(Aljas nyolcas) (2015) (r.: Quentin Tarantino)

hó lepi be a tájat. minden csendes, minden halott. csordogál az idő, vánszorog a szekér. nem siet sehova. hova kéne, hogy siessen? nézzük a tájat, hallgatjuk az útitársak történeteit. ismerősen csengenek, de élvezzük őket. csak a takaró alatt, amit a hideg miatt tekertünk magunk köré, kicsit elálmosodunk. pedig nem szabadna hagyni, hogy lankadjon a figyelmünk, mert mindegyik útitársunk alávaló rohadék, akikben egy percig sem szabad megbízni, akiknek egy szavát sem szabad elhinni... ahogy tudjuk azt is jól, hogy tarantino-nak sem szabad semmit elhinni, mert képes annyi bullshit-et nyomni, mint a karakterei, és az is holtbiztos, hogy mindig lesz valami az ingujjában, biztos, hogy ki fogja forgatni az elvárásainkat. persze lesznek sztenderdek, amiket már el is várunk egy qt filmben, és itt most mindenki tudja, mit fogok írni: a dialógusokat és az erőszakot. és igen, nem csak a film ultra-szélesvásznú, hanem a dumákat is kiterjesztette a maximumig, és a végén az erőszak is úgy túl lett pörgetve, ahogy vártuk, hirtelen és gusztustalanul csapott le. és blaszfémia, de voltak olyan pillanatok, amikor azt éreztem, hogy már-már tesztelni akarja a tűrőképességünket -gondolok itt a lincoln-levélre és a rohadt ajtóra, amit percekig tart becsukni... (ugyanakkor viszont rengeteg fontos dologról is beszél ezekben a maratoni párbeszédekben, társadalmi kérdésekre reflektált, történelmet tanít.) az igazi csavar most az volt, hogy csak a kirakatban western a film, igazából egy kamara-dráma (amibe egy jó adag krimit is ágyazott), és úgy gondolom, hogy nem véletlen, hogy mostanában minden egyes interjújában arról beszél qt, hogy a tizedik filmje után regényt akar írni és színházban fog rendezni. mert itt is érezhető ez a két vágy, ismét a fejezetekre osztott (regényszerű) szerkezet hoz, amibe belefér egy kis játék az időkezeléssel, plusz egy kis narráció is (amit persze maga a mester mondott fel nekünk). azt meg könnyen el lehet képzelni, hogy ez a sok-szöveges, párszereplős, két-helyszínes történet megállná a helyét színpadon is. igaz, ahhoz kellenek ilyen minőségi színészek is. mindenki hozta a legjobb formáját, sam jackson-nak volt talán a legkönnyebb dolga, mert ő kapta a legtökösebb monológokat, de akit igazán kiemelnék, az walton goggins, aki gyakran okoz nekem meglepetést (főleg, ha hatalmas mű-mellei vannak, mint a sons of anarchy-ba...), de most teljesen lenyűgözött a beszéd-stílusával. (ja, igen, szélesvászon ide-vagy-oda, továbbra sem vagyok hajlandó tarantino filmet szinkronnal nézni, és amíg nem adódik lehetőségem a filmjeinél budapestre utazni (most nem volt), addig gondolkozás nélkül bojkottálom a hangilag megcsonkított verziót... damn, nem tudják a szerencsétlenek, hogy milyen csodálatos akcentusokat veszítenek...) no, azt hiszem utolért a tarantino-féle sokat-mondás, mert csak gyűlnek egyre és egyre a karakterek a monitoron... nem ez lesz a kedvenc qt-filmem, mert bár imádom a lassú, párbeszédekkel kitöltött jeleneteit, még az én ízlésemnél is eggyel lassabban indult be a film. ugyanakkor még többször neki kell majd veselkednem (mondjuk kipihentebben...), hogy minden finomságot felfedezzek benne, hogy még jobban elkapja a tökömet. vagy akár egymás után megnézhetem a reservoir dog-gal is összehasonlításként, mert azt érzem legközelebbi rokonának az életműből. vagy csak önön farkába harapott a kígyó, és a nagy újrafelhasználó már saját magát használja fel újra... ($$.01.07.)

(az új értékelési politikáról itt olvashatsz!)

