(Amerikába jöttem) (1988) (r.: John Landis)

gyerekkorom egyik kedvenc vígjátéka, amiben azt kiabálja a főhős, hogy ’bazd meg te is, te barom?’ -igen, a mi házunkban nem nagyon volt kontroll alatt az, hogy mit néz az ifjúság a tévében... szerintem rövid számolgatás után azt is rámondanám az amerikába jöttem című klasszikusra, hogy ez lehetett az egyik első film, amiben női mellett láttam. de vajon ezért égett belém az összes többi jelenete is? kétlem... persze most annyi újdonságot megengedtem magamnak, hogy most először eredeti nyelven indítottam el a filmet, így dörner györgy nélkül egy picit másabb volt az élmény, és gyaníthatóan ki is tisztult pár szöveg, amit a szinkron elmaszatolt... de persze azért nem kell az egekbe emelni ezt a kő-egyszerű romantikus vígjátékot, bár attól talán senkinek nem lesz hasfájása, ha azt kapja, amit az eladó ígért, ebben az esetben egy tipikus nyolcvanas-évek-végi filmet, ami kellően belemar a reagen-i kapitalizmusba, vannak benne szép néger lányok, és eddie murphy úgy vigyorog minden jelenetében, hogy a fogsora betölti az egész képernyőt. nosztalgiázásra tökéletes, vasárnap délutáni punnyadás mellé pont olyan komfortot nyújt, mint a kanapé, amin elnyúlsz a nappalid közepén... (oké, cikik a medencében, de vajon tíz évesként értettem, hogy mitől tisztult meg a királyi hímvessző, vagy azt hittem, hogy csak alaposan megmosta a herceg koronaékszerét a lány a víz alatt? gyanítom, hogy az utóbbi áll közelebb a valósághoz...) (james earl jones hangjából mennyire ki lehet hallani a darth vader-es vonásokat, az erő irgalmazzon mindannyiunk star wars nosztalgiájának...) [*02.28.]

(2020) (r.: Shaka King)

