túl nem történt semmi atrocitás. és ezt jó volt látni. és jó lenne a sztereotípiákat is kiégetni a fejemből... (egyébként ez azt is jelenti, hogy az író-rendező (lee isaac chung) sem élt át ilyen problémákat annak idején, hiszen akkor beledolgozta volna ezeket az erősen önéletrajzi művébe.) de akkor mégis mi a film központi konfliktusa? egy családon belüli különböző gondolkozás-módok... mert a férj megszállottan hajszolja azt a bizonyos amerikai álmot, amit a western-filmek pionírjai is belénk-égettek, miszerint az a megbecsült ember, aki földet birtokol, és a befektetett kemény munkával emeli fel a családját. a jövőbe néz, és ezáltal nem látja tisztán a jelent. míg a felesége sokkal közelebbi dolgokért aggódik, a napi megélhetés, a lejjebb adott igényszint mellett ott a beteg kisfiúk is, akinek kockázatos lehet a semmi közepén élnie, ahol a kis mobil-házat körülvevő természet sok olyan csíntalanságra csábíthatja, ami rossz hatással lehet a beteg szívére... kicsiben történik minden, sokszor csendesen folynak a napok, amiket csak az összezördülések hangjai hullámoztatnak meg, a monotonitást csak a nem hagyományos nagymama dobja fel, aki bár nem tud sütni, és előszeretettel káromkodik koreaiul, mégis jó hatással van a gyerekekre, különösen a kis david-re, aki a legtöbbször a nézőpont-karaktere a filmnek (hiszen belé tudja az alkotó a legtöbb emlékét belesűríteni)... pont tegnap derült ki, hogy könnyen le tudok lassulni egy-egy alkotáshoz, ha arra van szükség, tudok együtt rezegni az apró problémákkal, a cselekmény-nélküliséggel, és annak ellenére, hogy kaptam egy szerethető karakterekből álló családot, egy nagy rakás átélhető problémát, ezúttal nem éreztem azt, hogy könnyen sodródnék, hiányzott egy kis plusz, ami igazán odatapasztott volna a képernyőre minden veszekedés alatt, nem mormoltam magamban el egy imát azért, hogy túl tudjon lendülni a yi család az összes problémáján, és úgy váljanak igazi amerikai polgárokká, hogy közben megőrzik a koreai identitásukat. szomorú vagyok, mert látom, hogy nagyon sok embernek magával ragadta lelkét a film, én viszont nem részesülök ebben az örömben... (nem igazán szoktam előzeteseket nézni művész-filmekhez, ennek viszont valamiért láttam a kedvcsinálóját, és picit dühös voltam magamra emiatt, mert ott tisztán látszódott, hogy meg kell majd küzdeniük egy tűzesettel, úgyhogy hamar rájöttem arra, hogy mi lesz a finálé nagy drámai momentuma...) [*03.14.]

(A nomádok földjén) (2020) (r.: Chloé Zhao)

egy időben gyakran belefutottam a travel channel-en a lakóautó-vásárlós sorozatukba, ahol a mozgó otthont választó családok gyakran eladták a biztos ponton álló családi házukat, azért, hogy bejárhassák az országot, élményeket gyűjthessenek. a mai világban ez már viszonylag könnyen megoldható, hiszen számtalan munkát el lehet végezni online, nem kell fixen kötődni egy lakóhelyhez, ahonnan az ember bejár dolgozni, egyébként is sokan érzik úgy, hogy bezárják őket a hagyományos társadalmi szerepek, hogy muszáj letelepedni, családi fészket kialakítani, közös sütögetéseket szervezni a szomszédokkal. fiatal párokról beszélek most, akiknek nem kell egy egész életet hátrahagyniuk, mehetnek előre, hogy megtalálják a maguk életét. a nomadland főszereplői viszont nem fiatalok. már mögöttük van az út nagy része. nem két szomszéduk van, hanem számtalan, rövidebb-hosszabb időre ismerkednek és barátkoznak, majd tovább sodorja őket a nagy kaland. nincsenek köztük tehetősek, akik kitolható teraszú csoda-járgányokat vezetnek, kétkezi alkalmi idény-munkákból szedik össze a szükséges pénzmennyiséget. nem nélkülöznek, de beérik a lehető legkevesebbel. el tudnak engedni dolgokat, kevés bennük már a ragaszkodás -igaz, ehhez a tudathoz kellett a sok élettapasztalat, amit út közben tanultak meg... többesszámot írok, mert bár mi egy szemszögön át látjuk a történetet, de chloé zhao író-rendező a főszereplője, fern rozzant kisbusza mellé parkoltatta az igazi nomádok járműveit is, akik önmagukat alakítva mutatták meg nekünk az ő valódi világukat, érezhetően legtöbbször nem megírt szöveget mondva fel, hanem a saját gondolataikat és fájdalmaikat égetve bele a vászonba... és francis mcdormand tökéletesen passzolt közéjük, természetes és hiteles volt, mint mindig (kicsit furcsának csak az érződött, amikor egy másik profi színész, david strathairn bukkan fel mellette, mert egy fokkal film-szerűbbé vált az élmény)... üdítő látni, hogy az öregedő emberekről nem csak könnyfakasztó, súlyos drámákat lehet alkotni, hanem meg lehet találni az élet-igenlő énjüket is, még ha az általuk cipelt terhek keserédessé is teszik az utazást. de vannak, akik nem adják fel, nem fásulnak bele, a bakancslistájukat túrabakancsra és autógumira cserélik, és azt a jelent akarják megélni, ami megadatik. nem hajszolnak semmit, csak sodródnak, élvezik azt, amit a világ adni tud nekik. a természet szépségeit. a nyugalmat. az új barátokat. az elengedést... tudni kell lelassulni egy ilyen hömpölygően meditatív hangulatú filmhez, amiben nincsenek nagy amplitúdójú drámák, repetitíven követik egymást az alkalmi munkák, amerika kissé kopott tájai, és az újabb-és-újabb arcok, akik megosztják fern-nel és velünk a tapasztalataikat és a bánatukat... chloé zhao és alkotó-társai nagyon finoman nyúltak ehhez az alapanyaghoz, sosem tolakodik a film, a joshua james richards operatőrre rögzített kamera tisztes távolból követi a főhősét, van ideje elidőzni az apró szépségeken, és láthatóan a rendezővel együtt beleszerelmesedtek a messzire nyúló naplementékbe. bár ez nem véletlen, nagyon jól állnak a filmnek azok a színek, amikkel a horizontot festik meg a lebukó égitest utolsó sugarai... a zene is ízlésesen bújik elő a kiválasztott jelentek mellé, ludovico eianudi olasz zeneszerző egyszál zongorás dallamai szépen simulnak rá a folyton mozgásban lévő végtelen tájakra... szerintem könnyű szeretni ezt a filmet, ha az ember megtalálja azt a pillanatot az életében, amikor le tud lassulni hozzá, amikor magával tudja ragadni az a gondolat, hogy hátra lehet hagyni a materialista szemléletet, és útra lehet kelni, hogy megélje az életét az ember, ne csak leélje. mert lehet, hogy van egy generáció, akinél a kényszer szülte ezt a nomád-életet, de szerintem minden generációban megvoltak azok, akiket az út sokkal jobban izgatott, mint az úticél... [*03.13.]