(2015) (r.: Ujj Mészáros Károly)

amikor pár éve először hallottam a filmről, akkor csak ráncoltam a homlokomat, hogy mi lesz ez az eget verő... izé, tudjátok... faszság...? mert annyira abszurdnak hangzott ez a japán kultúrából hozott mesei elem belekeverése egy magyar filmbe, kizártnak tartottam, hogy működni fog. és basszus, működik, de nagyon. és itt jönne a felsorolás, hogy mire emlékeztetett a végeredmény vagy a megkapó képi világ, de minek hoznám fel a szokásos példákat, wesanderson-t, jeanpierrejenuet-t, barrylevinson-t, hoppsz, mégiscsak sikerült… mert nem érzem úgy, hogy konkrét minták kerültek volna lemásolásra, inkább egy működő gensamtkunst jött létre, ahol az idealizált magyar retró találkozik a japán mitológiával, és egy nagy adag európai filmes hagyománnyal (legyen szó a francia- vagy olasz romantikáról vagy a finn szikárságról). és felesleges lenne minden okoskodás, hogy mennyire jól néz ki a film, hogy milyen elemekből tevődik össze, ha nem lenne ennyire piszok szórakoztató. végig működik a humor, az abszurd kikacsintásoktól a revicky-féle egyszerűbb viccelődésig. vagy a tövisházi ambrus által szerzett tökéletes soundtrack-ig (és most már két rajongója van a finn country-muzsikának az országban!). de még ez is csak felületes szórakozás lenne, ha nem lenne a középpontban egy végtelenül cuki hősnő -akit balsai móni (a.k.a. eszenyi enikő szerethető reinkarnációja) hoz igazán közel a szívünkhöz. és kell is az, hogy odatelepedjen szorosan mellénk, hiszen egy igazi szerelmi történetnél kell, hogy mi is kicsit beleszeressünk a hősnőbe, hogy szurkoljunk, hogy a végére minden drámai fuvallatot elűzzenek az írók a közeléből, hogy megkapja azt a happyendet, amit nagyon is megérdemel. amit mi is megérdemeltünk, hogy végre elmondhassuk megint, hogy egy olyan magyar filmet nézhetünk, ami úgy szórakoztató, hogy nem gagyi, ami nem megalkuvó, ugyanakkor nem is köldöknézős –pedig a magányról mesél. 八 (8) pont. (u.i.: schmied zolinak meg kéne tartania ezt az amorózó kinézetet, tuti tarolna abban a generációban, aki odavolt a fiatal alain delon-ért...) ($12.23.)

(Star Wars -Az ébredő Erő) (2015) (r.: J.J. Abrams)

volt egy 11 éves kisfiú, akit annyira magával ragadott egy messzi-messzi galaxis, hogy felnőve filmrendező lett, és aztán megadatott neki, hogy maga formálja tovább ezt a fantasztikus univerzumot. így fogta a két legjobb barátját, greg grunberg-et és a lens-flare-t, és visszavitt minket a gyerekkorába -a mi gyerekkorunkba. abba az élő/lélegző világba, ami annyi évtizede nem ereszt minket sem. és annyira tökéletesen sikerült megidéznie a régi trilógia hangulatát, hogy az első pillanatokban furának is hat, hogy közben új kalandokat kapunk, kicsit kapkodja is az ember a fejét a rengeteg információ és karakter között (na nem mintha később megállnának egy pillanatra is). és direkt írok ’új kalandok’-at, mert persze én is éreztem, hogy gátlástalanul merítenek a régi filmek történet-elemeiből, de míg a képregénynél kicsit húztam ezért a számat, itt nem zavart -mert annyira szeretetteljes a hommage, mert érdekes lett a mix, mert amíg az ismerőssége mosollyal tölt el, addig az új elemei felpezsdítőek. kellően sokat foglalkozunk az új szereplőkkel, akik egytől/egyig vagy szerethetőek vagy érdekes lettek, esetleg sok kérdést vetnek fel (ezzel az óriás-hologrammal jól átvertek...). főleg ray-ért voltam oda (daisy ridley már az interjúk alatt is cuki volt), és most már azt is értem, hogy miért kellett egy olyan tehetséges színész, mint adam driver a maszk alá (működő tépelődő gonosz, ez új!). lucas-szal ellentétben jj rendezni is tud, és ez nem csak a repülős részeken látszik, de szerencsére az érzelmi csúcspontok is működnek (főleg, hogy eltanulta joss whedon-tól, hogy mivel lehet igazi drámát csiholni -igaz, ezzel egy régi kívánságot teljesített). ugyanakkor kétségtelenül ez a valaha készült legviccesebb sw film is, és nem csak a robot-humor működik benne. visszahívták a nagy öreg john williams-t is, szerencsére nem felejtett el komponálni, már a csodás új ray-téma miatt megérte a jelenléte. ...no... nagyon friss még az élmény, biztos sok minden előjön majd, amikor ülepedni kezd. viszont valami olyasmit fontolgatok, amit már nagyon régen nem tettem -lehet, hogy elmegyek, és újra megnézem moziban... 9,5 pont -elfogultsággal, persze, miért is tagadnám... az univerzum kapui szélesre tárva, izgalmas távlatok a horizonton, jó dolog most élni, most felnőttnek lenni, most újra gyereknek lenni... (a 3d egyetlen haszna a tényleg az űrben lebegő betűk...) ($12.18.)