a február a fekete történelem hónapja az egyesült államokban, ilyenkor mindig több figyelem irányul az ország második legnagyobb kisebbségére (ha valaki nem figyelné az etnikai adatokat, a spanyol-ajkúak átvették az első helyet) -bár az a baj, hogy nem kell ahhoz egy mesterségesen kiemelt hónap, hogy az ember innen európából is azt érezze, hogy mit sem ér az amerikai oktatás, ha a történelem-tanításról van szó, hiszen ugyanazon társadalmi problémák körül járnak körbe-és-körbe már évtizedek/évszázadok óta. ehhez csak elég megnézni azt, hogy hányszor lőnek le feketéket a rendőrök mondvacsinált indokkal, hányszor kell felvonulniuk az egyre radikalizálódó tömegeknek, hogy valaki esetleg meghallja a hangjukat. mintha semmivé lennének azok az áldozatok, amiket a forró hatvanas években hoztak már az elődeik... persze nálunk nem tananyag a polgárjogi mozgalmak históriája, úgyhogy nekem is csak halvány ismereteim vannak a fekete párducokról, ismerem a kézjelüket meg a barett-sapkájukat, de sajnos fred hampton-ról is csak idén hallottam először, amikor mellékszereplőként feltűnt a chicago-i hetek tárgyalásán. de sosem késő feltérképezni a kínzó fehér foltokat, a hatvanas évek úgyis a gyengéim -csak az a kár, hogy idegesen reagálok, ha társadalmi igazságtalanságot látok, még akkor is, ha csak dramaturgizált formában öntik elém... de mielőtt bárki is elmenekülne, mert azt hiszi, hogy most majd hosszasan fogok fröcsögni, hogy a ’fehérek rosszak’, akkor maradjon csak nyugodtan a monitor előtt, mert ahogy a film sem kezeli feketén-fehéren a szituációi többségét, úgy mindenkinek előítélet nélkül kéne hozzáállnia egy ilyen filmhez is... mert bár a film rendezője afroamerikai, mégsem az volt a célja, hogy az égbe emelje a fekete párducokat, eleve nem is a később mártírrá váló hampton-t választotta nézőpont-karakteréül, hanem azt az embert, aki elárulta őt. így máris árnyalódik a kép, mert mi nézők is hadilábon állunk azzal, hogy mit gondoljuk arról, aki piti bűnözőből lett az fbi csicskája, aki némi pénz reményében odadobta a társait a puskák kereszttüzébe, ugyanakkor a kényszerpályája ellenére ő maga is hitt abban, amiért a párducok a harcot indították (lakeith stanfield szokás szerint magabiztosan hozta a karaktere kettősségét). de maga chairman hampton sem mondható egy tökéletes idolnak -a címbéli messiás találó kifejezés rá olyan szempontból, hogy a karizmájával ugyanúgy fel tudja tüzelni a hallgatóságát, mint ahogy jézus teszi azt a róla szóló művekben, ugyanakkor magával tudják ragadni a nagy szavak és az elvont eszmék, és néha nem tűnik fel neki, hogy olyan messzire megy a prédikációival, ahová ő maga sem menne el teljes szívvel (lásd: az lenne a legnagyobb kielégülés, ha megölnénk minden zsarut; vagy: forradalmi halált kell halni, különben nincs értelme élni) (david kaluuya elemi erővel adja át magát a szerepnek). ugyanakkor jó látni, hogy hiába tartják a párducokat a baloldali mozgalmak legradikálisabb szárnyának, akik fegyverrel a kezükben képzelték el a társadalmi egyenlőség kivívását, azért a békés időszakban rengeteget tettek a közösségükért, és képesek voltak arra, hogy össznemzeti társadalmi összefogást kezdeményezzenek, és sikerült is összehozni a szivárvány-koalíciót a latinókkal és az elszegényedett fehérekkel. nem véletlen, hogy maó-val meg che gueverával példálóztak, úgy tekintettek a külföldi balos próbálkozásokra, mint mintaképre. és szerintem ez volt a veszélyesebb szálka az fbi és annak vezetője j.edgar hoover szemében, nem az, hogy fegyverkező négerek voltak... úgyhogy igen, bár a fekete közösség komplexen van ábrázolva, a karhatalmi erőket nem kímélte a forgatókönyv, keménykedő konfliktus-fokozó minden fbi-os és utcai rendőr -bár legalább így a ’fehér megmentő’ típus-karakterét kihagyták a képből... de persze nem várhatunk el teljes pártatlanságot, és gyaníthatóan nem is annyira torzító a kép, mint ahogy azt néhányan szeretnék beállítani, de bizony kellenek az ilyen ökölcsapások, hogy aztán beszélni tudjunk a témáról. mert ki kéne végre már ezt beszélni. meg kéne tudnunk végre oldani... fontos film, ami szép fényképezéssel és erős alakításokkal van felvértezve, belém is mart egy párszor, amikor az arcomba tolta az igazságtalanságokat, a hivatalos hatóságok arcátlanságait, csak egy pici plusz kellett volna még, hogy a témája krémjének egyik ékkövévé váljék. de nem tudnám megmondani, hogy mi az az összetevő, ami ahhoz kellett volna, hogy még jobban magával ragadjon... [*02.27.]

(Ígéretes fiatal nő) (2020) (r.: Emerald Fennell)