(Raya és az utolsó sárkány) (2021) (r.: Don Hall, Carlos López Estrada, Paul Briggs)

középiskolában irodalom-órán azzal szívatott minket a tanárnő, hogy olyan specifikus kérdéseket tett fel a kötelező olvasmányokkal kapcsolatban, amikből biztos, hogy kiderült, hogy nem csak valami kivonatot, zanzásítást dobtál be egy délután alatt, hanem tényleg elolvastad az adott művet (pl.: ’milyen kép lóg anyegin falán?’). tisztán megmaradt bennem, ahogy mosolyogva osztja ki a hatalmas egyessel díszített dolgozatot az előttem ülő osztálytársamnak, aki nem a párizsi notre dame-ot olvasta el, csak a disney-féle rajzfilm-változat képeskönyvét -pechére, a tanárnő gyerekének is meg volt ez a kötet... mert bizony még a legnagyobb disney-fanoknak is be kell látniuk, hogy az animációs stúdió hőskorszakában is sokkal hamarabb fordultak a könyvespolcuk felé az alkotók, minthogy valami eredetit gondoljanak ki. és persze minden művet a saját képükre formáltak, de azért mindig ott dobogott középen a grimm testvérek vagy andersen szíve. vagy victor hugo-é... az utóbbi években viszont azt érzem, hogy próbálnak kicsit eltávolodni ettől a hozzáállástól, és bár továbbra is számtalan elemet csipkednek fel innen-onnan, önállóbbnak érződnek az alkotásaik. a frozen nem a hókirálynő meséjének felmelegítése, a moana nem csupán egy polinéz legendát vesz ki a kollektív emlékezet nagy kosarából -és ugyanígy a raya és az utolsó sárkánynál is csak megmerítkeztek a délkelet-ázsiai hitvilágban, nincs egy konkrét forrás, amit átcsatornáztak volna a film gerincén. és ez így van jól... általában jól le szoktam maradni az animációs filmekkel, de a raya-nál bekattant valami az első előzetest látva, éreztem azt, hogy ez a világ működhet nálam. és szerencsére nem is okozott csalódást a megérzésem... persze egy fantasy világnak nálam mindig előnye van, és élek-halok a kellő mélységű építkezésért, így nagy örömmel csobbantam bele a sok száz évnyi történelembe, a szétszakadt ország különböző népeinek kultúrájába, amikre aztán lehetett pakolni a kalandfilmes elemeket, ami szerint minden megállóban be kellett gyűjteni egy újabb tárgyat, miközben egyre nagyobb és színesebb lett a kompánia raya körül... és szándékosan diverz lett az egykori kumandra világa, de mégsem lógott ki egyik királyság sem... azért persze azt nem lehet mondani, hogy teljesen eredeti lenne a történet, hiszen számtalanszor láttuk már, hogy egy katasztrófa után egy hercegnő útra-kel, hogy megmentse a világot, és útközben a barátai segítségével megtanulja, hogy összefogással lehet csak sikert elérni, magányosan elbukik az ember -mert az ezer veszély között is az egyik legfontosabb érték, ha meg tudunk bízni másokban. de. mégis működött ez a panelekből építkezés, mert a történet kellően rétegezett, a karakterek pedig egytől-egyig szerethetőek és/vagy komplexek, és bár vannak arctalan gonosz entitások is a filmben, ők csak eszközök, mert az igazi konfliktus az emberi gyengeségből adódik. és ezért jó, hogy ekkora hangsúlyt fektettek a raya és namaari közötti baráti ellenséges viszonyra, amiben sokkal nagyobb mélység volt, mintha csak két királyság rivális hercegnői lettek volna... az nem meglepetés, hogy aprólékos munkával készítik az animációt a stúdiónál, de arra nem számítottam, hogy ennyire lélegzetelállító lesz a látvány, minden hullám a csatornákban, minden arcra eső napsugár tökéletes illúziót ad, és szerencsére nálam jól működnek ezek a realista ám mégis rajzfilmszerű arcok is. de nem csak vizuálisan működik nagyon a film, james newton howard is ihletett formában komponálta a dalait. meg úgy egészében is nagyon jól összeállt ez az új disney produkció, tele kalanddal és ötlettel, kis hommage-okkal (hesit-filmes betét), amikor kellett, cuki volt, amikor kellett, akkor igazán drámaivá tudott válni, és végig szárnnyalt, mint egy kötelékeiből kiszabadult sárkány... [*03.06.]

