(2015) (r.: Szász Attila)

aki szereti a történelmi miliőbe csomagolt zsáner-sorozatokat, az könnyen rábukkanhatott olyan alkotásokra mostanság, amiknél magyarország adta a hátteret. a megbízható szakemberek és a kedvező adójóváírások kellő vonzerővel bírnak a külföldi alkotóknak. és jó is azt látni, hogy az ismerős helyszínek álruhát öltenek, de azért ott bujkál ilyenkor az emberben a gondolat, hogy a hazai filmesek miért nem használják ki kellően ezeket az adottságokat. persze, ami egy amerikai tévésorozatnál szolid költségvetés, az magyar viszonylatban elképesztően nagy összeg, de azt mondják, hogy a szűkös keretek arra késztetik az alkotói elméket, hogy kreatívan rejtsék el a hiányosságaikat. és végre szász attiláék megmutatták, hogy miként kell ezt profi módon végrehajtani... mert egy low budget tévéfilmhez képest elképesztően néz ki a film, pont annyi látszik a pesti bérházakból, hogy elhiggyük azt, hogy az első világégés előestéjén járunk, és nem a mai fővárosban, ha kell, még a ködgépek fúvókáit is a maximumra állítják, hogy elkenjék a modern részleteket... de ugye nem csak simán történelmi sorozatokról beszéltem, hanem zsáner-alkotásokról, thrillerekről és krimikről (lásd mondjuk az alienist-et vagy a terror-t), amiknek a legfontosabb erénye az atmoszféra-teremtés, a nyomasztó nyugtalansággal átitatott hangulat, és ebben is jól teljesítettek a rendező és a keze alá dolgozó technikai csapat, a századforduló hosszú szipkás, lócitromos világát nyomta egyre lejjebb és lejjebb az a tudat, hogy a főszereplőnk végül a dunában fogja végezni, összeroppant nyelőcsővel... bár köbli norbert forgatókönyvíró a korszak egy híres gyilkosságának a mélyére akart leásni, azonban nem igazán maga a tett ténye érdekelte, sőt még igazán a tettes kiléte sem, sokkal inkább az ember kapcsolatokra akart koncentrálni, szűk terekbe zárta az ellentmondásos karaktereit, és hagyta, hogy egymásnak feszüljenek, egészen addig, amíg megtörténik a végzetes tett... és érdekes figyelni ezt a hatalmi játszmát a csodásan berendezett budai bérlakásban, ahogy a nagyvilági nő és az elfojtott komornája megkezdi a harcát egy ártatlan lány lelkéért... mindenki egyszerre vonzó és taszító ebben a viszonyrendszerben, a kitartott nő fennhéjázó viselkedése hamar bosszantóvá válik, a gyászhuszár szolgáló hiába látja egészségesebben a világot, ha a titkos vágyai őt is elcsúfítják. és akkor még ott van a gazdag mágnás is, aki tudja, hogy undorítóan nyers lehet minden nővel, mert tele pénztárcája... szívbemarkoló lenne a femme fatale története, aki felemelkedett a szegénysorból a női praktikáinak hála, ám a lelke összeroppant az út során -csak sajnos nem tudtam magam teljesen beleélni ebbe az elbukás-történetbe, mert kovács patrícia játéka rendre kidobott az élményből. hamisnak tűnt... (most egy kicsit gondolkozom majd azon, hogy melyik színésznőnkben van meg az a végzetes vonzerő, ami ehhez a karakterhez kell, ám természetesebben tudja játszani, kimondani a sistergő szavakat. jelenleg még tanácstalan vagyok…) vele ellentétben gryllus dorka minimalista hozzáállását nagyon tudtam értékelni. viszont az nem volt kérdés, hogy kulka jános egy ilyen taszító szerepben is nagyszerű lesz, mint ahogy döbrösi laurának is jól állt a naiva karaktere, aki a két nézőpont kerekei közé kerül, egyszerre vonzza és taszítja a csillogó látszatvilág, ahol minden a tiéd lehet, ha a megfelelő embernek teszed szét a lábad... bár mint írtam, nem a megtörtént bűnügyön volt a hangsúly, azért okosan épült a suspense végig, utalásokkal is meg lett erősítve az út a tragédia felé (vajon véletlen lenne, hogy a nagyságos úrék a fojtogatós szexben tudtak igazán feloldódni?), de maga a finálé kicsit hatásvadász lett végül... ebben az egyik ludas a zene volt, amihez egyébként is ambivalensen álltam az egész film alatt -mert volt, amikor jól működött a minimalista fortyogása, máskor viszont a művészúr megtalálta magában a lázadó trentreznor-t, és kifejezetten modern zajzenével lökött ki a hangulatból (mondjuk a szex-jelenet alatt)... ez egy jó film, átgondolt mind a forgatókönyve, mind a rendezése, leginkább csak a személyes preferenciáim miatt nem tudtam maximálisan élvezni. de mindenképp örömteli, hogy nálunk is van szándék és van kreativitás az ilyen típusú alkotásokhoz. [*10.16.]

(Ifjúság) (2015) (r.: Paolo Sorrentino)

vannak alkotók, akikkel azt érzed már az első találkozáskor, hogy valami a helyére kattan, hogy megrezegtet benned olyan hangokat, amikre mások nem képesek. bár még csak felületes ismereteim vannak paolo sorrentino munkásságával, hiszen a young/new pope sorozatán túl ez az első film, amit látok tőle, mégis azt érzem, hogy nagyon sok közös van az ízlésünkben, értem a dramaturgiáját, a kép-komponálási technikáit. még akkor is, ha néha disszonáns módon vág be néhány kockányi képeket meghökkentésül, vagy például ha az idősödésről és az alkotói hanyatlásról beszél, amik nem az elsődleges azok témák, amik igazán megmozgatnak engem... persze azt tudom, hogy milyen, amikor ülök egy fehér lap felett, és az üres gondolat-buborékok pinpongoznak a fejemben, de szeretem azzal hitegetni magam, hogy még van időm, hogy kiteljesedjen a kreativitásom. a negyven éves korhoz közeledve már meg-megroppan a térdem, de hálistennek, még nem orvostól-orvosig élem az életemet, és jó lenne megőrizni az egészségemből annyit, amennyit csak lehetséges, mire elérek abba a korba, ahol a film főhősei vegetálnak... bár a visszavonult karmesterünk és az utolsó dobására készülő író-rendező viszonylagos közönnyel veszik tudomásul, hogy a szervezetük már sorvadásnak indult, sőt, igazából komoly noszogatások kellenek, hogy érzelmeket csikarjon ki belőlük a körülöttük forgó népes ember-sereg... az nem volt kérdés, hogy michael caine és harvey keitel tökéletesek lesznek a szerepben, minden jelenetüket élmény nézni és hallgatni, akkor is, ha általános bölcseleteket fogalmaznak meg az elmúlásról és a megbánásról, de akkor is, amikor csak húzzák egymás agyát. de azért sorrentino hagyja a többi színészét is felnőni a két legenda mellé (rachel weisz-nek van egy elképesztően erős monológja például, ami azért volt nagy teljesítmény, mert közben el kellett viselnie az iszappakolást is a mellkasán). mert bizony a svájci magaslatokban megbúvó puccos szanatórium nagyszerű ötletnek bizonyult, mint fő helyszín, mert tele lehetett pakolni excentrikus alakokkal, akik egy-egy jelenetben is úgy voltak feltűzve a vászonra, hogy még többet akarjunk belőlük kapni (a skála szélsőségesen kilengett a csendes fogszabályzós masszőr-lánytól a híresen pocakos argentín focistáig)... nem is került mindenki a fókuszba, sokszor csak hangulati festésnek használta a rendező az ember-alakokat, medencékbe komponálta őket, hogy legeltessük rajtuk a szemünket... egyértelmű, hogy sorrentino imádja az emberi testet, mindenféle esztétikai kritériumoktól mentesen használja dekorációként, a nézők legnagyobb örömére... de a film minden képkockája egy csoda, luca bigazzi operatőr gondosan helyezi le a kameráját arra a pontra, ahonnan a legszebb lesz a kilátás... de persze, a szép képekkel leginkább a hozzám hasonló cinefil őrülteket lehet meggyőzni, vagy filmes albumokba lehet gyűjteni a filmből kimerevített kockákat, mégsem ezt érzem sorrentino legnagyobb erősségének: hanem azt, hogy egy ilyen elmélkedős, csendes filmmel is a képernyő elé szegez két órára, megmosolyogtat az iróniájával, és kicsit alámerít a drámájának is -bár arra gondosan ügyel, hogy ne lépje túl a határokat, mert az felborítaná a filmje kényes egyensúlyát (például a film végi nagy halálnál is nagyon szemérmes, nem tobzódik a visszataszító részletekben). és ezért van az, hogy most már fel akarom térképezni a teljes életművét, hogy tényleg jó-e a megérzésem azzal kapcsolatban, hogy a jelenlegi filmes alkotók közül az ő stílusa áll-e a legközelebb hozzám. nem hiszem, hogy nagyot csalódnék az út végén... [*07.18.]