méghogy a férfiak az erősebb nem, mi? hát bizony rengeteg olyan pillanat van az életben, amikor mi mutatkozunk gyengének -a makulátlan életű úriemberekben is meg-megfordul az a gondolat, hogy kihasználja a másik nem látszólagos sebezhetőségét, mindenkiből kibújik az állat, ha a farka kezd gondolkozni helyette. a kérdés az, hogy ki mennyire süllyed el a morális mocsárban, hol húzza meg a vonalat. akartam itt példálózni azzal, hogy volt egy szobatársam a főiskolán, aki számolatlanul hordta haza a csajokat a szórakozóhelyekről, és mi mindig jót röhögtünk azon másnap, amikor próbált emlékezni az adott hölgy nevére, vagy amikor kétségbeesetten kereste az ágy alatt az óvszert, mert abban reménykedett, hogy ezúttal ténylegesen felhúzta a részeges mámorban. de igazság szerint miközben elkezdtem gépelni, akkor villant be, hogy én magam sem vagyok ártatlan, én is ujjaztam meg igencsak kapatos lányt egy szak-kiránduláson, igaz, hogy úriember voltam, mert nem erőltettem tovább a dolgot -pedig (vagy épp azért, mert) ekkor még szűz voltam. és persze itt jöhetnek az ultimate érvek, amit nyugodtan el lehet sütni az ilyen esetekben: fiatalok voltunk és bohók, nem gondoltuk komolyan, nem okoztunk lelki sérülést. tényleg nem...? a női bosszúfilmeknek nagy hagyománya van már a hetvenes évek óta, és elég szomorú belegondolni, hogy mennyire aktuális témákat lehet feszegetni ezzel a zsánerrel a mai napig, sőt, pont hogy az elmúlt évek tanítottak meg mindenkit arra, hogy sokkal rosszabb a helyzet, mint amit nagyon sokan gondoltunk volna, rendszerszintű nem csak az erőszak, hanem annak eltusolása is... az ilyen filmektől azt várjuk, hogy perverz kielégüléssel nézhessük bennük, ahogy egy nő vérben-és-bélben járkálva igazságot tesz, és halál karjaiba küldi azokat, akik megszentségtelenítették őt. és a rendezőként debütáló színésznő, emerald fennell el is akarja hitetni velünk a film kezdetén, hogy most is ez lesz a helyzet, és elsőre úgy tűnik, mintha finomkodna, elvágja a jeleneteket, amikor igazán bedurvulnának, de aztán rájövünk, hogy itt bizony kidobhatjuk az ablakon az elvárásainkat... mondjuk már az első másodpercben gondolhattam volna, hogy alattomos ütéseket fogok kapni, amikor felcsendült egy borzasztó popzene, és kilassítva érkeztünk meg a diszkóba, mert hirtelen azt hittem, hogy rossz filmet húztam le, de aztán ott dülöngélt carey mulligan azon a mélyvörös műbőr-kanapén, és nyugtáztam, hogy oké, jó helyen vagyok... nem véletlenül ragadt benn a fejemben a hősnőnkkel való első találkozás, mert nagyon erős vizualitással dolgozik a film, megint csak szembemenve a szokásos bosszúfilmek sötét lehangolásával, vibrál minden képkocka a színektől, gondosan komponáltak a hátterek, és ezek is arra szolgálnak, hogy félrevezessenek minket... mint ahogy a film közepén is eltérünk az útról, és egy szándékosan idealizált romantikus szegmenst is becsatolódik a nagy egészbe -ami maximum csak azért nem élhető át száz százalékig, mert a hősnő instabil lelki állapotából az is következne, hogy még egy kapcsolatot is bevállalna a bosszú érdekében. de nem, a paris hilton dalocskára való éneklés igaznak tűnik, viszont eljön a pont, amikor újra az összeomlás felé vesszük az irányt, és ekkor már nem popzenei formában halljuk britney spears-től a ’toxic’-ot, hanem vonósok húzzák, fenyegetően... egy olyan filmnél, ami a thriller elemeit is magához öleli (amellett, hogy dráma és vígjáték is szeretne lenni egyszerre), elvárható, hogy váratlan fordulatokkal is operáljon, így nagyon tisztelem emerald-ot, hogy egy abszolút kiszámíthatatlan fordulattal csavarta meg a fináléját -ugyanakkor nem vagyok felhőtlenül boldog attól, hogy ezúttal nem azt kaptam, amire annyira vágyakoztam az egész film alatt. de ez egy jóleső frusztráció, ami rágja belülről még egy jó darabig az embert. úgyis olyan rég volt már, amikor egy film nem engedett el a megnézése után sem... igazság szerint carey mulligan-re nem igazán figyeltem fel eddig az évek során, de ezzel az alakításával fellépett arra a szintre, hogy rajta tartsam a szemem, mert tökéletes beleéléssel hozta a karaktere szélsőségeit, a megzuhanásokat, a csípős szarkazmust, a szeméből csillogó őrületet (és vicces, hogy a köré pakolt összes férfi-színész vígjátékos körökből ismert, hogy a néző azért is kényelmetlenül érezze magát, hogy a kedves-arcúak ugyanolyan kellemetlen és veszélyes alakok, mint mindenki más, akivel az utcán találkozol...) [*02.20.]