(Amerikába jöttem) (1988) (r.: John Landis)

gyerekkorom egyik kedvenc vígjátéka, amiben azt kiabálja a főhős, hogy ’bazd meg te is, te barom?’ -igen, a mi házunkban nem nagyon volt kontroll alatt az, hogy mit néz az ifjúság a tévében... szerintem rövid számolgatás után azt is rámondanám az amerikába jöttem című klasszikusra, hogy ez lehetett az egyik első film, amiben női mellett láttam. de vajon ezért égett belém az összes többi jelenete is? kétlem... persze most annyi újdonságot megengedtem magamnak, hogy most először eredeti nyelven indítottam el a filmet, így dörner györgy nélkül egy picit másabb volt az élmény, és gyaníthatóan ki is tisztult pár szöveg, amit a szinkron elmaszatolt... de persze azért nem kell az egekbe emelni ezt a kő-egyszerű romantikus vígjátékot, bár attól talán senkinek nem lesz hasfájása, ha azt kapja, amit az eladó ígért, ebben az esetben egy tipikus nyolcvanas-évek-végi filmet, ami kellően belemar a reagen-i kapitalizmusba, vannak benne szép néger lányok, és eddie murphy úgy vigyorog minden jelenetében, hogy a fogsora betölti az egész képernyőt. nosztalgiázásra tökéletes, vasárnap délutáni punnyadás mellé pont olyan komfortot nyújt, mint a kanapé, amin elnyúlsz a nappalid közepén... (oké, cikik a medencében, de vajon tíz évesként értettem, hogy mitől tisztult meg a királyi hímvessző, vagy azt hittem, hogy csak alaposan megmosta a herceg koronaékszerét a lány a víz alatt? gyanítom, hogy az utóbbi áll közelebb a valósághoz...) (james earl jones hangjából mennyire ki lehet hallani a darth vader-es vonásokat, az erő irgalmazzon mindannyiunk star wars nosztalgiájának...) [*02.28.]

(2020) (r.: Shaka King)

a február a fekete történelem hónapja az egyesült államokban, ilyenkor mindig több figyelem irányul az ország második legnagyobb kisebbségére (ha valaki nem figyelné az etnikai adatokat, a spanyol-ajkúak átvették az első helyet) -bár az a baj, hogy nem kell ahhoz egy mesterségesen kiemelt hónap, hogy az ember innen európából is azt érezze, hogy mit sem ér az amerikai oktatás, ha a történelem-tanításról van szó, hiszen ugyanazon társadalmi problémák körül járnak körbe-és-körbe már évtizedek/évszázadok óta. ehhez csak elég megnézni azt, hogy hányszor lőnek le feketéket a rendőrök mondvacsinált indokkal, hányszor kell felvonulniuk az egyre radikalizálódó tömegeknek, hogy valaki esetleg meghallja a hangjukat. mintha semmivé lennének azok az áldozatok, amiket a forró hatvanas években hoztak már az elődeik... persze nálunk nem tananyag a polgárjogi mozgalmak históriája, úgyhogy nekem is csak halvány ismereteim vannak a fekete párducokról, ismerem a kézjelüket meg a barett-sapkájukat, de sajnos fred hampton-ról is csak idén hallottam először, amikor mellékszereplőként feltűnt a chicago-i hetek tárgyalásán. de sosem késő feltérképezni a kínzó fehér foltokat, a hatvanas évek úgyis a gyengéim -csak az a kár, hogy idegesen reagálok, ha társadalmi igazságtalanságot látok, még akkor is, ha csak dramaturgizált formában öntik elém... de mielőtt bárki is elmenekülne, mert azt hiszi, hogy most majd hosszasan fogok fröcsögni, hogy a ’fehérek rosszak’, akkor maradjon csak nyugodtan a monitor előtt, mert ahogy a film sem kezeli feketén-fehéren a szituációi többségét, úgy mindenkinek előítélet nélkül kéne hozzáállnia egy ilyen filmhez is... mert bár a film rendezője afroamerikai, mégsem az volt a célja, hogy az égbe emelje a fekete párducokat, eleve nem is a később mártírrá váló hampton-t választotta nézőpont-karakteréül, hanem azt az embert, aki elárulta őt. így máris árnyalódik a kép, mert mi nézők is hadilábon állunk azzal, hogy mit gondoljuk arról, aki piti bűnözőből lett az fbi csicskája, aki némi pénz reményében odadobta a társait a puskák kereszttüzébe, ugyanakkor a kényszerpályája ellenére ő maga is hitt abban, amiért a párducok a harcot indították (lakeith stanfield szokás szerint magabiztosan hozta a karaktere kettősségét). de maga chairman hampton sem mondható egy tökéletes idolnak -a címbéli messiás találó kifejezés rá olyan szempontból, hogy a karizmájával ugyanúgy fel tudja tüzelni a hallgatóságát, mint ahogy jézus teszi azt a róla szóló művekben, ugyanakkor magával tudják ragadni a nagy szavak és az elvont eszmék, és néha nem tűnik fel neki, hogy olyan messzire megy a prédikációival, ahová ő maga sem menne el teljes szívvel (lásd: az lenne a legnagyobb kielégülés, ha megölnénk minden zsarut; vagy: forradalmi halált kell halni, különben nincs értelme élni) (david kaluuya elemi erővel adja át magát a szerepnek). ugyanakkor jó látni, hogy hiába tartják a párducokat a baloldali mozgalmak legradikálisabb szárnyának, akik fegyverrel a kezükben képzelték el a társadalmi egyenlőség kivívását, azért a békés időszakban rengeteget tettek a közösségükért, és képesek voltak arra, hogy össznemzeti társadalmi összefogást kezdeményezzenek, és sikerült is összehozni a szivárvány-koalíciót a latinókkal és az elszegényedett fehérekkel. nem véletlen, hogy maó-val meg che gueverával példálóztak, úgy tekintettek a külföldi balos próbálkozásokra, mint mintaképre. és szerintem ez volt a veszélyesebb szálka az fbi és annak vezetője j.edgar hoover szemében, nem az, hogy fegyverkező négerek voltak... úgyhogy igen, bár a fekete közösség komplexen van ábrázolva, a karhatalmi erőket nem kímélte a forgatókönyv, keménykedő konfliktus-fokozó minden fbi-os és utcai rendőr -bár legalább így a ’fehér megmentő’ típus-karakterét kihagyták a képből... de persze nem várhatunk el teljes pártatlanságot, és gyaníthatóan nem is annyira torzító a kép, mint ahogy azt néhányan szeretnék beállítani, de bizony kellenek az ilyen ökölcsapások, hogy aztán beszélni tudjunk a témáról. mert ki kéne végre már ezt beszélni. meg kéne tudnunk végre oldani... fontos film, ami szép fényképezéssel és erős alakításokkal van felvértezve, belém is mart egy párszor, amikor az arcomba tolta az igazságtalanságokat, a hivatalos hatóságok arcátlanságait, csak egy pici plusz kellett volna még, hogy a témája krémjének egyik ékkövévé váljék. de nem tudnám megmondani, hogy mi az az összetevő, ami ahhoz kellett volna, hogy még jobban magával ragadjon... [*02.27.]