(Halálos iramban 7) (2015) (r.: James Wan)

sokan mondják, hogy ezek a karakterek nem az a család, akiket egyszerű emberként megismertünk a korai filmekben, hanem szuperhősök, akik leporolják magukat, miután a fejükre omlott egy épület vagy tizenhetet bucskáztak egy szakadékba a kocsival -de miután megláttam, hogy a szikla muszklira fogja a drónról letépett gépágyút, pont úgy, mint ahogy schwartzenegger is volt egy ilyen megmozdulása a kommandóban, egyből megvilágosodtam: ezek a sérthetetlen hősök nem a mai szuperhősök, hanem a nyolcvanas évek izompacsirtáinak a rokonságába tartoznak inkább... kicsit tartottam attól, hogy az idősebb shaw belengetett bosszúállása megint komorabb irányba viszi el a hangnemet, de jason statham-et elég hektikusan használták csak a forgatókönyvben, a csapat után loholt egy lépéssel hátrébb, és mindig betoppant az akciók közepébe, ha extra feszültségre volt szükség. de oké, elismerem, hogy elfért még egy kopasz, akivel lehetett látványosan bunyózni... viszont nagy örömömre teljes erőbedobással visszatértek a heist elemek is, volt egy mcguffin, amit lehetett üldözni, és ez olyan elképesztő jelenetekhez vezetett ez, ami során megröptették az autókat (szó szerint, ejtőernyővel), szakadék szélén lökdösték a tüzelő rosszfiúkat, majd jött a sokak szemében cápaugrásnak számító felhőkarcoló-ugrás, és a sorozat legvalószerűtlenebb fordulata: az öltöny zakós vin diesel és a kifejezetten nőiesre sminkelt michelle rodriguez... (btw, ez valami fétis a sorozat készítőinél, hogy michelle-nek folyton ketrec-harcosnők ellen kell küzdenie, vagy direkt ő kéri az ilyen jeleneteket?) a finálé egyhangú lövöldözése már nem érhetett fel a két masszív kaszkadőr-teljesítményhez, talán egy fokkal túl is húzták a kelleténél, dehát mindenkinek meg kellett találnia a helyét a csatában, az autózóknak, a visszavágóban erős diesel/statham párosnak, és a hercules forgatásáról frissen beesett rock-nak is (dwayne johnson kispadra ültetését megszenvedte volna a film, ha nem kurt russell-lel helyettesítik, dobva egy nagyot így a coolság-faktoron, mert az öreg mindenkit lealáz dumában és lövöldözésben is a mai napig)... ha valaki nem figyeli a stáblistát, akkor is érezhette, hogy valami megváltozott a rendezésben, mert james wan nem akarta teljesen asszimilálni justin lin stílusát, inkább saját elemeket épített be a képi világba, amik közül azért voltak olyan kamera-forgások és ultra-kilassítások (főleg a közelharc-jeleneteknél), amik kilógtak az eddig látott technikai trükkök közül... az eddigi hat filmet nézése közben eltoltam az agyam hátuljába azt az információt, hogy paul walker már nincs köztünk, de most már a film elején előretörtek ezek a gondolatok, mégha az izgalmak közepette nem is volt időm mélyen filozofálni, így nem fedeztem fel azokat a pontokat sem, ahol kénytelenek voltak belenyúlni az alkotók a szövegkönyvbe és a forgatásba is. az már persze látszódott, hogy a csendes, búcsúzkodó finálét már utólag készítették, de ott meg az ember csak emlékezni akart egy szerethető színészre, és nem azzal foglalkozott, hogy hány óra munka kellett ahhoz, hogy digitálisan újraalkossák a jellegzetes mosolyát. (mia-ra végül az akciófilmek tipikus női szereplőjének sorsa várt az anyasággal együtt: otthon aggódhat a szeretteiért... gal gadot helyett meg érkezett a szintén szemrevaló natalie emmanuel, aki bár okos hacker-lány volt, azért a kamera eleget legeltette a szemét a fürdőruhás alakján...) (××09.06.)

(2015) (r.: Jay Oliva)

a baglyok nem azok, amiknek látszanak... eddig még nem sikerült eljutnom a court of owl sztoriig az olvasási listámban, pedig sokszor kacérkodtam már a gondolattal -de igazából nem bánom, hogy mozgóképes formában kaptam csak egy kivonatot belőle... így felületes szemlélőként ez a csapat gazdag maszkos bond-gonosznak tűntek, akik föld alatti termekben konspirálnak -és csak egy radikális mellék-águk az, aki gotham megtisztításán dolgozik. persze az igazi gonoszságuk a zombi-gyártásban csúcsosodik ki, és én nem tudom, hogy mennyire érzem megfelelőnek egy bat-sztoriba őket... gyorsan feltenném a kérdést, ami már a kezdő percektől ott bizsereg bennem: mégis kinek készülnek ezek a mesék...? mert ez a sztori is meglehetősen borongós volt, tele véres küzdelemmel. a felnőttek viszont nem tudom, hogy mennyire képesek kötődni damien-hez, aki a tiniség összes tünetét produkálja, folyton ellentmond és fafejű -mondjuk az is igaz, hogy tízévesként bárkivel szemben megállja a helyét, ha fizikai küzdelemről van szó (én mondjuk megszoktam a képregényben, hogy ilyen ’pain in the ass’ a srác, úgyhogy itt csak üdvözölni tudtam a hűséget az alapanyaghoz)... azért valahol érdekesnek találom, hogy a film igazi gonosza egy olyan ember, aki a semmiből, a csatornák mocskából emelkedett ki (hordozva magával a páncélja alatt is a gyerekkorában szerzett lelki sebeit), nem pedig a született gazdagok, akikről könnyebben feltételezném ezt a szerepet (igaz, a szösziről az első megjelenése pillanatában tudtam, hogy benne lesz az összeesküvésben)... bár az akciók a legtöbb helyen nagyon látványosak és dinamikusak voltak (főleg az autópályás jelenet), pár lendületes kameramozgásra is felfigyeltem, azért a vizualitás élvezetéből erősen ki tudtak zökkenteni a sokszor furára rajzolt arcok -nem tudom, hogy milyen koncepció volt ez, de jó lenne, ha a későbbiekben hanyagolnák... (azért sem panaszkodhatunk, hogy a cím ígéretét nem váltották be a film, mert tényleg megvalósították a ’vs’-t, azaz az apa/fia harcot -arra azért kíváncsi leszek, hogy mennyire viszik tovább a rajzfilmekben az ő kapcsolat-építésüket, hogy bruce mennyit tanult a gyermeknevelésből mondjuk a mostani pofonok által...) (×04.18.)

(Az Igazság Ligája: Atlantisz trónja) (2015) (r.: Ethan Spaulding)

mivel a múltkori csapat-építésből kihagyták atlantis királyát, így most kárpótolták őt azzal, hogy a következő kaland fókuszába helyezték a víz alatti világot. be is rántottak minket egyből a mélybe, mert arthur curry-vel együtt a nyakunkba zuhogott a teljes atlantis-i mitológia, csápos lényekkel, black manta-val, az uralkodó-ház shakespeare-i királydrámájával... aki egy kicsit is úszott már le az aquaman képregények világába, azt sok meglepetés nem érhette, de szerencsére azért az unalom tengere is messze elkerülhette a hozzám hasonló nézőket, mert jó tempóban mondták fel az alapokat, és működött arthur útja is a trón felé -mert ugye azért azon senki sem lepődött meg, hogy a végén a hősünkké lett a teljes királyság meg a szép vörös tengeri nő szerelme... mondhatnám, hogy a hatalomra éhes herceget, orm-ot egy kicsit soknak éreztem, de tulajdonképpen neki épp ilyen irritálónak kellett lennie (lehet egyébként, hogy az volt a bajom, hogy az amúgy nagyszerű szinkronhang sam witwer túl sok brit akcentust vitt bele a kiejtésébe)... eddig csak a halakkal beszélgető srácról volt szó, de hát ez mégiscsak egy liga-film volt -és igazság szerint a csodás hetes csak asszisztált a fő sztorihoz, maximum apróbb interakciókat kaptak egymással (lásd a szemüveges randit diana és clark között, vagy shazam és cyborg évelődését), úgyhogy legközelebbre még maradt hely arra, hogy tovább erősítsék a csapat-építkezést (ja, és megint nathan fillion volt az egyetlen, akit azonnal kiszúrtam hang alapján)... (úgy látszik, hogy nem csak a ninjáktól eredt legutóbb az animés stílus, hanem a rendező ethan spaulding törekszik arra, hogy a keze alól kikerülő művekben meglegyen a távol-keleti hatás -és én nem tudom ezért kárhoztatni...) (jut eszembe, lehet fikázni aquaman-t olyen gyerekes dolgokkal, mint a halakkal beszélgetés, de milyen király volt már itt is, ahogy a cápa kiugrott a hívására a vízből, és elintézte a nagyszájú gonoszt!) (##05.06.)