(Kémek hídja) (2015) (r.: Steven Spielberg)

ahogy várható volt, igazán stílusosan zártuk az idei kém évet (lásd itt, itt, itt, és itt). de pontosan ezt vártuk el az öreg spielberg-től, hogy kapunk egy megbízható, egyenes vonalvezetésű, szépen kinéző, erős színészi jelenléttel prezentált kurzus-művet. ahol túl sok meglepetés nem történik, de kellően érdekes a sztori, amiben ott duruzsol a feszültség és a dráma, és nem ismeretlen a humor sem (persze, a coen-tesók fanyar humora még ha vissza is van fogva, azért nem kopott ki teljesen). de ahhoz, hogy igazán megfogjon a hidegháború hidege, kellettek a jó karakterek is, úgyhogy rögtön jött is kettő, akik a hátukon vitték a sztorit, egy orosz kém, aki egyáltalán nem egy vörös démon, hanem egy kicsit fura, de nagyon szerethető figura (főleg a nyugalma imádnivaló, és mark rylance is nagyon elkapta lényegét), és tom hanks ügyvédje is közel tud kerülni a szívünkhöz a a kitartásával és humorával (és igazán megsajnálja őt az ember, amikor ott áll a szakadó hóesésben kelet-berlin közepén kabát nélkül...). örültem, hogy a hidegháború nem csak a kémesdivel és a szocialista országok packázásával jött elő, hanem az amerikai emberek hozzáállásával is, hogy mennyire szenvedélyesen tudtak rettegni a vörös veszedelemtől, hogy mennyire behülyítették a gyermekeiket is a félelemmel. pedig akkor sem volt minden fekete/fehér, még az elvtársi tábor is megosztott volt (újabb érdekes adalék lett a német népi demokratikus köztársaság helyezkedési kísérlete). a berlin-i állapotokat félelmetesen hitelesre sikerült megcsinálni, és az egy szem akció-jelenet is baromi jól nézett ki (a zuhanó repülőre gondolok). az mondjuk szokatlan volt janusz kamisnki-től, hogy ennyi ellenfényt (és lens flare-t!) használt, de mivel ők mindig valami újdonságot próbálnak ki spielberg-gel, úgyhogy betudom ezt kísérletezésnek. a zene viszont a szokásos hegedű/zongora alapokra épült, és ha nem tudom előre, hogy thomas newman volt a szerző, simán elhittem volna, hogy john williams keze van a dologban. so, nem vagyok ügyvéd, hogy tovább szaporítsam a szót, korrektül szerethető, megbízhatóan minőségi, szilárd 8 pont. (ja, és öröm látni egy nagy név mellett ennyi sorozat-színész, hajrá-hajrá új generáció!) (újabb érv a ’szinkron-mondjon-le!’ vitában, hogy baromira ki tudott zökkenteni, hogy scherer peti hangját azonnal felismertem.) ($12.12.)

(Az éhezők viadala: A kiválasztott -Befejező rész) (2015) (r.: Francis Lawrence)