(Ígéretes fiatal nő) (2020) (r.: Emerald Fennell)

méghogy a férfiak az erősebb nem, mi? hát bizony rengeteg olyan pillanat van az életben, amikor mi mutatkozunk gyengének -a makulátlan életű úriemberekben is meg-megfordul az a gondolat, hogy kihasználja a másik nem látszólagos sebezhetőségét, mindenkiből kibújik az állat, ha a farka kezd gondolkozni helyette. a kérdés az, hogy ki mennyire süllyed el a morális mocsárban, hol húzza meg a vonalat. akartam itt példálózni azzal, hogy volt egy szobatársam a főiskolán, aki számolatlanul hordta haza a csajokat a szórakozóhelyekről, és mi mindig jót röhögtünk azon másnap, amikor próbált emlékezni az adott hölgy nevére, vagy amikor kétségbeesetten kereste az ágy alatt az óvszert, mert abban reménykedett, hogy ezúttal ténylegesen felhúzta a részeges mámorban. de igazság szerint miközben elkezdtem gépelni, akkor villant be, hogy én magam sem vagyok ártatlan, én is ujjaztam meg igencsak kapatos lányt egy szak-kiránduláson, igaz, hogy úriember voltam, mert nem erőltettem tovább a dolgot -pedig (vagy épp azért, mert) ekkor még szűz voltam. és persze itt jöhetnek az ultimate érvek, amit nyugodtan el lehet sütni az ilyen esetekben: fiatalok voltunk és bohók, nem gondoltuk komolyan, nem okoztunk lelki sérülést. tényleg nem...? a női bosszúfilmeknek nagy hagyománya van már a hetvenes évek óta, és elég szomorú belegondolni, hogy mennyire aktuális témákat lehet feszegetni ezzel a zsánerrel a mai napig, sőt, pont hogy az elmúlt évek tanítottak meg mindenkit arra, hogy sokkal rosszabb a helyzet, mint amit nagyon sokan gondoltunk volna, rendszerszintű nem csak az erőszak, hanem annak eltusolása is... az ilyen filmektől azt várjuk, hogy perverz kielégüléssel nézhessük bennük, ahogy egy nő vérben-és-bélben járkálva igazságot tesz, és halál karjaiba küldi azokat, akik megszentségtelenítették őt. és a rendezőként debütáló színésznő, emerald fennell el is akarja hitetni velünk a film kezdetén, hogy most is ez lesz a helyzet, és elsőre úgy tűnik, mintha finomkodna, elvágja a jeleneteket, amikor igazán bedurvulnának, de aztán rájövünk, hogy itt bizony kidobhatjuk az ablakon az elvárásainkat... mondjuk már az első másodpercben gondolhattam volna, hogy alattomos ütéseket fogok kapni, amikor felcsendült egy borzasztó popzene, és kilassítva érkeztünk meg a diszkóba, mert hirtelen azt hittem, hogy rossz filmet húztam le, de aztán ott dülöngélt carey mulligan azon a mélyvörös műbőr-kanapén, és nyugtáztam, hogy oké, jó helyen vagyok... nem véletlenül ragadt benn a fejemben a hősnőnkkel való első találkozás, mert nagyon erős vizualitással dolgozik a film, megint csak szembemenve a szokásos bosszúfilmek sötét lehangolásával, vibrál minden képkocka a színektől, gondosan komponáltak a hátterek, és ezek is arra szolgálnak, hogy félrevezessenek minket... mint ahogy a film közepén is eltérünk az útról, és egy szándékosan idealizált romantikus szegmenst is becsatolódik a nagy egészbe -ami maximum csak azért nem élhető át száz százalékig, mert a hősnő instabil lelki állapotából az is következne, hogy még egy kapcsolatot is bevállalna a bosszú érdekében. de nem, a paris hilton dalocskára való éneklés igaznak tűnik, viszont eljön a pont, amikor újra az összeomlás felé vesszük az irányt, és ekkor már nem popzenei formában halljuk britney spears-től a ’toxic’-ot, hanem vonósok húzzák, fenyegetően... egy olyan filmnél, ami a thriller elemeit is magához öleli (amellett, hogy dráma és vígjáték is szeretne lenni egyszerre), elvárható, hogy váratlan fordulatokkal is operáljon, így nagyon tisztelem emerald-ot, hogy egy abszolút kiszámíthatatlan fordulattal csavarta meg a fináléját -ugyanakkor nem vagyok felhőtlenül boldog attól, hogy ezúttal nem azt kaptam, amire annyira vágyakoztam az egész film alatt. de ez egy jóleső frusztráció, ami rágja belülről még egy jó darabig az embert. úgyis olyan rég volt már, amikor egy film nem engedett el a megnézése után sem... igazság szerint carey mulligan-re nem igazán figyeltem fel eddig az évek során, de ezzel az alakításával fellépett arra a szintre, hogy rajta tartsam a szemem, mert tökéletes beleéléssel hozta a karaktere szélsőségeit, a megzuhanásokat, a csípős szarkazmust, a szeméből csillogó őrületet (és vicces, hogy a köré pakolt összes férfi-színész vígjátékos körökből ismert, hogy a néző azért is kényelmetlenül érezze magát, hogy a kedves-arcúak ugyanolyan kellemetlen és veszélyes alakok, mint mindenki más, akivel az utcán találkozol...) [*02.20.]