(2021) (r.: Sam Levinson)

sosem voltam jó veszekedő. eleve konfliktus-kerülő típusnak születtem, így sokszor inkább nem is hangoztatom, hogy más a véleményem valamiről, de ha ki is nyitom a számat, és azt érzem, hogy képtelenség meggyőzni a másik felet, akkor a legtöbb esetben ráhagyom, hogy ’jól van, igazad van’, és otthagyom -persze ezzel még jobban felbőszítve a vitapartnerem... persze én is tudom, hogy ez egy egészségtelen módszer, mert az ember gyomrát megfekszi a sok düh, amit ilyenkor visszanyel, viszont így megmaradnak azok az energiái, amik a parttalan veszekedés során szálltak volna ki a testéből és a lelkéből... valószínűleg a párkapcsolataim laposodási görbéi is ebből adódtak, hogy sosem tápláltam a tüzet, mindig is egészségesebbnek tűntek azok az együttélések, ahol nem dobálják egymás felé a sérelmeket a felek, ha van is súrlódás, azt normális hangnemben, reális érvekkel támasztják alá. ahol nem úgy kell kihúzni a másik szidalmazásai alól, hogy mi is a valós probléma, ami miatt megéri hatalmas patáliát csapni. ennek ellenére számomra sem ismeretlen a ’-mi a baj? -semmi’ kezdetű beszélgetés egyre mélyülő gödre... sam levinson író/rendező, rév marci operatőr és zendaya csodát műveltek az euphoria-val, és amikor beütött a karantén, ami megakadályoztak őket, hogy tovább folytassák a munkát a sorozaton (azért két briliáns különkiadást így is sikerült összehozni), úgy döntöttek, hogy minimál körítéssel, de tovább dolgoznak. sam levinson hat nap alatt összedobta a szövegkönyvet, és már csak egy jól fényképezhető ház és egy karizmatikus színész kellett zendaya mellé, hogy elkezdődhessen a forgatás. és akár még előnyére is válhatott volna az alkotásnak, hogy spontán alakult ki egy kényszerhelyzet közepén, ám sajnos kicsit nyers maradt -vagy inkább úgy mondanám, hogy hullámzó módon érintett meg, mert tele van erős pillanatokkal, de azért kicsit megfekszi az ember gyomrát, ha kilencven percen keresztül kell néznie, hogy két ember veszekszik. még akkor is, a szép kompozíciókban teszik ezt... egyszerre érzem előnynek és hátránynak, hogy sam levinson arról írt a sürgető határideje alatt, amit ismer, mert így csuklóból adhatta john david washington szájába a filmesek nagy panaszait, küldhette el előre a kurva anyjukba a filmkritikusokat (akik persze szét is szedték a filmet a bemutató után), viszont túlságosan is bennfenteskedőnek hat az, ahogy a rendezőt játszó főszereplőnk érvel, ahogy sorolja a híres alkotókat, és személyes sértésnek veszi, ha többet akarnak belelátni a művészetébe, mint ami ténylegesen benne van. ugyanakkor nekem, aki vágyakozik az alkotás örömére, azért megütötték a fülem olyan mondatok, amik darabokat törtek le a kreatív ambícióimból -mert bizony a mélyére megyünk annak is, hogy egy alkotó miből is építkezik, amikor felépít egy történetet, az ihlethez kell-e a személyes megélés, vagy elég megfigyelni másokat... zendaya marie-je egy fokkal összetettebb, mert különféle oldalról közelíti meg a problémáit, a kapcsolatát ezzel a nárcisztikus személlyel, így amikor az éjszaka legsötétebb pontján egy végső tükröt tart a partnere elé, ránk tud szakadni az összes fájdalma, megértjük, hogy miért is kezdte el ezt a véget nem érő vitát. de vannak logikus pontok a férfi érveiben is, így nem érződik kiegyensúlyozatlannak a veszekedés, és azt sem mondhatjuk, hogy mind a ketten ártatlanok lennének, mert bizonyos pontokon egyikük sem rest alattomos szúrásokat bevinni, így maximálisan egyikükkel sem lehet száz százalékig szimpatizálni... és filmnél is ezt a kettősséget érzi az ember, egyszerre nehéz és könnyű is szeretni, értékeli is ember, de meg is riad tőle, emberi, de nagyon teátrális is, egy olyan intim pillanat, ami a legtöbbünket összetörne, de az élet nem is igazi, ha nem éri az embert mindenféle erős érzelmi hullám, a fájdalom és a bűntudat után a megkönnyebbülő katarzis... (természetesen a szövegkönyv segítségével meg lehetett azt is magyarázni, hogy zendaya miért van alig-ruhában az egész film alatt, míg férfi partnere az utolsó pillanatig magán hagyhatja az ingét meg a nadrágját -és ha kommentálod a szexuális kizsákmányolást, akkor már nem követheted el te magad is, ugye...?) [*02.13.]