(2015) (r.: Justin Kurzel)

egy shakespeare-filmadaptációnál mindig az a legfontosabb kérdés, hogy mi az a plusz, amit hozzá tud adni az eredeti műhöz, miben tud mást nyújtani, mint a színpadi változatok. és persze elsősorban a vizualitás, a filmes képi nyelv az, amit előnyére változtathat egy ilyen feldolgozás. és ez esetben erre nem lehet panasz, mert érezhető, hogy justin kurzel végiggondolta a rendezői koncepcióját, és ebben nagy segítsége volt az operatőre is (adam arkapaw), szép tablószerű képekben gondolkoztak, amik közül sok festményként is megállná a helyét a falon, kihasználták a skót táj zord valóságát, a hideg kastélyok gyertyafénnyel megvilágított félhomályát, a tűz baljóslatú háttérvilágítását. a másik dolog, amit egy film jobban ki tud emelni a színpadhoz képest, az az arc-mimika, mert így a színészek természetesebben tudnak érzelmeket közvetíteni. főleg a jó színészek, és ezzel sem volt gond, michael fassbender fokozatosan csúszott bele az őrületbe, marion cotillard kígyóként suttogott a férje fülébe majd összetört a súly alatt, de sean harris is szokás szerint nagyszerű teljesítményt nyújtott. ...és az a baj, hogy most fogytak el a pozitív jelzőim... mert hiába a klasszikus történet, a természetes hangsúllyal felmondott monológok, a szemgyönyörködtető képek, ha érzelmileg cseppet sem tud közel kerülni a nézőhöz. ez persze lehet a darab hibája is, hisz’ hiányzik belőle az az igazi pozitív szereplő, akiért tiszta szívvel lehet szorítani, mindenkit körülvesz a sötét dráma, az elbukás spirálja, a halál kellemetlen szaga. és a film tempójával is gondok vannak, mert kicsit olyan, mint amilyen a kezdő csata-jelenet rendezése, a sok-sok lassú rész között néha meglendül, és érdekessé válik, csak sajnos ezek a közbülső, monológokkal terhelt meditatívabb részek eléggé leszedálják azokat a nézőket, akik elszoktak a művészfilmes tempótól (plusz az sem tesz jó, ha az allergiás tüsszögéstől és szem-viszketéstől alig látnak el a képernyőig)... szóval nem hiszem, hogy ez lesz az a shakespeare-adaptáció, amit nagy klasszikusként fogunk emlegetni sok év múlva is, inkább csak hümmögve fogjuk elismerni a vizuális megoldásait és a színészeit. ($$07.02.)

(Creed: Apollo fia) (2015) (r.: Ryan Coogler)

az örökség mázsás súlyként tud a válladra nehezedni, sosem egyszerű kezelni azt, hogy ki kell lépned valakinek az árnyékából... adonis-nak egy egész film kell, hogy elfogadja a saját örökségét, az apja nevét. és ryan coogler író/rendezőnek is fel kell vennie ezt a nehéz terhet, hogy egy olyan alkotást adjon ki a kezéből, ami méltó a rocky névhez -és nem hogy nem okoz csalódást, de a széria egyik legerősebb darabjával gazdagít mindent, sőt, rendezésben és színész-vezetésben még a legklasszikusabb első résznek is be tud vinni egy látványos gyomrost... pedig elsülhetett volna ez rosszul is, egy unalmas remake-ként, ami termékként tekint a rocky-univerzumra, de egy olyan ember, aki kiskora óta rajong valamiért, az nem fogja meggyalázni a szeretete tárgyát. persze így is felhasznál sok elemet a korábbi filmekből, de mindet szeretet-teljes hommage-nak érzed csak, vagy kikacsintós utalásnak (mint a teknőst az akváriumban). még az sem zavar, hogy végig-szökellünk az első film dramaturgiai sarokpontjain, mert jól épülnek be ezek a pillanatok a maivá tett történetbe. de mit sem érnének ezek az ismerős elemek karakterek nélkül, és a rocky filmek mindig is akkor voltak a legjobbak, amikor a szerethetően megírt karakterei kerültek a középpontba. adonis-t az első húsz percben szokni kell, mert túl sok pakkot cipel a hátán, morcos és frusztrált, de aztán a közelébe kerül egy aranyos lány és egy apa-figura, máris kinyílik a személyisége (és michael b. jordan ismét bizonyítja, hogy kiemelkedik a színész-generációjából). az is jó, hogy a női főszerep nem csak egy szerelmi mellékszál, hanem egy érdekes drámával nehezített összetett személyiség. és hát sly sem a pénzért unatkozik a vásznon, ha már az előző filmben sikerült visszatalálnia a kedvenc képzeletbeli barátjának esszenciájához, sőt, a sorozatban most hozza a legerősebb alakítást (valószínűleg nem nagy kockázat, ha azt mondom, hogy az egész életében nem játszott még ilyen erősen) -és ehhez nem csak az kellett, hogy szívszaggató jeleneteket kapott, hanem az is, ahogy felépíteni ezt a mentor-szerepet, ahogy belenő mickey cipőjébe... ilyen erős alapokra már jöhet a másik fontos aspektus a box is, nem? hát jön is, állcsúcson vág, és ott hagy a szorító-kötélen lógva... már az elején meggyőző, ahogy lesétálunk a ring közvetlen közelébe az első meccsnél, de aztán a film közepén jön az a hihetetlen vágatlan mérkőzés, ahol mi magunk is ott körözünk a két harcossal együtt -azt hiszem, ezzel elértük a végpontot, ennél közelebb már nem lehet hozni egy intenzív sport-esemény bemutatását. de a végső nagy bunyó is hasonló szellemben lett felvéve, sok kamera-mozgással és közelivel, hogy minél valóságosabbnak hasson az egész. és tényleg ott érezzük a verejtéket az arcunkon, aztán rájövünk, hogy tényleg izzadunk, pedig csak egy filmbéli meccset nézünk a kanapéról ülve. és akkor a tökéletes pillanatban beúszik bill conti klasszikus főtémája, és rázni kezd a hideg, és ezért nagyon-nagyon hálás vagy a film alkotóinak... (megérte végigmenni a teljes úton, nem bántam meg, hogy az elmúlt két hetet rocky-val töltöttem, mert nagyon szépen ki tudott így rajzolódni a teljes életpályája.) ($$06.15.)

(Törtetők) (2015) (r.: Doug Ellin)

egy filmnél már az elkészítése előtt érdemes megfontolni, hogy kinek is szánjuk -főleg, ha egy sorozat folytatását akarjuk a nagyvászonra küldeni. mert az az igazság, hogy bármekkora volt a rajongótábora a show-nak a tévében, ők nem lesznek elegen, hogy sikerre vigyék a projektet. viszont, ha a szélesebb közönség megszólítása a cél, akkor meg olyanná kell formálni az egész estés alkotást, amit mindenki megért, mindenkinek örömet okoz, nem csak a leghűségesebb rajongók fogják falni jóízűen. szerintem sejtitek, hogy mire akarok kilyukadni a hosszas bevezetőmmel... ez a film egy másfél órássá felduzzasztott sorozat-epizód, aminél esélye sincs egy új nézőnek, hogy megértse a karakterek mozgató-rugóit, mert hiába az ügyes gyorstalpaló a film elején, a sorozat mélyéről érkezik a probléma-források nagyrésze. és nem csak a karakterek problémái jönnek az alapműből, hanem a film legnagyobb problémái is... azért vicces volt látni, hogy az első percekben egyből lenullázták a finálé nagy happy-ségét, mert az milyen hülyeség lett volna már, hogy úgy kell végigcsinálni egy filmet, hogy a srácok hűségesek egy adott nőhöz... ez persze azzal is járt, hogy volt pofájuk tovább görgetni a sloan-problémát is... de legalább nem csak a magánélettel nyűglődtünk, hanem filmet is forgattunk, illetve már csak a végső simításokat végeztük rajta, de legalább volt valami hollywood-i vonatkozás is, hogy ari igazán fel tudja húzni magát valamin. még az is rendben volt, hogy behoztak egy kvázi főgonoszt haley joel osment személyében, mert tovább erősítették bennünk azt a képet, hogy akinek pénze van, az seggfej... azt is természetesnek veszi az ember, hogy hollywood krémje felvonult a filmben, akár egy-egy poén kedvéért, akár csak a golden globe-ról bevágva egy pillanatra, mert mindig is szerettek bohóckodni a sztárok a show-ban is. volt csöcs is, jöttek az egymást szívatós beszólások sorban, johnny megjárta a poklot és a mennyországot is, hangulatilag is rendben volt, tehát elégedettnek kéne lennem, de egyáltalán nem ezt érzem -mert sajnos a vitalitás kicsit kiveszett a srácokból az évek alatt, és doug ellin sem bírta ki, hogy ne rángasson elő olyan magánéleti szálakat, amiknek örökre dobozban kellett volna maradniuk... (hopp, boldog szülinapot emily ratajkowsky mellei!) ($$06.07.)