(2021) (r.: Sam Levinson)

sosem voltam jó veszekedő. eleve konfliktus-kerülő típusnak születtem, így sokszor inkább nem is hangoztatom, hogy más a véleményem valamiről, de ha ki is nyitom a számat, és azt érzem, hogy képtelenség meggyőzni a másik felet, akkor a legtöbb esetben ráhagyom, hogy ’jól van, igazad van’, és otthagyom -persze ezzel még jobban felbőszítve a vitapartnerem... persze én is tudom, hogy ez egy egészségtelen módszer, mert az ember gyomrát megfekszi a sok düh, amit ilyenkor visszanyel, viszont így megmaradnak azok az energiái, amik a parttalan veszekedés során szálltak volna ki a testéből és a lelkéből... valószínűleg a párkapcsolataim laposodási görbéi is ebből adódtak, hogy sosem tápláltam a tüzet, mindig is egészségesebbnek tűntek azok az együttélések, ahol nem dobálják egymás felé a sérelmeket a felek, ha van is súrlódás, azt normális hangnemben, reális érvekkel támasztják alá. ahol nem úgy kell kihúzni a másik szidalmazásai alól, hogy mi is a valós probléma, ami miatt megéri hatalmas patáliát csapni. ennek ellenére számomra sem ismeretlen a ’-mi a baj? -semmi’ kezdetű beszélgetés egyre mélyülő gödre... sam levinson író/rendező, rév marci operatőr és zendaya csodát műveltek az euphoria-val, és amikor beütött a karantén, ami megakadályoztak őket, hogy tovább folytassák a munkát a sorozaton (azért két briliáns különkiadást így is sikerült összehozni), úgy döntöttek, hogy minimál körítéssel, de tovább dolgoznak. sam levinson hat nap alatt összedobta a szövegkönyvet, és már csak egy jól fényképezhető ház és egy karizmatikus színész kellett zendaya mellé, hogy elkezdődhessen a forgatás. és akár még előnyére is válhatott volna az alkotásnak, hogy spontán alakult ki egy kényszerhelyzet közepén, ám sajnos kicsit nyers maradt -vagy inkább úgy mondanám, hogy hullámzó módon érintett meg, mert tele van erős pillanatokkal, de azért kicsit megfekszi az ember gyomrát, ha kilencven percen keresztül kell néznie, hogy két ember veszekszik. még akkor is, a szép kompozíciókban teszik ezt... egyszerre érzem előnynek és hátránynak, hogy sam levinson arról írt a sürgető határideje alatt, amit ismer, mert így csuklóból adhatta john david washington szájába a filmesek nagy panaszait, küldhette el előre a kurva anyjukba a filmkritikusokat (akik persze szét is szedték a filmet a bemutató után), viszont túlságosan is bennfenteskedőnek hat az, ahogy a rendezőt játszó főszereplőnk érvel, ahogy sorolja a híres alkotókat, és személyes sértésnek veszi, ha többet akarnak belelátni a művészetébe, mint ami ténylegesen benne van. ugyanakkor nekem, aki vágyakozik az alkotás örömére, azért megütötték a fülem olyan mondatok, amik darabokat törtek le a kreatív ambícióimból -mert bizony a mélyére megyünk annak is, hogy egy alkotó miből is építkezik, amikor felépít egy történetet, az ihlethez kell-e a személyes megélés, vagy elég megfigyelni másokat... zendaya marie-je egy fokkal összetettebb, mert különféle oldalról közelíti meg a problémáit, a kapcsolatát ezzel a nárcisztikus személlyel, így amikor az éjszaka legsötétebb pontján egy végső tükröt tart a partnere elé, ránk tud szakadni az összes fájdalma, megértjük, hogy miért is kezdte el ezt a véget nem érő vitát. de vannak logikus pontok a férfi érveiben is, így nem érződik kiegyensúlyozatlannak a veszekedés, és azt sem mondhatjuk, hogy mind a ketten ártatlanok lennének, mert bizonyos pontokon egyikük sem rest alattomos szúrásokat bevinni, így maximálisan egyikükkel sem lehet száz százalékig szimpatizálni... és filmnél is ezt a kettősséget érzi az ember, egyszerre nehéz és könnyű is szeretni, értékeli is ember, de meg is riad tőle, emberi, de nagyon teátrális is, egy olyan intim pillanat, ami a legtöbbünket összetörne, de az élet nem is igazi, ha nem éri az embert mindenféle erős érzelmi hullám, a fájdalom és a bűntudat után a megkönnyebbülő katarzis... (természetesen a szövegkönyv segítségével meg lehetett azt is magyarázni, hogy zendaya miért van alig-ruhában az egész film alatt, míg férfi partnere az utolsó pillanatig magán hagyhatja az ingét meg a nadrágját -és ha kommentálod a szexuális kizsákmányolást, akkor már nem követheted el te magad is, ugye...?) [*02.13.]