(1995) (r.: Robert Rodriguez)

hmm, ha van film, amit képtelen leszek valaha is objektíven megítélni, akkor ez az -de hát hogyan tudná levenni az ember a nosztalgia-szemüvegét annál az alkotásnál, ami megváltoztatta az életét? mert én bizony 1997-ben azért kezdtem el növeszteni a hajamat, mert banderas olyan menőn tudta egy mozdulattal összefogni a loboncát ebben a filmben... tizenöt éves, tapasztalatlan tiniként persze mindent menőnek talál az ember, de a desperado-ért rajongani talán nem volt olyan ciki dolog, mert megvannak benne azok az összetevők, amiket a maszkulin (a.k.a menő) csávók is értékelni szoktak: macsó főhős fegyverekkel, látványos robbanások, idézhető egysoros beszólások és egy dögös nő... persze ezer-meg-egy ilyen filmet talált az ember a kilencvenes években a videotéka alsó polcain, robert rodriguez második rendezése mégis kilógott közülük. na nem a történetével, mert az egy kő-egyszerű bosszú-motívum következetes végigvitele, nem is a mély karaktereivel, mert sekélyes bábú minden szereplő, hanem azzal, hogy isten csodás tempóérzékkel áldotta meg, így minden vágása ütemre érkezik, plusz hogy sikerült megnyernie magának a csodás képekben gondolkozó guillermo navarro-t. és persze senkiből sugárzott úgy a sárm akkoriban, mint antonio banderas-ból, és salma hayek pedig vitathatatlanul a latinók királynője volt (és félelmetes, hogy 25 év elteltével sincs olyan trónkövetelő, aki veszélyeztethetné a koronáját)... és elég félelmetes a korabeli költségvetéseket hasonlítgatni: a desperado-ra 7 milliót szánt a sony, miközben mondjuk a van damme-féle dupla dinamit 15-be került pár évvel korábban, de seagal-ék harmincat is eltapsoltak az úszó erődre -és nézzük már meg, hogy melyik film mennyire öregedett szépen ezek után... (azzal már nem is vetném össze, hogy az 1995-ös akciófilmekre 60-80 milliókat költöttek a nagyobb stúdiók, lásd mondjuk a goldeneye-t vagy a die hard 3-at)... persze tudjuk, hogy rodrigeuz híres a spórolásról, és igazából csak pár helyszín kellett meg a gallon benzin, amit a robbanásokhoz szét lehetett locsolni, a többit meg megoldották a haverok és a rokonok, beugrott az országos cimbora, tarantino is, hogy több mondata legyen egyetlen monológban, mint banderas-nak az egész film alatt, de így került minden a helyére, nem fog rajta a golyó, hiába kezdené ki a gravitáció vagy a mexikóból importált színészi játék. suta? buta? macsó? igen, igen, igen, de kit érdekel, amíg pengetik a húrokat tito és a tarantulái, a gitártokok gépfegyverré és bazukává alakíthatóak át, és danny trejo olyan laza, hogy a késével nyomkodja be a telefon gombjait... [*02.07.]

(Úriemberek) (2019) (r.: Guy Ritchie)