(2015) (r.: Jon Schnepp)

jól emlékszem a kilencvenes évek közepére, amikor próbáltam nyakig vetni magam a filmes világba (ez vidéki gyerekként nem volt egyszerű), így hónapról/hónapra mentem az újságoshoz a kötelező cinema adagomért -ott is lehetett olvasni erről a projektről, ami már kezdő film-szeretőként is furcsának tűnt: nicholas cage, mint superman? tim burton, mint a film rendezője? és tudjátok mit? ennyi évvel és filmmel a hátam mögött ma már kurvára megnézném ezt a furcsa filmet... amikor először hallottam erről a dokumentum-filmről (kevin smith-től, ki mástól...btw, nézzétek a palit a youtube-on, mert elképesztő figura!), akkor azt gondoltam, hogy majd egy érdekes betekintést kapott általa a hollywood-i nagy stúdiók működési rendszerére, ahol simán beborítják az ilyen érdekes projekteket, ha nem remélik tőlük a kötelező anyagi sikert -de ennél sokkal többet kaptam. mert nem csak az ötlet megszületését és a szomorú elbukását láthattuk, hanem nagyon sok minden előjött a készítési folyamatból is, jon schnepp nem volt rest, és előásott minden fennmaradt rajzot, vázlatot, koncepciós tervet, és azt a rengeteg közreműködőt, akik létrehozták ezt az egyedi vizualitást. persze az interjúk során a nagyvadak voltak azok, akiket a legjobban várt az ember, tim burton-t, a maga kalimpálózós elvontságával; kevin smith-t, aki úgy tud sztorizni, hogy három napig hallgatnád egy sörrel a kezedben; és jon peters producert -óh, őróla már hallottam legendákat, de baszki, mind igaznak bizonyult... mert ez a faszi megtestesít mindent, ami rosszat gondolsz a hollywood-ban dolgozókról, egy felkapaszkodott fodrász (a paróka-készítő andy vajna csókoltat), akinek fogalma sincs semmiről, de nagy arccal ossza az észt, és persze öt-danos kamugép... tök jó látni, hogy létrejöhetnek ilyen alulról jövő kezdeményezések manapság, hogy lelkes emberek össze tudnak rakni ilyen produkciót, ami baromi érdekesen tudja bemutatni egy film mögött lévő iszonyatos munkát, és persze az ’álomgyár’ furcsa működését. tessék folytatni ezt a kezdeményezést, van még elég csontváz abban a készítői pokolban, amiről szívesen néznék még ilyen színvonalas dokukat. ($$03.18.)

(2015) (r.: Matteo Garrone)

a huszadik század gyermekeként ahhoz szoktattak hozzá kiskorom óta, hogy a mesék azok a kedves történetek, ahol szép és ügyes emberek kalandjait ismerhetem meg, akik átvágják magukat minden nehézségen, és ezért elnyerik méltó jutalmukat, és boldogan élnek, amíg meg nem hallnak. arról már csak felnőtt fejjel szerzett tudomást az ember, hogy évszázadokkal ezelőtt még teljesen más formában léteztek a mesék, nem kapták meg ezt az édes cukormázat, aminek a segítségével bódítják el a gyerekeket -nem, eredetileg vér és sperma ízűek voltak... a célok viszont mindig is ugyanazok voltak, hogy tanulságokat adjanak át a hallgatóságnak, de nagyon nem mindegy, hogy ezek a bölcsességek milyen csomagolásba ágyazódnak. mert a túlzó emberi érzésekből, a megszállottságból mindig baj lett, vagy ha elérhetetlen dolgokra vágyott valaki -csak nekünk szokatlan, hogy ebben a történetben olyanok követik el ezeket a hibákat, és aztán szenvedik el a fájó következményeiket, akiktől ez szokatlan, azaz a főszereplők, a királyok és királynők. és még a fehér lovon érkező szőke herceg is késik... ez a szokatlansága és kiszámíthatatlansága a film legnagyobb erénye, mert miután nyugodt tempóban megismertet az összes szereplőjével és a konfliktusokkal, elengedi a kezünket, és hagyja, hogy eltévedjünk a mesebeli erdőben. egy csodaszép helyen... mert a másik erénye a megvalósítása, a gyönyörű festmény-szerű képei és a megigéző dallamai. és hogy nem csak a története komorságában felnőttes, hanem hogy bővelkedik vérben és meztelenségben is. és sokkolásban. különleges élmény, ahol érzed a lassabb tempóját, mégis be tud húzni a különös hangulatával és az érdekes történeteivel. az jutott eszembe, hogy valami ilyesmi lenne a végtelen történet, ha pálfi gyuri rendezné a filmet... (nem igazán értettem, hogy miért kaptunk rendre totálokat a három várról, ha ezekkel a képekkel nem léptünk át egy másik mesébe, hanem maradtunk ott, ahol az előző perceket is töltöttük...?) ($$03.14.)

(Bíborhegy) (2015) (r.: Guillermo del Toro)

a viktoriánus-kori horrorban van valami romantikus -de azt nem gondoltam volna, hogy ennyi... pedig értem én, hogy a szellemek csak metaforák, mert ezt eléggé hangsúlyozták nekünk a filmben is, és nem is azt vártam, hogy minden sarokból rémségek ugorjanak ki a remegő gyertyafénybe, inkább az volt a bajom vele, hogy egy romantikus filmhez elengedhetetlen, hogy én is beleszeressek a karakterekbe, és ez nem történt meg. pedig mia wasikowska most is elragadó volt, és tom hiddleston is könnyen kirázza a kabátujjából az angol nemest, de a karakterek nem voltak elég érdekesek a vonzódás kialakulásához (mellettük ott volt még jessica chastain és charlie hunnam is egy-egy, a komfortzónájuktól messze eső szereppel, és hát... szokatlanok is voltak...). nem segített az egysíkúságuk vagy a teatralitásuk sem. apropó színház, ha úgy nézzük, akkor ez egy kamara-darab volt, kevés szereplővel, kevés cselekménnyel, kevés helyszínnel. az első negyven percen eléggé nehezen jutottam át, itt kellett volna megalapozni a későbbi drámát, de egyáltalán nem akart működni, hiába lehetett érezni valamicskét a baljós jelekből. aztán átutaztuk az óceánt, és a főúri kastélynál végre kiélhette magát del toro -vizuálisan legalábbis. mert ha az ember-karakterei nem is sikerültek túl érdekesre, a fő helyszín igazi karaktert kapott. a forgatókönyv egyik legjobb ötlete a vörös agyag volt, ami nem csak a történetben játszik fontos szerepet, de mindent be is von a vér színével. plusz imádtam, hogy a beszakadt tetőn át mindig hullik valami a hallba (ez egy igazán deltoro-s húzás volt, mint ahogy a szellemeket sem tudná letagadni a hosszú ujjaikkal és a körülöttük lebegő szellemvérrel). ahogy az elvárható egy ilyen ódon háztól, rengeteg sötét és szomorú titkot rejtegetett, amik nem váltak az enyészetté az épülettel együtt, hanem a felszínre kerültek a süllyedés során. de azért azt nem mondhatjuk, hogy annyira meglepődtünk volna bármelyik titkon is... mivel annak idején már eltántorítottak a fanyalgó kritikák a moziban nézéstől, így nem mondanám, hogy csalódtam a filmben. inkább azért érzek csalódottságot, mert rossz látni, amikor egy del toro kaliberű rendező is beleesik abba a hibába, hogy csak a (tényleg megkapó) vizualitással foglalkozik, és nem érzi azt, hogy a karakterei és a története nem működik... ($$.03.09.)