(1995) (r.: Robert Rodriguez)

hmm, ha van film, amit képtelen leszek valaha is objektíven megítélni, akkor ez az -de hát hogyan tudná levenni az ember a nosztalgia-szemüvegét annál az alkotásnál, ami megváltoztatta az életét? mert én bizony 1997-ben azért kezdtem el növeszteni a hajamat, mert banderas olyan menőn tudta egy mozdulattal összefogni a loboncát ebben a filmben... tizenöt éves, tapasztalatlan tiniként persze mindent menőnek talál az ember, de a desperado-ért rajongani talán nem volt olyan ciki dolog, mert megvannak benne azok az összetevők, amiket a maszkulin (a.k.a menő) csávók is értékelni szoktak: macsó főhős fegyverekkel, látványos robbanások, idézhető egysoros beszólások és egy dögös nő... persze ezer-meg-egy ilyen filmet talált az ember a kilencvenes években a videotéka alsó polcain, robert rodriguez második rendezése mégis kilógott közülük. na nem a történetével, mert az egy kő-egyszerű bosszú-motívum következetes végigvitele, nem is a mély karaktereivel, mert sekélyes bábú minden szereplő, hanem azzal, hogy isten csodás tempóérzékkel áldotta meg, így minden vágása ütemre érkezik, plusz hogy sikerült megnyernie magának a csodás képekben gondolkozó guillermo navarro-t. és persze senkiből sugárzott úgy a sárm akkoriban, mint antonio banderas-ból, és salma hayek pedig vitathatatlanul a latinók királynője volt (és félelmetes, hogy 25 év elteltével sincs olyan trónkövetelő, aki veszélyeztethetné a koronáját)... és elég félelmetes a korabeli költségvetéseket hasonlítgatni: a desperado-ra 7 milliót szánt a sony, miközben mondjuk a van damme-féle dupla dinamit 15-be került pár évvel korábban, de seagal-ék harmincat is eltapsoltak az úszó erődre -és nézzük már meg, hogy melyik film mennyire öregedett szépen ezek után... (azzal már nem is vetném össze, hogy az 1995-ös akciófilmekre 60-80 milliókat költöttek a nagyobb stúdiók, lásd mondjuk a goldeneye-t vagy a die hard 3-at)... persze tudjuk, hogy rodrigeuz híres a spórolásról, és igazából csak pár helyszín kellett meg a gallon benzin, amit a robbanásokhoz szét lehetett locsolni, a többit meg megoldották a haverok és a rokonok, beugrott az országos cimbora, tarantino is, hogy több mondata legyen egyetlen monológban, mint banderas-nak az egész film alatt, de így került minden a helyére, nem fog rajta a golyó, hiába kezdené ki a gravitáció vagy a mexikóból importált színészi játék. suta? buta? macsó? igen, igen, igen, de kit érdekel, amíg pengetik a húrokat tito és a tarantulái, a gitártokok gépfegyverré és bazukává alakíthatóak át, és danny trejo olyan laza, hogy a késével nyomkodja be a telefon gombjait... [*02.07.]

(Úriemberek) (2019) (r.: Guy Ritchie)

érdekes, hogy milyen élénken megmaradt a fejemben az első találkozásom egy guy ritchie filmmel -lehet hogy azért, mert kellett hozzá egy adag simlisség is. ugyanis egy csodásan esztergált hbo-t feltörő dekóderrel néztem meg a ravasz-t..., miközben videokazettára is rögzítettem a hétfő esti feliratos sávból a filmet, mert már olvastam a cinema magazinban, hogy nagy dobás a film... ekkoriban értem nagykorúvá, szó szerint is, de a film-szerető énem is ez idő-tájt kezdte komolyan venni magát. és tarantino után logikus lépés volt egy angol kurafi, aki az utcáról szedi össze a rosszarcú színészeit, akik olyan vaskos akcentussal beszélnek, hogy komoly elismerés érdemel az, aki felirat nélkül megérti őket, és ő volt az, aki a gengszter-világ alsó rétegének romantikus kisstílűségét énekelte meg, hatalmas lelkesedéssel... most itt vagyunk húsz évvel később, az egykori tűz már rég kihunyt, a mocskos arcokat tisztára suvickolták, a suhogós melegítőket felváltották a profi szabók által varrt öltönyök. és bár a vadkender még mindig gazdagon terem az egyesült királyság eldugott pincéiben, nincs igazi kapcsolat a termelők és a felhasználók között -vagy mondhatjuk úgy is, hogy a saját termékek szinte 100 százaléka a piacra megy és nem saját felhasználásra, így a pöfékelés bűvköre sem oldja fel a szorongós hangulatot... és ez a kimódolt öregurasság nem áll jól a drog-biznisznek, hiába minden igyekezett, a különböző bűnözői frakciókkal megcsavart ügyletek, a sztorizással felütött dramaturgia, nincs benne meg az a húzóerő, amiért igazán lelkesedni lehetne. és a mai filmes dömpingben már azt érzi az ember, hogy csalódik, ha valami csak ’oké’, nem pedig egy olyan élmény, ami még évtizedek múltán is ott él élénken az emlékei között... (azért persze ne vegyünk el az alkotás erényei elől a reflektor-fényt, guy ritchie mindenképp dicséretet érdemel azért, mert szembement a casting-elvárásokkal, és az egykori szépfiú hugh grant-nek adta a simlis szarkeverő szerepét, matthew mcconaughey drog-bárózhatott egy kicsit, charlie hunnam meg mindig ezer fokon ég, úgyhogy élmény volt nézni, ahogy visszafogja magát, és csak egy-egy pillanatra robban ki belőle az energia. ezúttal colin farrell-nek jutott a vicces akcentus, szegény michelle dockery viszont sosem fog tudni kitörni a hideg nők ketrecéből... betehetjük a pozitívumok közé azt is, hogy azért voltak vizuális játékosságok a film-szövetben, leginkább a feliratokkal okoztak örömteli perceket, de egyébként olyan úriemberesen visszafogott volt a rendezés is -még a kiloccsanó agyvelőktől is szolidan elfordult az operatőr, pedig nem volt kérdés, hogy magas korhatárt fog kapni a film (az imdb szerint 134 fuck és 30 cunt volt elszórva a szűk két órás játékidő alatt)...) (ja, és guy ritchie szorgalmas tanítvány volt az elmúlt húsz évben, most már olyan direkt filmes referenciákkal pakolja tele a szövegkönyvét, amit tarantino mester is megirigyelne.) [*02.06.]