kicsit csalónak érzem magam -mert nekem nem kellett négy évet várni, hogy teljes legyen a történet, csak egy hetet, így az utolsó rész nem okozhatott olyan katarzist, mint másnál. bár, mivel az alkotói szándékban sem volt benne, hogy igazán naggyá tegyék a végét, ezért nem tudom, hogy jöhetett-e bárkinél is a katarzis. mert lehetett volna ez sokkal nagyobb is, de szándékosan megmaradtak intimebbnek, mert ez illett a sorozathoz. mondjuk azért elhelyeztek benne három kőkemény akció-pontot, hogy azok se’ húzzák a szájukat, akik valamiért még mindig az akciót várják a sorozattól. annak ellenére, hogy tulajdonképpen boldog a lezárás, nem éreztem megkönnyebbülést a végén, sokkal inkább letörten jöttem ki a mozi-teremből. mert nem sok vidámság szorult a részbe, a tavalyi (fél)rész borongóssága itt is megmaradt, és katniss mosolytalansága és a képi világ sötétsége megfertőzte az én lelkemet is (apropó, kép, kérem vissza a kétszáz forintomat, amit felszámoltak a 3d-re, mert csak sötétebb képet kaptam a szemüveg miatt, egyéb pluszt nem, ráadásul az első negyedórában még az oldalsó villanyokat is elfelejtették lekapcsolni...). és ha végignézzük a veszteség-listát, azért elmondhatjuk, hogy ifjúsági sorozathoz képest meglepően bátor írói lépések is voltak a halálok között. kicsit sajnáltam, hogy az első résznél még annyira dicsért kompetens hősnőt ennyire megtörték, hogy legtöbbször csak sodortatják az árral, hogy az igazi erényeit kicsit feláldozták az érzelmek oltárán. de azért továbbra is szeretünk poszáta. a végére talán peeta-t is sikerült egy kicsit közelebb csempészni a szívünkhöz. a többiek hozták a formájukat, és sajnos a végén érződik, hogy miket nem sikerült már leforgatni psh-nal... a megtartott erényei (pofás akció-részek) és hátrányai (döcögős romantika) mellett mit adott még ez a rész? a hatalom természetéről tanított ismét, elég kegyetlenül kell tudomásul vennünk, hogy bárki kerül oda a tűz közelébe, az mindent meg fog tenni, hogy megszerezze és megtartsa a hatalmát. bármi áron. és ha ezt az üzenetet megértik a nézők, az éppen olyan fontos, mint hogy izgalmat kapnak a romok közti akciózásokkor, vagy rettegnek a sötétben támadó mutáns-izéktől. 7,5 pont. ($11.21.)

(007 Spectre -A Fantom visszatér) (2015) (r.: Sam Mendes)

napok óta stresszben voltam a kritikusok szájhúzása miatt, de most a moziból kijőve megnyugodtam -csak nem értették a készítői szándékot. mert azt várták, hogy maradnak a daniel craig-gel 2006-ban megkezdett realista vonalon, nem pedig azt, hogy kapnak egy 2015-be konvertált sean connery filmet. nem véletlen, hogy a skyfall-ba elkezdték behozni a klasszikus szereplőket, mert ez a folyamat most teljesedhetett ki igazán -igen, van őrült világuralomra törő egydimenziós gonosz is, fehér macskával. mert ez volt a következő logikus lépés, azzal kezdtük anno, hogy itt egy kezdő ügynök, akinek még sokat kell tapasztalnia és stílust tanulnia, és most a negyedik filmre eljött az érett bond-korszak. és igen, értem azt, hogy valakinek ez visszalépés, hogy a film nem okos, meg vannak benne üresjáratok, de aki szerette a hatvanas/hetvenes évek filmjeit, azt pontosan tudja, hogy azok is ilyenek voltak, sosem az akción volt a hangsúly. sőt, ha azt nézzük, most még jobban jártunk, mert a lassabb, nyomozós részek közé igazán jó akciókat is be tudtak illeszteni, persze itt is ki-kikacsintva mondjuk a ’from russia...’-ra meg az ’on her majestic...’-re (hoyte van hoytema jó deakins pótlék, már az elején megvett a hosszú vágatlan snittel, igaz, pár kamera-rángás már sok volt). amit nem lett volna muszáj átvenni a hatvanas évekből, az a női karakterekkel való rossz bánásmód, szegény monica belucci kettő jelenetet kapott, léa seydoux-nak meg először kiállhatatlannak kellett lennie, aztán meg egy pillanat alatt a hős karjaiba kellett omlania, ennél azért lehetett volna összetettebb is (és értékelem, hogy nem egy tipikus szépséget választottak, bár a fog-hézag tényleg lehet szexepil...). szóval. azt kevesen vitathatják, hogy szórakoztató filmet kaptunk, de szerintem az alapján fog megosztódni az emberek tetszési indexe, hogy hogyan viszonyulnak a klasszikus bond filmekhez. mert aki azokat szerette, az örülni fog, mert ezt a filmet neki készítették. én mivel már gyerekkorom óta rajongó vagyok, így köszönöm szépen, megettem: 8 pont. mivel szépen kerekre zárták az egész craig-érát, ugyanakkor hagytak nyitva kiskaput (perceken át könyörögtem a vászonnak, hogy ne csak egy filmre hozzák vissza az emblematikus nemezist), így több irányba is indulhatnak legközelebb broccoli-ék. mi így is / úgy is ott leszünk a moziban, mert alig várjuk a 007-es visszatérését. ($11.07.)