(2015) (r.: Cary Joji Fukunaga)

az emberi természetből fakad, hogy az egyik legmegterhelőbb dolognak azt érezzük, ha gyermekek szenvedését kell látnunk. ha olyan dolgokat kell tenniük nekik, amitől megszűnnek gyermeknek lenni... nem is könnyű péntek esti kikapcsolódás ezt a filmet megnézni, de higgyétek el nekem, hogy nagyon is megéri... messze van afrika, ráadásul hajlamosak vagyunk elfordítani a fejünket, vagy átsiklani a hírek tengerén, amikor a polgárháborúkról van szó, pedig oda kéne figyelnünk, és valamit tenni, hogy csökkenjen a fegyverek zaja... bár egy szándékosan meg nem nevezett országban vagyunk, de tudja valaki bárhol is, hogy mi volt a konfliktus, amivel elindult ez az erőszakhullám? csak a hatalom megszerzése vagy megtartása van a háttérben? és hogy lesz valakiből kormánypárti vagy lázadó? talán csak így, mint a filmben, hogy kimossák valakinek az agyát...? bár nem ideálisak a körülmények (lásd a kaja-kunyerálást), de azért egy megnyugtató idillben kezdünk, mosolygós csibész gyerekekkel, de aztán jön pár dzsip, és elszabadul a pokol... nem könnyű végignézni, ahogy egy tízéves-forma gyermek átformálódik, minden szinten elveszíti az ártatlanságát, ahogy megkeményedik a lelke, és teljesen természetes lesz számára a halál -mindegy, hogy ki is osztja... nagy erőssége a filmnek, hogy végig megtartja ezt a gyerek-központúságot, hogy mindent a főhősünk szemén keresztül láttat, hogy végig rajta tartja a fókuszt. de egyébként is, minden nagyon letisztult, nincsenek nagyívű epikus jelenetek, könnyfakasztó zenék, szájbarágott tanulságok. cary joji fukunaga mértéktartó rendezése példamutató, és operatőrként is helytáll, hozta a true detective óta elvárt szép képeket és hosszú tracking shot-jait is. a többit meg rábízza a színészeire -idris elba egyszerre meggyőzően karizmatikus és félelmetes, még az akcentusa sem tud kizökkenteni az áhítatból; a nagy meglepetés viszont abraham attah, aki ilyen fiatalon is meggyőző teljesítményt nyújt, vonzza az ember tekintetét az arca... még ha sok minden más taszítja is ebben az erőszakkal teli világban (még úgy is nehezedik rád a brutalitás súlya, hogy sok mindent -nagyon okosan- nem enged be a kép-kivágásba). elborzaszt de ugyanakkor nem ereszt. mert látnod kell ezeket a szörnyűségeket, hogy igazán átérezd, hogy milyen az élet afrikában. hogy tenni akarjál valamit, hogy a gyermekeket ne fosszák meg ilyen kegyetlenül a gyermekkoruktól. ($$03.04.)

(2015) (r.: Matthew Heineman)

durva, hogy mennyire el tudnak mosódni a határok... mármint vegyük először művészileg -mert tisztában vagyunk vele, hogy egy dokumentum-filmet látunk, mégis azt érezzük, hogy az egész szerkezetével, a karakterei felépítésével, a feszültség és az információ adagolásával, a háttérzenék használatával azt az illúziót kelti, mintha egy játékfilmet néznénk. egy igen durva játékfilmet... bár tavaly már a sicario adott egy kellemetlen gyomrost a témában, de csak most látszott igazán, hogy csak a felszínt kapargatták a készítői. mert nem is az az igazán érdekes, ami az amerikai határ közelében zajlik, hanem ami mexikó szívében. és lehet, hogy erre ennek a dokunak a készítői is csak az alkotás folyamatában jöttek rá, mert a jenki oldalra elhasznált percek nem tudták ellensúlyozni a túloldalt, csak néhány egyszerű embert találtak, akik valami zavaros indokkal rohangálnak a természetben, mert vagy kötelességüknek érzik tenni valamit (ez a jobbik eset) vagy csak mosdatlan rasszisták, akik élvezettel lobogtatják a kincstári fegyvereiket. nem, az igazi drámát spanyol nyelven adják elő... esküszöm, hogy nem tudtam, hogy az önként szerveződött szabadcsapatoknak ilyen fontos dátum február 24-e, egyszerűen csak most lett kedvem megnézni a filmet, de szépen ráhibáztam. ahogy a rendezőnek is szerencséje volt, hogy végigkövethette ezeknek a csapatoknak a sorsát, a reményteljes megalakulást és a dicstelen elbukást. mert az elején mi is érezhettük a hagymázas eszméket, a tenni-akarást, minket is behálózott a karizmatikus vezetőjük, aztán folyamatosan hullott le a maszk róluk, és derült ki, hogy nem sokkal jobbak ezek az emberek sem, mint a kartell tagjai, csak más színű pólót hordanak. kiüresedtek az eszmék, csak néhány keménylegény maradt fegyverrel a kezében -igen, pont mint a másik oldal önbíráskodói... és akkor még nem is jutottunk el a coda-ig, ahol végleg elbukik a ’védjük meg a sajátjainkat’ eszméje, amikor simán és elvtelenül beállnak a korrupt kormány mögé a nép korábbi védelmezői, és ugyanazokkal a módszerekkel kezdenek bűnözni, mint akik ellen felvették a harcot az elején. és nincs feloldás, nincs szabadulás körből. és nem tudom, hogy lesz-e valaha... (és ha globálisan nem lett volna elég a gyomros, a doktor személyes drámájával tették még nehezebbé az egész történetet.) ($$02.24.)

(Fantasztikus Négyes) (2015) (r.: Josh Trank)

szeretném azt gondolni, hogy minden külső hatástól mentesen, minden háttértudástól függetlenül is érezném, hogy mennyire rossz is volt ez a film... persze, biztos, hogy befolyásolja az embert, ha ismeri a készülésének rapszodikus történetét, ha látta, hogy a kritikusok és a közönség mennyire szétszedte a bemutató után. de szerintem a szimpla kikapcsolódásra vágyók nézőknek is érezniük kell, hogy valami nagyon nem stimmel vele. nekem meg kell próbálnom elmagyarázni a miérteket, ha már akkora film-gurunak tartom magam... direkt néztem az órát, hogy mire mennyit szánnak, és nem hittem a szememnek -háromnegyed óra elment a közepesen unalmas alapozásra, a szokásos eredet-sztorira, ami még működgetett is valamennyire, bár fel nem foghatom, hogy egy olyan képregényt, ami mindig a szórakoztató kalandokról volt híres, hogy lehetett ilyen sötéten és lehúzósan adaptálni (amint láthatjátok, azzal nincs semmi bajom, hogy történetileg változtattak a nyomtatott verzióhoz képest, hogy inkább az ultimate vonalat követték a klasszikushoz képest, mert attól még működhetett volna, hogy nem az űrbe mennek, hanem egy másik dimenzióba, hogy a storm-tesók nem úgy testvérek, satöbbi). de a legdurvább, hogy eltelt ez a bizonyos háromnegyed óra, amit rászántunk a karakterekre, és igazából semmit nem tudtunk meg ezekről a karakterekről. aztán jött az utazás és a baleset, és minden szétesett. alig kaptunk pár kockát az átalakulás utáni pillanatokról, és ugrottunk egy évet (wtf), belekavarodtunk az unalomig koptatott 'katonai célokra használunk titeket' toposzba (és innentől kezdve tim blake nelson szájába nonstop járt a rágó, mert attól... ööö... gonoszabb...?), majd visszatért doom, akiről aztán végképp nem tudtunk meg semmit, jött egy-két bántóan odaragasztott, drámainak szánt jelenet (storm apa-fiú kapcsolat?), majd egy kábé öt percig tartó izé, mondjuk hívjuk jóindulatúan csatának, és végefőcím... mi a fene történt a vágószobában? hogy gondolták, hogy ezt a torzót meg kell mutatni az embereknek? miért jó bármelyik stúdiónak, ha hagyja, hogy rajta élcelődjenek heteken át? miért gondolja azt bárki, hogy épkézláb karakterek nélkül lehet filmet csinálni? miért gondolja valaki, hogy akció-jelenet nélkül is lehet szuperhősös filmet csinálni? hogy lehet ennyi tehetséges színészt lehúzni a wc-n? mérhetetlenül örülök, hogy az emberek nemet mondtak erre a szörnyre, hogy bebizonyították, hogy nem esznek meg bármilyen szemetet, amit hollywood eléjük rak. ($$02.13.)