érdekes, hogy milyen élénken megmaradt a fejemben az első találkozásom egy guy ritchie filmmel -lehet hogy azért, mert kellett hozzá egy adag simlisség is. ugyanis egy csodásan esztergált hbo-t feltörő dekóderrel néztem meg a ravasz-t..., miközben videokazettára is rögzítettem a hétfő esti feliratos sávból a filmet, mert már olvastam a cinema magazinban, hogy nagy dobás a film... ekkoriban értem nagykorúvá, szó szerint is, de a film-szerető énem is ez idő-tájt kezdte komolyan venni magát. és tarantino után logikus lépés volt egy angol kurafi, aki az utcáról szedi össze a rosszarcú színészeit, akik olyan vaskos akcentussal beszélnek, hogy komoly elismerés érdemel az, aki felirat nélkül megérti őket, és ő volt az, aki a gengszter-világ alsó rétegének romantikus kisstílűségét énekelte meg, hatalmas lelkesedéssel... most itt vagyunk húsz évvel később, az egykori tűz már rég kihunyt, a mocskos arcokat tisztára suvickolták, a suhogós melegítőket felváltották a profi szabók által varrt öltönyök. és bár a vadkender még mindig gazdagon terem az egyesült királyság eldugott pincéiben, nincs igazi kapcsolat a termelők és a felhasználók között -vagy mondhatjuk úgy is, hogy a saját termékek szinte 100 százaléka a piacra megy és nem saját felhasználásra, így a pöfékelés bűvköre sem oldja fel a szorongós hangulatot... és ez a kimódolt öregurasság nem áll jól a drog-biznisznek, hiába minden igyekezett, a különböző bűnözői frakciókkal megcsavart ügyletek, a sztorizással felütött dramaturgia, nincs benne meg az a húzóerő, amiért igazán lelkesedni lehetne. és a mai filmes dömpingben már azt érzi az ember, hogy csalódik, ha valami csak ’oké’, nem pedig egy olyan élmény, ami még évtizedek múltán is ott él élénken az emlékei között... (azért persze ne vegyünk el az alkotás erényei elől a reflektor-fényt, guy ritchie mindenképp dicséretet érdemel azért, mert szembement a casting-elvárásokkal, és az egykori szépfiú hugh grant-nek adta a simlis szarkeverő szerepét, matthew mcconaughey drog-bárózhatott egy kicsit, charlie hunnam meg mindig ezer fokon ég, úgyhogy élmény volt nézni, ahogy visszafogja magát, és csak egy-egy pillanatra robban ki belőle az energia. ezúttal colin farrell-nek jutott a vicces akcentus, szegény michelle dockery viszont sosem fog tudni kitörni a hideg nők ketrecéből... betehetjük a pozitívumok közé azt is, hogy azért voltak vizuális játékosságok a film-szövetben, leginkább a feliratokkal okoztak örömteli perceket, de egyébként olyan úriemberesen visszafogott volt a rendezés is -még a kiloccsanó agyvelőktől is szolidan elfordult az operatőr, pedig nem volt kérdés, hogy magas korhatárt fog kapni a film (az imdb szerint 134 fuck és 30 cunt volt elszórva a szűk két órás játékidő alatt)...) (ja, és guy ritchie szorgalmas tanítvány volt az elmúlt húsz évben, most már olyan direkt filmes referenciákkal pakolja tele a szövegkönyvét, amit tarantino mester is megirigyelne.) [*02.06.]

(A chicagói 7-ek tárgyalása) (2020) (r.: Aaron Sorkin)