(Sicario -A bérgyilkos) (2015) (r.: Denis Villeneuve)

nem véletlenül hívják ’háború’-nak a drogkartellek elleni küzdelmet -mert mint egy hagyományos háborút, ezt sem lehet tisztességes eszközökkel vívni... maguk a harcosok sem lehetnek tisztességesek, ezt el kell fogadni. el kell fogadni...? amióta kijöttem a moziból, erősen rág a film belülről. mert olyan morális kérdéseket feszeget, amik nem hagynak nyugodni -mert az az igazság, hogy egy pillanatig sem tudtam egyetérteni emily blunt karakterével, aki végig megpróbált valami naiv igazság-érzetet hozni a filmbe, és nem értettem, hogy miért nem látja be, hogy a többieknek van igaza, hogy a jogi út meg az emberség semmit sem ér ezek ellen. és elborzaszt az a tény, hogy nekem is simán belefér az, hogy civilek halnak meg, hogy emberi jogok tipródnak a sárba -és miért? hogy egy kicsit jobb legyen a helyzet? hogy kontrollálni tudják az amerikaiak az eseményeket, ha már a drogfogyasztást nem tudják visszaszorítani? és ez nem jó érzés, amikor a kvázi pozitív főszereplővel nem tudsz egyetérteni, viszont jókat rötyögsz az immorálisan megkérdőjelezhető srácok keménykedésein, sőt, még azt is megérted, hogy miért ilyen kerülő-utakon végzik el a rájuk bízott kemény feladatokat. de ez nem rossz értelembe vett kényelmetlenség ám, ez esetben szándékos erényről beszélhetünk. abból is látszik ez, hogy a film többi aspektusában sem kíméltek minket. végig fortyog és morog a dob-alapú zene, fenyegetettség-érzetet adva minden jelenetnek. szinte folyton felhős ég alatt, alkonyatkor vagy sötétben vagyunk végig, vannak kifejezetten alulvilágított jelenetek is, ugyanakkor gyönyörű a képi világ a sok naplementével, tornyosuló felhővel, helikopterről felvett szívszorító tájakkal (naná, roger deakins nem tagadja meg önmagát). és a forgató-könyv sem akar közel engedni az anyaghoz, fokozatosan adagolja a drámát, amit csak rövid időre szakít meg akciókkal, amikből többször nem látunk sokat, hiszen a hősnőnk sincs az események középpontjában. és természetesen a feloldozást sem adja meg, csak hagyja, hogy még nagyon sokáig rágjon belülről. éjfekete remekmű: 8,5 pont. ($10.24.)

(Mentőexpedíció) (2015) (r.: Ridley Scott)

minden hozzáállás kérdése... mert lehetett volna ez egy igen drámai film is a természet elemeivel való harcról, a túlélésért való küzdelem számos kitűnő drámát eredményezett már a film-vásznon, de ez a készítő csapat nem akart egy új gravitáció-t, egy számkivetett kettőt. és nem arról van szó, hogy ne lettek volna meg a maga drámai csúcspontjai, hogy ne bírt volna komoly lenni, amikor nagyon muszáj volt, de végig áthatotta valami derű, ami tökéletesen működött. ennyit számít, hogy milyen fő karaktert írsz egy könyvnek/filmnek (főleg ilyen esetben, amikor a játékidő nagy része az ő vállán nyugszik), mert egy pozitív szemléletű fickó pozitív energiákkal tölti majd fel a hangulatot. és sosem árt, ha ilyen típusú embereket hoznak közel hozzánk, hátha sikerül egy kicsit elcsenni a ’nagy szarban vagyok, bassza meg, hogyan oldjam meg?’ szemléletükből. matt damon természetesen nagyon jó a szerepben, hozhatja a csibészes mosolyt a szája szegletében a nagy túlélések közepette, szorgoskodva a szkafanderben. tetszett a földhöz (marshoz?) ragadtsága, hogy érezhető volt, hogy végiggondolták a megoldásokat, a tudományos magyarázatokat. ha meg nem, arra ott volt a szikszalag... szándékosan próbáltam kerülni az infókat és az előzeteseket (sajnos a tervekkel ellentétben a regényt is sikerült...), és bevallom, hogy az első (véletlenül felcsípett) kósza hírmorzsák hallatán nem erre számítottam, de üdítő volt, hogy ilyen könnyedre vehették a figurát. azzal meg főleg nem számoltam, hogy a föld is ilyen hangsúlyos lesz -illetve valahol az impozáns szereplő-gárda bejelentése környékén már kapizsgáltam, aztán a magyar cím már minden kétséget kizárt... de nem volt baj, mert a nasa-soknál is volt egy csomó jó karakter, és tényleg mindenkire szereztek egy ismert arcot. érdekes hullámvasút volt így, lavírozva a popkulturális poénok és az izgalmak közepette, el-elmélázva a látványon, és sokat gondolkozva a túlélési ösztön hihetetlen erején. és aztán a végén teljesen elmerülni a hatásában, önfeledten örülni a happyend-nek. elhinni, hogy minden túlélhető. he survived. i will survive. 9 pont. ($10.03.)