(2015) (r.: Danny Boyle)

mindenkinek van véleménye steve jobs-ról -sokan szeretik, sokan utálják, pedig a legtöbben nem is tudnak róla sokat, hanem az apple imádatukat/utálatukat vetítik ki arra az emberre, aki a kirakatban volt. és nem vagyok meggyőződve róla, hogy ebből a filmből fognak megtudni róla többet... sokat szidtam/szidtuk már a generikus életrajzi filmeket, mert bár sokszor működnek, azért kiszámíthatóvá vált a szerkezetük, legtöbbször érezhető, hogy milyen elemeket fognak kiemelni nekünk. aaron sorkin kitalált hát valami mást -csak három bemutatót választott ki, illetve az azokat megelőző perceket, és bevetette a sorkin-izmus teljes arzenálját, bizonyítva ismét azt az oximoront, hogy egy kizárólag beszélgetésekből felépülő mozgóképes alkotás is lehet izgalmas... mert nem csak a színpadra-lépés előtti drukk hozta a feszültséget, de sem a szereplők (walk-and-talk!), sem a kamera nem állt meg egy pillanatra sem, és még a zene is sokat hozzáadott ehhez a 'feszkó' érzéshez. bár azt gondolhatnánk, hogy a három részre tagolással három felé esett szét a film, de nem, a közös témákkal szépen egybetartották, talán egy nagyon picit túlságosan is, mert harmadjára már kicsit fárasztó volt, hogy mindig ugyanarról beszél hősünk bizonyos szereplőkkel. és ezek a beszélgetések nem feltétlenül a technológiáról szóltak, sőt, elsősorban nem arról, hanem lelki dolgokról. mert bizony nehogy azt higgyük, hogy egy formatervezett szent embert mutattak be itt nekünk, hanem egy igencsak nehéz természetű személyt, aki (többnyire) jól érezte a jövő vízióit, de az emberi kapcsolatokhoz mit sem értett. és ez rengeteg feszültséghez vezetett nem csak a munkatársaival vagy a pénzemberekkel, hanem a lányával is. és ezek a nem túl egyszerű érzelmek csodálatosan ott voltak michael fassbender minden pillantásában (érdekes dolog ez a casting -van, amikor nem zavaró, hogy a tehetség felülírja a valós személlyel való hasonlóságot), de a köré rakott színész-gárdának sincs oka szégyenkeznie. azért azzal kicsit megleptek, hogy nem bíztak a saját szerkezetükben, és három flashback-et is betoldottak, de lehet, hogy úgy érezték, hogy így lesz kerek a történet. formatervezett. (szerettem danny boyle apró ötleteit, az átvezetők vágását, a képre kiíródó szövegeket, és a meglepő háttér-vetítéseket.) ($$02.03.)

(2015) (r.: Todd Haynes)

hát van olyan ember a földön, akit ne tudna elcsábítani cate blanchett...? pedig emlékszem, hogy 15 éve még értetlenkedtem, hogy miért őt választották középfölde legszebb lényének -aztán meghallottam a hangját, és megéreztem a kisugárzását, és azóta múlhatatlan a szerelem. szóval most már teljesen természetesnek tűnik, hogy egy romantikus film hősnője legyen -akkor is, ha ez a szerelem két nő között alakul ki. bár pont az a legérdekesebb vonása a filmnek, hogy olyan természetesen alakul ki a kapcsolatuk, és annyira erősen érzed a vonzalmat, hogy nem számít a két szerelmes neme. még a csúcsponti szex-jelenet is nagyon visszafogott és művészi -semmi hatásvadászat, csak szépség. és persze szomorúság. mikor végiggondoltam, hogy vajon mik történhettek az ötvenes években a leszbikusokkal, bevallom, rosszabbra számítottam, mint amit a film nyújtott -mert szerencsére nem érzi az ember a boszorkány-üldözést, nem érezni a megvető pillantásokat, nincs megaláztatás (egy idő után már nem kérnek hősnőink külön szobát sem). máshonnan érkezik a szívbemarkoló dráma -a férfi oldalról. mert legyen bármilyen kor, egy férjnek nehéz feldolgoznia azt, hogy a házassága tönkrement, többek között azért, mert a felesége a nőket szereti. és kevés rosszabb van, mint egy bosszúálló férj. és az a legdrámaibb, amikor egy nőnek el kell döntenie, hogy melyik boldogság a fontosabb számára -a gyermeke vagy a szerelme. és a film utolsó harmadáig rettegtem attól, hogy összetörik a szívemet, hogy egy anya nem választhat mást, csak a gyermekét, de aztán szerencsére volt elég merszük a bátrabb befejezéssel melegíteni meg a szívünk. ...de ez a szép történet, ez a már emlegetett kémia mit sem ért volna a színészek nélkül, és a dívai cate mellé egyenrangú partnerként ért fel rooney mara a maga eszköztelenségével. de hogy mégse' csak egy korrekt színész-filmként emlegessük, ahhoz kellett todd haynes is, aki erősen tudja megteremteni ezt az ötvenes évek miliőét, és sandy powell, aki mindig csodálatos kosztümöket készít. ($$01.31.)

(A dán lány) (2015) (r.: Tom Hooper)

törvényszerű-e, hogy egy festőkről szóló filmnek minden egyes képkockájának olyannak kell lennie, mint egy festménynek? valószínűleg nem, de azért tom hooper-ék igyekeztek, hogy művészien megmunkálják a képeiket, gyönyörűen vannak komponálva a beállítások, kiragyognak a színek, és ahogy egy női lelkületű filmnél illik, gyakran kerülnek a középpontba a ruhák... azóta vártam ezt a filmet, amióta kikerült belőle az első fotó, amin eddie redmayne kifejezetten csinos nőnek tetszett. az azóta eltelt időben viszont eléggé beleástam magam a traszgender témába (többek közt a transparent-nek köszönhetően, de azon felül is láttam jó pár youtube videót ezzel kapcsolatban), úgyhogy mindenképp tűkön ültem, hogy befogadhassam az élményt. mert szerintem az egyik legérdekesebb lelki gyötrődés, amikor valaki úgy érzi, hogy rossz testbe született. nehéz lehet ezt megmagyarázni, mert nem agyi problémáról van szó, vagy hormonális zavarról, és a film sem akar leásni a mélyére, hősünk is azt mondja, hogy mindig is tudta, nincs rá magyarázata -csak a késztetése, hogy tenni kell az ellen, hogy a természet ilyen gonosz módon megviccelte. de meglepő módon egyébként sem ez van a film középpontjában, hanem a feleség, és az ő viszonyulása ehhez a szokatlan helyzethez -ezért is érzem arcátlan húzásnak, hogy a csodálatos alicia vikander-t csak mellékszereplőként jelölték oscar-ra, mert ez minden szempontból az ő filmje. és örülök annak, ahogy formálják őt, mert bár sokat szenved a karakter, mégis végig támogatja a szeretett férjét, és nincsenek nagy amplitúdójú drámái, nem hagyja el őt, hanem végig fogja a kezét (még ha ez nem is fedi teljesen a valóságot). mert ez így szép. mint ahogy az egész film szép, mind külsőségeiben, mind a szomorú történetében, mind alicia kisugárzásában, mind eddie félénk nőies mosolyában. (arról már nem is beszélve, hogy ismét egy alkotás, ami ráébresztett arra, hogy mennyi kulturális lyukat kell még betömni a tudás-táramban, hogy illő lenne végre a festészetben is elmerülnöm. és az elsők között rákeresnem gerda wegener erotikus képeire...) ($$01.31.)

(2015) (r.: Liz Garbus)

mindig is vonzottak a zenész-életrajzok -és nem csak akkor, ha be akartam lesni egy-egy általam szeretett alkotás mögé, megismerni az általam tisztelt művészt, hanem akkor is, ha még nem mélyedtem el egy adott életműben, ha nem sokat tudtam a zenész életútjáról. mert az ő életük mindig érdekes -és általában nem túl vidám... nina simone élete több szempontból is érdekesebb lehet sokaknál -azért, mert nagyon sok minden kapcsolható ehhez az azonnal felismerhető jellegzetes hanghoz. mert abba a korba született, amikor a néger kislányok még nem igazán tanulhattak zongorázni, és egyébként is mindent áthatott a szegregáció. nem véletlen az sem, hogy később nyakig elmerült a polgárjogi mozgalomban, és ez az elkötelezettsége kihatott a karrierjére is. és ha a múltja, a származása és a társadalmi státusza nem lett volna elég a művészetének a táplálásához, akkor még rakott rá jó néhány terhet az élet -egy erőszakos férjet, aki nem csak kimerülésig hajtotta a feleségét, de gyakran megverte és meg is erőszakolta; akadtak gondjai az alkohollal és a tablettákkal is; és mindenkit elidegenített a környezetében -mint kiderült, nem szándékosan, csak későn fedezték fel a bipolaritását. ...és ez mind benne van ebben a csodálatosan összerakott filmben, megterhelően, ahogy nina belekerül ebbe a spirálba. mindig tiszteltem a dokumentum-filmeseket, akik végigrágják magukat a rengeteg archív anyagon, képeken, videókon, hangszalagokon, naplókon, és aztán megtalálják a megfelelő darabkákat, amik kiegészítik egymást. megfelelően hatnak. elérik, hogy ne csak érdekeljen egy számomra eddig ismeretlen zenész élete, de érzelmileg is közelebb hozzon (és elér még olyanokat is, hogy mondjuk sokkal többet akarjak tudni a feketék mozgalmáról). ($$01.31.)