2,5 millió amerikai katona, 58000 halott, 153 ezer sebesült -egy értelmetlen háborúban, messze az anya-országtól, az egyébként is forrongó társadalmi változások indikátoraként robbantva a feszültséget... a vietnámi háború a mai napig sötét árnyékot vet az egyesült államokra, annyira, hogy a huszonegyedik században is lehet még a vászonra vinni olyan történeteket, amik szorosan kapcsolódnak az akkori nyomasztó eseményekhez -még akkor is, ha nem a dzsungelben folyik a harc a feszült két órás játékidő alatt, hanem egy tárgyalóteremben... de az emberi igazságtalanságról szóló tanmesék sosem fognak elavulni, mert nem úgy tűnik, mintha a társadalmunk akarni tanulna a hibáiból, így az egykori események tükrén át lehet reflektálni a jelenben zajló folyamatokra is... a hatvanas évek különösen jó táptalaj ehhez, mert ekkor ébredt tudatára egy nemzedék, hogy hazugságba ringatták két évtizeden át, ekkor találták meg a hangjukat az évszázadok óta elnyomásban tartott kisebbségek, és ekkor élte a fénykorát az a naiv nézet, hogy az erőszakot meg lehet fékezni, hogy lehet békében élni egymással és a természettel... nem véletlen, hogy az elhíresült chicago-i tárgyalás vádlottjai is pont ezekből a csoportokból kerültek ki, frusztrált fiatalok és feketék lettek pellengérre állítva egy csapat hippivel az oldalukon. és miért? mert a hatalom meg akarta mutatni, hogy kordában tudja tartani a felszín alatt fortyogó indulatokat? vagy azért, mert az új igazságügyi miniszternek ráléptek a kislábujjára...? pedig elég nyilvánvaló, hogy ezek a srácok nem akartak rosszat, csak elegük volt abból, hogy a kortársaik nevét sorolják a tévében, mint a háború legújabb áldozatai, nem akartak többé félni amiatt, hogy mikor húzzák ki a születésnapjukat a sorozási lottón, vagy csak szabadon akartak élni, nem pedig egy olyan államban, ahol rendőrkordon mögé vonják a demokráciát, ahol az első hangos szóra repülnek a könnygáz-gránátok és fejre céloznak a gumibottal a karhatalom kutyái... aaron sorkin nem hazudtolta meg önmagát ezúttal sem, hiteles és természetes párbeszédekkel tűzdelte meg az életrajzi művét, teret adott a színészeinek a kiteljesedésre -és közben egy ütvefúró finomságával nyomta le a torkunkon a tanulságait... azért azt merészség lenne állítani, hogy megreformálta a tárgyalótermi dráma műfaját, de én bírom sorkin-ban, hogy az életrajzi műveiben mindig a lényegre szorítkozik, és megtalálja azt a dramaturgiai formulát, ami megfelelően diktálja a tempót a jeleneteknek (lásd mondjuk a jobs három előadásos szerkezetét). itt most egy gyors vágással megismertük a különböző háttérből érkező szereplőket, majd egyből a tárgyaláson találtuk magunkat, ahonnan csak akkor vágtunk vissza ’68 forró nyarára, amikor arra szükség volt, és így sikerült elérni, hogy az események legdrámaibb pontja a finálé elé essen, ami után igazán fel tud emelni az erkölcsi győzelem magasra csapó hulláma... lehetne azt mondani, hogy a frank langella által utálatosan játszott hoffman bíró ábrázolásmódja túlságosan elfogult, de ennyi kompenzáció mindenképp járt az emberi igazságérzetnek, miután maga a bíró is a maga elfogult és bigott módján őrjöngte végig a tárgyalás 150 napját... de azt sem mondhatjuk, hogy szenteknek állítaná be a film a heteket/nyolcakat, mindenkinek át kellett lépnie a saját határait a megterhelő próbatétel alatt, a merev politikus aspiráns srácból mártír lesz, a cserkészből lett békeharcosnál elszakad a cérna, a füves hippiről meg kiderül, hogy ő a legintelligensebb az egész teremben... de tisztelettel bánik a szövegkönyv a jog két oldalán állókkal is, mark rylance ismét egy érzékeny karakterrel ajándékoz meg minket, joseph gordon-levitt ügyészénél meg végig lehetett érezni, hogy nem szívből áll bele ebbe a politikai komédiába, az erkölcsi mutatója a jó irányba lendül ki, és ember tud maradni egy korrupt rendszerben is... időről-időre rá szoktam eszmélni, hogy közel állnak hozzám a tárgyalótermi jogi drámák (a ’tiltakozom! elutasítva’ filmek, ahogy én hívom őket), és még akkor is nagyszerűen tudok rajtuk szórakozni, ha a filmben látott igazságtalanságoktól folyamatosan ökölbe van szorítva a kezem. mondjuk ehhez nem árt egy aaron sorkin kaliberű nagyágyú, aki szórakoztató módon tudja becsatornázni a filmjébe ezeket az égbekiálltó igazságtalanságokat. (hmm, leírtam több mint 4000 karaktert, és nem jutott hely annak, hogy eddie redmayne-t még sosem láttam ilyen visszafogottnak, ahogy sasha baron cohen-nek is ez volt a legérettebb szerepe, amihez eddig szerencsém volt nála.) [*01.30.]

(A fém hangja) (2019) (r.: Darius Marder)