(A chicagói 7-ek tárgyalása) (2020) (r.: Aaron Sorkin)

2,5 millió amerikai katona, 58000 halott, 153 ezer sebesült -egy értelmetlen háborúban, messze az anya-országtól, az egyébként is forrongó társadalmi változások indikátoraként robbantva a feszültséget... a vietnámi háború a mai napig sötét árnyékot vet az egyesült államokra, annyira, hogy a huszonegyedik században is lehet még a vászonra vinni olyan történeteket, amik szorosan kapcsolódnak az akkori nyomasztó eseményekhez -még akkor is, ha nem a dzsungelben folyik a harc a feszült két órás játékidő alatt, hanem egy tárgyalóteremben... de az emberi igazságtalanságról szóló tanmesék sosem fognak elavulni, mert nem úgy tűnik, mintha a társadalmunk akarni tanulna a hibáiból, így az egykori események tükrén át lehet reflektálni a jelenben zajló folyamatokra is... a hatvanas évek különösen jó táptalaj ehhez, mert ekkor ébredt tudatára egy nemzedék, hogy hazugságba ringatták két évtizeden át, ekkor találták meg a hangjukat az évszázadok óta elnyomásban tartott kisebbségek, és ekkor élte a fénykorát az a naiv nézet, hogy az erőszakot meg lehet fékezni, hogy lehet békében élni egymással és a természettel... nem véletlen, hogy az elhíresült chicago-i tárgyalás vádlottjai is pont ezekből a csoportokból kerültek ki, frusztrált fiatalok és feketék lettek pellengérre állítva egy csapat hippivel az oldalukon. és miért? mert a hatalom meg akarta mutatni, hogy kordában tudja tartani a felszín alatt fortyogó indulatokat? vagy azért, mert az új igazságügyi miniszternek ráléptek a kislábujjára...? pedig elég nyilvánvaló, hogy ezek a srácok nem akartak rosszat, csak elegük volt abból, hogy a kortársaik nevét sorolják a tévében, mint a háború legújabb áldozatai, nem akartak többé félni amiatt, hogy mikor húzzák ki a születésnapjukat a sorozási lottón, vagy csak szabadon akartak élni, nem pedig egy olyan államban, ahol rendőrkordon mögé vonják a demokráciát, ahol az első hangos szóra repülnek a könnygáz-gránátok és fejre céloznak a gumibottal a karhatalom kutyái... aaron sorkin nem hazudtolta meg önmagát ezúttal sem, hiteles és természetes párbeszédekkel tűzdelte meg az életrajzi művét, teret adott a színészeinek a kiteljesedésre -és közben egy ütvefúró finomságával nyomta le a torkunkon a tanulságait... azért azt merészség lenne állítani, hogy megreformálta a tárgyalótermi dráma műfaját, de én bírom sorkin-ban, hogy az életrajzi műveiben mindig a lényegre szorítkozik, és megtalálja azt a dramaturgiai formulát, ami megfelelően diktálja a tempót a jeleneteknek (lásd mondjuk a jobs három előadásos szerkezetét). itt most egy gyors vágással megismertük a különböző háttérből érkező szereplőket, majd egyből a tárgyaláson találtuk magunkat, ahonnan csak akkor vágtunk vissza ’68 forró nyarára, amikor arra szükség volt, és így sikerült elérni, hogy az események legdrámaibb pontja a finálé elé essen, ami után igazán fel tud emelni az erkölcsi győzelem magasra csapó hulláma... lehetne azt mondani, hogy a frank langella által utálatosan játszott hoffman bíró ábrázolásmódja túlságosan elfogult, de ennyi kompenzáció mindenképp járt az emberi igazságérzetnek, miután maga a bíró is a maga elfogult és bigott módján őrjöngte végig a tárgyalás 150 napját... de azt sem mondhatjuk, hogy szenteknek állítaná be a film a heteket/nyolcakat, mindenkinek át kellett lépnie a saját határait a megterhelő próbatétel alatt, a merev politikus aspiráns srácból mártír lesz, a cserkészből lett békeharcosnál elszakad a cérna, a füves hippiről meg kiderül, hogy ő a legintelligensebb az egész teremben... de tisztelettel bánik a szövegkönyv a jog két oldalán állókkal is, mark rylance ismét egy érzékeny karakterrel ajándékoz meg minket, joseph gordon-levitt ügyészénél meg végig lehetett érezni, hogy nem szívből áll bele ebbe a politikai komédiába, az erkölcsi mutatója a jó irányba lendül ki, és ember tud maradni egy korrupt rendszerben is... időről-időre rá szoktam eszmélni, hogy közel állnak hozzám a tárgyalótermi jogi drámák (a ’tiltakozom! elutasítva’ filmek, ahogy én hívom őket), és még akkor is nagyszerűen tudok rajtuk szórakozni, ha a filmben látott igazságtalanságoktól folyamatosan ökölbe van szorítva a kezem. mondjuk ehhez nem árt egy aaron sorkin kaliberű nagyágyú, aki szórakoztató módon tudja becsatornázni a filmjébe ezeket az égbekiálltó igazságtalanságokat. (hmm, leírtam több mint 4000 karaktert, és nem jutott hely annak, hogy eddie redmayne-t még sosem láttam ilyen visszafogottnak, ahogy sasha baron cohen-nek is ez volt a legérettebb szerepe, amihez eddig szerencsém volt nála.) [*01.30.]