(A nagy dobás) (2015) (r.: Adam McKay)

valószínűleg hiába törném a fejem, hogy az élet melyik területe áll tőlem a legtávolabb, mert biztos, hogy oda lyukadnék ki, hogy a pénzügyi világ a nyerő -ja, ez meg is látszik a pénztárcámon... de hé, én egy bölcsész-srác vagyok, a számok sosem voltak a barátaim, a spekuláció meg sosem volt az erősségem. szóval engem nem könnyű megnyerni egy erről szóló filmhez, annak ellenére, hogy azért szívesen kukkantok be olyan területekre, amikhez nem értek. mondhatjuk, hogy kemény fába vágtam a fejszémet, amikor szombat este nekiültem egy darab angol felirattal felvértezve egy olyan filmnek, ahol megállás nélkül dobálják a pénzügyi szak-szavakat, de az volt a rohadt nagy szerencsém, hogy adam mckay rendező (és forgatókönyvíró-társa) gondoltak a hozzám hasonló laikusokra, és időről/időre elmagyarázták konyhanyelven is a legfontosabb tudnivalókat -egészen zseniális módon kilógatva a film szövetéből ezeket a jeleneteket, amikhez persze igazi sztárok is dukáltak. de ha nem is mindent fogtam fel, azért a lényeg jól kihámozható volt. a kritikám elején emlegetett közönyöm abból is látszik, hogy hiába hallottam eleget 2008-ban a pénzügyi összeomlásról, eszembe se' jutott utánanézni a hátterének. pedig így egy filmen átszűrve érdekes volt az a sok felelőtlenség, ami idáig vezetett. annyiban viszont szerencsém van, hogy most igazán érdekes tálalásban kaphattam meg ezt a sok infót. mert azokra koncentráltunk, akik jól jártak a pénzügyi világ bedőlésével, akik időben felfedezték, hogy kurva nagy a baj. és akik bár moralizáltak kicsit azon, hogy mások nyomorán nyerészkednek, de azért köszönték szépen és eltették a lóvét. érdekes volt így a szerkezet, hogy három teljesen elkülönülő szálat vegyítettek össze, de úgy, hogy a külön vonalon mozgó karakterek nem is találkoztak egymással -ám az ügyes vágással ez nem vált zavaróvá. és ha már vágás meg szerkezet, mint film, kurvajól van összerakva, a sok valóságból szedett videó meg fotó a realizmus felé húzza, ugyanakkor a szereplők többször is áttörik a negyedik falat, és kibeszélnek hozzánk, amivel meg elemelik kicsit a filmet (olyat meg még nem hallottam egy valóságot feldolgozó filmben, hogy az egyik szereplő kiszól, hogy 'igazából nem is így történt'...). bár brad pitt csak a negyvenedik perc környékén bukkant fel, azért a produceri keze érződik azon, hogy mennyire erős színész-gárdát tudtak összeszedni. és tisztelem őt, hogy ilyen jó szeme van a témákhoz, amikre pénzt ad. mert egy jó üzletember olyat is el tud neked adni, amire nincs szükséged. én nem akartam a pénzügyi világról filmet nézni, aztán meg milyen jól szórakoztam... ($$01.30.)

(2015) (r.: John Crowley)

tudom, hogy manapság szitokszónak számítanak a bevándorlás és a kivándorlás, pedig hozzátartoznak az emberek életéhez ezek a költözések egy új (és jobb) élet reményében. és lehet úgy is beszélni egy aktuális témáról, hogy megmutatjuk, hogy az elődeinknek sem volt olyan könnyű elszakadni a szülőföldjüktől, és valahol máshol újrakezdeni a semmiből. elég hirtelen ugrottunk bele a történetbe, pár perc telt csak el, és máris úton voltunk a nagy ismeretlen felé -és némi hánykolódás után jöhettek a nehéz napok, a beilleszkedés, a monoton munka, és persze a honvágy. aztán szépen minden kivirult, köszönhetően a szerelemnek. és eddig a pontig nagyon szerettem a hangulatát, a pozitív életszemléletét, a kis csöndes naivságát, a romantikus felhangjait -és persze saoirse ronan tiszta szépségét. rá is kellett néznem az órára, mert gyanús volt, hogy hamar értük el a boldogság csúcspontot. mert mindig menetrend szerint érkezik a szomorúság... szeretnék is bocsánatot kérni nick hornby-tól, mert a megdöbbenéstől lehet, hogy kicsit keményebben szidtam, mint ildomos lenne, de szíven ütött a hirtelen lecsapó halál. az írországi visszatérést már kevésbé szerettem, főleg azért, mert már épp örülni kezdtem, hogy végre egy film, ahol nem szerelmi háromszöggel akarják megkavarni az érzelmeket, erre... hmm, de... pedig bírom domhnall gleeson-t, de egy percig nem éreztem úgy, hogy ennek a moderné változott lánynak vissza kéne térnie ebbe a mikroközösségbe, ahol mindenki ismer mindenkit, ahol csak kicsi lehet. igenis tudni kell továbblépni, belevágni az ismeretlenbe. élni. (természetesen a szokásos brit minőséget kaptuk minőségi (többnyire) brit színészekkel -mondjuk szegény lányokat (köztük emily bett rickards-ot) sajnáltam, hogy szinte minden jelenetükben enniük kellett...) ($$01.27.)

(Amy -Az Amy Winehouse-sztori) (2015) (r.: Asif Kapadia)

popzene-szeretőként azért nehéz látni egy ilyen filmet, mert az ember kénytelen elgondolkozni azon, hogy vajon megéri-e szeretni a zenét -mert az igazán erős dalok hátterében mindig valami hasonló dráma van... mert persze, az első dolog, ami eszedbe jut amy winehouse-ról, az az azonnal felismerhető hangja, majd közvetlenül ezután jönnek a dalszövegei, amik mindig kegyetlenül őszinték voltak, és mélyen feltárták a lelkiállapotát. és sajnos az ilyen szövegekért szenvedni kell... nem könnyű látni egy ilyen mértékű leépülést, még azt is érezhetnénk, hogy csak végigszaladunk rövid életúton és az üstökös-szerű karrieren, de baszki, tényleg ilyen gyorsan történt minden. és már megint a siker tett tönkre egy életet... meg persze a rossz környezet, akik nemhogy segítették volna szerencsétlen lányt, de még tovább lökték lefelé a lejtőn -elsősorban önzőségből. de nem is a pénz- és siker-éhes apán és a nemtörődöm férjen húztam fel magam a leginkább, hanem (már megint) azokon a kibaszott paparazzi-kon, akiknek folyton ott kell villogniuk mindenütt -és így közvetve a médiára és a bulvár-fogyasztókra is hánynám az epét. meglepően sok magán-felvétel maradt fenn, mondhatjuk, hogy a szereplők dokumentálták ezt a szomorú életutat. a rendező pedig ügyesen válogatott, főleg amikor az interjúkat párosította a képekkel (a beszélő fejek nem dinamikusak, úgyhogy csak hangokat hallunk). és ehhez jöttek a koncert-felvételek azzal a kivételes hanggal. ...hjaj, csak tudnám, hogy a zenész-dokumentum-filmek miért nem érnek soha véget happyenddel... ($$01.23.)

(2015) (r.: Nemes László)

6 millió ember. ezt olvassuk a történelem-könyvekben, és nem igazán tudunk ezzel mit kezdeni. mert felfoghatatlan. befogadhatatlan. egy arctalan tömeg. nem véletlen, hogy nemes lászló elhatározta, hogy ad nekünk egy arcot, hogy személyessé tegye a borzalmakat. egész pontosan egyetlen arcot ad nekünk. és a film legnagyobb erénye ez a rendezői döntés (és az azt megtámogató operatőri munka) lett. szó szerint fókuszálunk a főszereplőre, mindig ő van a középpontba, az arca vagy a tarkója, minden más elmosódott körülötte. így az elképzelhetetlen halálgyár mindennapjai is a homályban maradnak, de ez így működik igazán, hogy tudod, hogy mi történik, és neked kell kiegészítened a fejedben az elmosódott képeket. nagyon furcsa és szokatlan érzés ez a koncentráltság, a leszűkített kép, hogy egy pillanatig nem engedi, hogy másfelé nézzünk, hogy bármi másra figyeljünk, mint hősünk elkeseredett küldetésére. nem véletlen, hogy egy sonderkommando tag lett a főszereplő, mert ők már kénytelenek voltak eljutni erre a hideg közönyre, ami időnként a nézőt is hatalmába keríti, mert ha nem zárná ki, hogy embereket gázosítanak el és égetnek meg, akkor beledöglene. és mégis ott maradt benne egy kis emberség, egy utolsó szál, ami az élethez köti, miközben körbeveszi a halál. persze már soknak érződik, hogy saul ennyire ragaszkodik a temetéshez, és ezzel veszélyeztet mindenkit maga körül, de könnyen meg is érthető a megszállottsága. neki ezt kell tennie, nem adhatja fel. nekünk pedig követnünk kell őt, amíg szem elől nem tévesztjük az arcát... kevés ilyen lecsupaszított filmalkotást láthattunk eddig, nem is könnyű befogadni, de aki nyitott az egyedi látásmódokra, annak mindenképp különleges élményben lesz része. és megnyugtatnék minden kvázi-nácit, hogy a filmben semmit sem számít az, hogy ki zsidó is ki nem, itt csak élők vannak és holtak, túlélők és élőhalottak... (ha már dicsértem erdély mátyást a csodálatos fényképezésért, mindenképp kiemelném a hang-csapatot is, mert magyar filmben ilyen jó hangkeverést még nem hallottam, végre nem érződött az utószinkron kellemetlensége, és jól ki volt használva a térhatás is.) ($$01.23.)