mintegy tíz évig ültem a dobok mögött a diák-éveim alatt, így amikor én vagyok az első a családból, aki meghallja, hogy a lakás másik végében megcsörren a telefon, mindig elégedetten sóhajtok fel: „dehát én szétvertem a fülem a cintányérral, mégsincs baja a hallásomnak!”. persze az, hogy egy fúvószenekarban dobolsz, az lepkefing ahhoz képest, amit egy zaj-zenész magára mér, sőt láttam én már hangtechnikust is hallókészülékkel, úgyhogy nem kérdés, hogy a koncertezés veszélyekkel jár... a szinopszist olvasva azt gondoltam, hogy az lesz a sorozatban dráma, hogy egy zenész fokozatosan veszíti el a hallását, de aztán egyetlen pillanat alatt lezajlott a nagy dráma, és csak a következményekkel foglalkoztunk -ami maximum azért sajnálatos, mert a címbéli metál így cseppet sem képviselte magát a filmben (mondjuk a két koncertrészletből leszűrve sem mondanám, hogy a kétszemélyes bandának bármilyen köze lett volna a metálhoz, inkább dühös noise punkcore-nak tűnt a hangzásuk. igazi zenészek cameo-ival sem húztak be így a forgatásra, egyedül a surfbort nevű banda tagjai hédereztek a háttérben, de ez is csak azért tűnt fel, mert dani miller énekesnő hiányos mosolyát bármilyen szögből azonnal felismerem)... igazából még az is kicsit mindegy, hogy milyen alapvető értékét veszíti el a főszereplő, a hangsúly a sokk feldolgozásán van, és ebben erős is a film, ahogy végigmegy a gyász hagyományos lépésein, a tagadáson, a dühön, a letargián, majd a végén jön az elfogadás... riz ahmed a karakter összes arcát hitelesen mutatja be, riasztó, amikor düh-kitörése van, húz magával a depresszióba, amikor lenn van, és megmelegíti a szívet, amikor beilleszkedik a siket gyerekek közé (szegény olivia cooke-nak vele szemben nem sok hús jut, amit a karakterre építhetne, csak egy rettentően szőkére hidrogénezett szemöldök meg egy családi dráma, amivel a zenei karriert magyarázzák)... a film igazi sztárjai nem viszont nem láthatóak a képernyőn, mert a hang-stúdiók mélyén gubbasztanak -kritikus eleme volt a filmnek, hogy miképp sikerül átadni a nézőknek ruben állapotát, és nem véletlen, hogy a hangkeverés tovább tartott, mint amennyi idő alatt a forgatással és a vágással együttesen végeztek, de megérte a kitartó munka. és nem csak arról van szó, hogy miként tompították és zajosították a beszédet és az élet apró zörejeit, de olyankor is gondosan ügyeltek minden hangra, amikor kiléptünk a főszereplőnk fejéből, és hirtelen körbevettek minket a környezeti zajok. szerintem már most előre elpostázhatjuk az egész csapatnak az oscar bácsit ezért a komoly erőfeszítésért... annyira hozzászoktunk az érzékeink folyamatos használatához, hogy baromi depresszív tud lenni, ha valamelyiktől megfosztanak minket egy pillanat alatt, az ember nem szívesen gondol bele, hogy vele is megtörténhet ilyen, viszont ha színvonalasan nyomasztják, akkor szívesen aláveti magát egy két órás depresszív kínzásnak, és a végén még akkor is pozitívan fog kijönni belőle, ha a film készítői nem egy pozitív pontra lyukadtak ki a végén. bár nem igazán tudom, hogy mi lett volna ruben számára a happiend, annak örülök, hogy a siket közösséget nem hazudtolták meg azzal, hogy valami csodaszerként alkalmazták volna az implantátumot... [*01.23.]

(Izlandi sziporkák) (2020) (r.: August Jakobbson)

ezek az északi népek olyan hidegek, semmi humoruk, mi? hát pedig magukon nagyon jól tudnak nevetni -hát mi mást csinálnának ott a hideg sötétben, metál-zenekart alapítanak...? de ari egy világlátott ember, pontosan tudja, hogy jobban fognak ülni a poénjai, ha nem csak azt a háromszázötvenezer embert célozza meg, ami izland teljes lakossága, ezért jókat élcelődik a dánokon, a norvégokon, a finneken, az angolokon meg az amerikaiakon is. ehhez kell egy kitűnő nyelvérzék, ott buzog a szájában az összes tökéletes akcentus, de egyébként is nagyszerűen játszik a hangjával, felismerhetőek az effektjei és beat-boxai is, de az egész előadása energikus és baromi szórakoztató, valami vulkán vagy gejzír csíphette meg a seggét idefelé jövet... [*01.13]

Knives Out

Jojo Rabbit

Little Women

Dolor y gloria

Hamilton

Palm Springs

Fast Five

Akik maradtak

The Half of It

Happiest Season