(A fém hangja) (2019) (r.: Darius Marder)

mintegy tíz évig ültem a dobok mögött a diák-éveim alatt, így amikor én vagyok az első a családból, aki meghallja, hogy a lakás másik végében megcsörren a telefon, mindig elégedetten sóhajtok fel: „dehát én szétvertem a fülem a cintányérral, mégsincs baja a hallásomnak!”. persze az, hogy egy fúvószenekarban dobolsz, az lepkefing ahhoz képest, amit egy zaj-zenész magára mér, sőt láttam én már hangtechnikust is hallókészülékkel, úgyhogy nem kérdés, hogy a koncertezés veszélyekkel jár... a szinopszist olvasva azt gondoltam, hogy az lesz a sorozatban dráma, hogy egy zenész fokozatosan veszíti el a hallását, de aztán egyetlen pillanat alatt lezajlott a nagy dráma, és csak a következményekkel foglalkoztunk -ami maximum azért sajnálatos, mert a címbéli metál így cseppet sem képviselte magát a filmben (mondjuk a két koncertrészletből leszűrve sem mondanám, hogy a kétszemélyes bandának bármilyen köze lett volna a metálhoz, inkább dühös noise punkcore-nak tűnt a hangzásuk. igazi zenészek cameo-ival sem húztak be így a forgatásra, egyedül a surfbort nevű banda tagjai hédereztek a háttérben, de ez is csak azért tűnt fel, mert dani miller énekesnő hiányos mosolyát bármilyen szögből azonnal felismerem)... igazából még az is kicsit mindegy, hogy milyen alapvető értékét veszíti el a főszereplő, a hangsúly a sokk feldolgozásán van, és ebben erős is a film, ahogy végigmegy a gyász hagyományos lépésein, a tagadáson, a dühön, a letargián, majd a végén jön az elfogadás... riz ahmed a karakter összes arcát hitelesen mutatja be, riasztó, amikor düh-kitörése van, húz magával a depresszióba, amikor lenn van, és megmelegíti a szívet, amikor beilleszkedik a siket gyerekek közé (szegény olivia cooke-nak vele szemben nem sok hús jut, amit a karakterre építhetne, csak egy rettentően szőkére hidrogénezett szemöldök meg egy családi dráma, amivel a zenei karriert magyarázzák)... a film igazi sztárjai nem viszont nem láthatóak a képernyőn, mert a hang-stúdiók mélyén gubbasztanak -kritikus eleme volt a filmnek, hogy miképp sikerül átadni a nézőknek ruben állapotát, és nem véletlen, hogy a hangkeverés tovább tartott, mint amennyi idő alatt a forgatással és a vágással együttesen végeztek, de megérte a kitartó munka. és nem csak arról van szó, hogy miként tompították és zajosították a beszédet és az élet apró zörejeit, de olyankor is gondosan ügyeltek minden hangra, amikor kiléptünk a főszereplőnk fejéből, és hirtelen körbevettek minket a környezeti zajok. szerintem már most előre elpostázhatjuk az egész csapatnak az oscar bácsit ezért a komoly erőfeszítésért... annyira hozzászoktunk az érzékeink folyamatos használatához, hogy baromi depresszív tud lenni, ha valamelyiktől megfosztanak minket egy pillanat alatt, az ember nem szívesen gondol bele, hogy vele is megtörténhet ilyen, viszont ha színvonalasan nyomasztják, akkor szívesen aláveti magát egy két órás depresszív kínzásnak, és a végén még akkor is pozitívan fog kijönni belőle, ha a film készítői nem egy pozitív pontra lyukadtak ki a végén. bár nem igazán tudom, hogy mi lett volna ruben számára a happiend, annak örülök, hogy a siket közösséget nem hazudtolták meg azzal, hogy valami csodaszerként alkalmazták volna az implantátumot... [*01.23.]

(Izlandi sziporkák) (2020) (r.: August Jakobbson)

ezek az északi népek olyan hidegek, semmi humoruk, mi? hát pedig magukon nagyon jól tudnak nevetni -hát mi mást csinálnának ott a hideg sötétben, metál-zenekart alapítanak...? de ari egy világlátott ember, pontosan tudja, hogy jobban fognak ülni a poénjai, ha nem csak azt a háromszázötvenezer embert célozza meg, ami izland teljes lakossága, ezért jókat élcelődik a dánokon, a norvégokon, a finneken, az angolokon meg az amerikaiakon is. ehhez kell egy kitűnő nyelvérzék, ott buzog a szájában az összes tökéletes akcentus, de egyébként is nagyszerűen játszik a hangjával, felismerhetőek az effektjei és beat-boxai is, de az egész előadása energikus és baromi szórakoztató, valami vulkán vagy gejzír csíphette meg a seggét idefelé jövet... [*01.13]

Knives Out

Jojo Rabbit

Little Women

Dolor y gloria

Hamilton

Palm Springs

Fast Five

Akik maradtak

The Half of It

Happiest Season