(A szoba) (2015) (r.: Lenny Abrahamson)

...olyan kár, hogy tudjuk, hogy egy ilyen történet nem csupán az írói fantázia szüleménye, hanem számtalan esetben megesett (és megesik) a mi szörnyű világunkban -ha más nem, hát natascha kampusch megrázó élete rádöbbentett mindenkit az ilyen mértékű emberi gonoszságra. de amíg a híradóban halljuk ezeket az eseteket, azok csak sokkolnak, de ha egy ügyes író nyúl egy ilyen történethez, akkor az sokkal többet is nyújthat ennél. és emma donoghue legnagyobb érdeme, hogy megfelelő nézőpontot talál. mert azzal, hogy nem az elrablón van a fókusz, hanem a fogságban született kisfiún, teljesen más lesz a hangulat, akaratlanul is pozitív érzetek jönnek majd a naiv rácsodálkozásaiból, a saját világához való hozzáállásából. és azt se' vitassuk el, hogy nem a szokványos szerkezetbe erőltették a történetet, és legnagyobb meglepetésemre csak az első háromnegyed órát töltöttük a címadó szobában, és nem az lett a vége, hogy könnyes szemmel kijutunk a klausztrofób helyiségből, hanem végigmentünk azokon a fázisokon is, amit átélnek a kiszabadultak. érdekes volt látni, hogy milyen utat járt be a két karakter, hogyan viszonyult a bent-léthez, hogyan éli meg a nagyvilági életét aztán -és persze az egymással való kapcsolatuk is nagyon szépen fel volt építve (kár, hogy az embernek van mindig némi előtudása, mert ha nem tudom, hogy ez a két karakter bezárva él egy sufniban, akkor a kezdésnél csak azt éreztem volna, hogy mennyire harmonikus ez az anya/fia kapcsolat). és gyönyörűen el is volt játszva -brie larson nem csak az arcát csupaszította le nekünk, hanem a lelkét is, de az igazi nagy találata a filmnek jacob tremblay, aki bivalyerősen és szerethetően hozza közel hozzánk a karakterét. érdekes, hogy csak néhányszor éreztem, hogy felmegy a pumpa bennem a történet sötét oldalára gondolva, sokkal inkább olvasztották a szívem a remény ígéretével. és én mindig tisztelem azokat az alkotásokat, amik érzékennyé tesznek, ugyanakkor nem esnek át a giccs túloldalára, pont eltalálják az érzelmi egyensúlyt. ($$01.22.)

(Spotlight -Egy nyomozás részletei) (2015) (r.: Tom McCarthy)

tom mccarthy pocsék újságírót játszott a drót-ban, úgyhogy most ezt kompenzálandó forgatott egy filmet néhány igazán kitűnő újságíróról... mert hajlamosak vagyunk elfelejteni a bulvárban fulladozva, hogy ők is képesek igen fontos munkát végezni, amikor leásnak a dolgok mélyére, és úgy hozzák a felszínre az ott talált mocskot, hogy nem számít nekik, hogy kit koszolnak be vele, megküzdenek a legnagyobb ellenszéllel is. és azt hiszem, hogy megtalálták az egyik legkényesebb témát -az igazi újságírók, és ennek a filmnek a készítői is. egy olyan témát, aminél nem maradhatsz közömbös, aminél azt érzed, hogy megy egyre fel-és-fel a pumpa, és a végén már kiátkoznál mindenkit a picsába... de vajon lehet-e szeretni egy filmet, ami ennyire megterhelő érzelmileg? nem mondom, hogy lehetetlen, de inkább tiszteletet fogsz érezni. mert igenis beszélnünk kell ezekről az esetekről, mert az nem lehet, hogy ennyi gyermek szenvedjen a mocsokládák miatt. el szoktuk viccelni a dolgot a papokkal és a ministráns-fiúkkal, de baszki, ha tényleg igaz, hogy a 6%-uk érintett a molesztálásban, akkor még nagyobb a baj, mint gondoltuk. és ehhez jön hozzá az egyházi intézmény asszisztálása is, ami még gyomorforgatóbbá teszi az egészet. és igenis kell a reflektorfény (pun intended), kell, hogy beszéljünk róla, kell, hogy ilyen filmek készüljenek. méghozzá ilyen szép és erős alkotások. persze, ez nem az a film, ami rendezésben vagy írásban fog kitűnni, korrekt minőséget hoz minden téren. ezt a filmet a témája fogja elvinni -valamint a pedigrés színész-gárdája, akik közül mark ruffalo kapta a legerősebb pillanatokat. egyébként tetszett, hogy koncentrált és letisztult az egész, végig az újságírói munkán és a nyomozáson van a hangsúly, csak apró személyességet csempésztek bele. és azt is nagyon tisztelem, hogy úgy ütöttek nagyokat a lelkünkön, hogy csak elmeséltették az áldozatokkal a szörnyűségeket, nem mutatták meg -és nem is vitték el az egészet túlzott érzelgősségbe. lehet azt böfögni, hogy ez egy oscar-ra érlelt alkotás, én viszont meg vagyok győződve arról, hogy nem érdekelték az alkotókat a díjátadók, ők csak el akarták mesélni ezt a történetet. hogy minél többen tudjanak róla. hogy végre történjen valami. ámen. ($$01.20.)

(A visszatérő) (2015) (r.: Alejandro González Iñárritu)

emlékeztek a kilencvenes évek második felére, amikor mi, a férfitársadalom oszlopos tagjai egy emberként utáltuk a lányok falán kötelezően ott lógó leonardo dicaprio-t? aztán ez nagyon hamar lecsengett, mert kiderült, hogy leo nem csak egy ügyeletes szépfiú, hanem egy olyan tehetséges színész, aki nem tűri a kategóriákba szorítást. nem sokkal később jött a mára már mémmé váló 'oscart leo-nak!' kampány, ami mostanra már nagyon fárasztóvá vált, és biztos, hogy borzasztó teher is lehet neki, hogy minden szerepére azt mondják, hogy csak azért vállalta el, mert... az nem lehet, hogy tényleg érdekelte a karakter? vagy hogy fizikai próba alá akarta vetni magát? mert valljuk be, hogy fura lesz, ha pont ezzel a szereppel húzza be a leghíresebb filmes elismerést, mert ez egy kifejezetten fizikai színészetet igénylő szerep, nem pedig egy olyan okos alakítás, mint mondjuk a tavalyi wall street-béli. plusz pechére ott volt mellette tom hardy is, aki szokás szerint elementáris erővel hozta a mocskos antagonistát -igaz szokás szerint egy büdös szót nem lehetett érteni a motyogásából (megemlíteném még hollywood legújabb sztahanovistáját, domhnall gleeson-t is, aki itt is meggyőző volt). érdekes egyébként, hogy az ezredforduló környéki dicaprio-val kezdtem az értekezést, mert a filmes előképeknél is ebből a korszakból villantak be alkotások -a lenyűgöző nyitány egy 'ryan közlegény' volt indiánokkal, a hosszú magányos túlélős filmeknél kikerülhetetlen a 'számkivetett', és én terence malick művészetével a 'thin red line' idején találkoztam először. persze lehet visszább is menni (mondjuk a derszu uzala-ig), de igazából nem tudnám semmihez sem hasonlítani ezt a filmet. vizuálisan biztosan nem, mert azért olyan ritkán van, hogy az ember az első kép láttán eltátja a száját, és aztán úgy marad két és fél órán keresztül... emmanuel lubezki egy csoda, ahogy rendre végigviszi ezeket a hihetetlen hosszú snitteket, ahogy most elkapta a természetes fényeket, tökéletes párost alkotnak iñárritu-val. és az a legerősebb a képi világban, hogy a kamera-mozgások, a szemkápráztató nagytotálok, és a nyomasztó közelik mind kiszolgálják a történetet, mind segítik a brutális realizmust, ami az igazi alkotói szándék volt. mert azt akarták, hogy mi is ott fagyoskodjunk a természetben, hogy nekünk is fájjon az összes csapás, amit hősünknek el kell szenvednie (és valljuk be, nem kevés szenvedés jut neki, egy idő után már azt kérdezgeted, hogy 'mi jöhet még...?', de ez kell, hogy azt érezd, hogy te már rég megtörtél volna). és mégse mondhatjuk, hogy csupán egy naturalisztikus túlélőfilmet kapunk, mert a mélyben bőven csavarnak ezen, látszat-bosszú film is, van elmélkedős/merengős vetülete is, bár igaz, hogy elsősorban a letaglózó vizualitása fog megmaradni, meg az olyan karfa-kaparós jelenetek, mint a már emlegetett támadás az elején, és persze a máris híressé vált medve-harc. ($$01.17.)