(Az U.N.C.L.E. embere) (2015) (r.: Guy Ritchie)

kémekből sosem elég, főleg, ha nem veszik túl komolyan a munkájukat. pedig sokfelé lehetett volna elvinni ezt a ’60-as évekbeli sorozat adaptációját. például meg lehetett volna próbálni áthelyezni a jelenbe, és aztán szemlélni a kudarcot... ki lehetett volna domborítani a fagyos hidegháborús hangulatot, és lehetett volna belőle egy korrekt, de nem túl izgalmas kém-film. de szerintem nem volt kérdés, hogy guy ritchie nem ezeket az utakat választja -ha másból nem, már a trabantos előzetesből látható volt, hogy a sötét hangulat helyett a korszak másik arcát kapjuk majd meg -a groovie-t... és működött is a korszellem, joanna johston nagyszerű munkát végzett a jelmezekkel, daniel pemperton lenyelt egy csomó korabeli olasz filmzene-szerzőt, köztük morricone-t is. és a direktorúr is ellesett ezt/azt, mondjuk az osztott képmezőket -de ezeket szépen beépítette a saját stílusába. egész pontosan mindent ural a stílus, minden halál-laza, poénok sorjáznak az előtérben és a háttérben egyaránt, és repked a sok buddycommedy-s adok/kapok (ami talán újdonság egy guyritchie-filmben, az a cuki hősnő, mert a korábbi férfias filmjeibe nem nyerhetett volna teret egy ilyen hősnő, akinél jól is használják ki, hogy cuki. a nőnemű gonoszról már nem is beszélve...). érdekes, hogy egyáltalán nem zavaró, hogy ez a sok külsőség talán kicsit a kémkedős sztori kárára terpeszkedik el a filmen. de azért az akciókkal bánhattak volna bőkezűbben. viszont az, amit kaptunk, az oda volt téve, például a vízen autózás milyen cool volt már. meg persze a trabant-os üldözés... 8 pont. (sajnálhatjuk, hogy a szolid bevétel miatt kevés az esély a folytatásra, mert az ilyen szórakoztató stílus-gyakorlatokból elkélne még több a mai modernül hideg filmek mellé.) ($08.21.)

(Mission:Impossible -Titkos nemzet) (2015) (r.: Christopher McQuarrie)

a paramount-nál úgy gondolták, hogy marketingnek megint elég lesz az, hogy ezerrel nyomatják, hogy tom cruise megint minden őrültséget megcsinált az új m:i film kedvéért -elsősorban azt, hogy egy felszálló repülő oldalán lógott. még szerencse, hogy ezt a mutatványt letudtuk a bond-os kezdésben, aztán jöhetett a csavaros kém-sztori... tudom, hogy uncsi, hogy már megint azzal jövök, hogy ethan hunt = 007, de mit tehetek én róla, hogy ennyire érződik a készítők szeretete a másik klasszikus széria irányába -nincs is semmi baj ezzel a szeretettel. főleg, hogy azért a markáns m:i jellegek is jelen voltak, a csapatot megint üldözik felsőbb körökből, ezért menekülési és nyomozási céllal bejárják a fél világot, és a nagy utazás közepén (úgy a film első órája után) be kell törni valami helyre, ahova lehetetlenség betörni, aztán ez kicsúcsosodik egy brutális akció-szcénába, amihez már a finálé nem érhet fel. ebből talán érezhető, hogy megint a közepét szerettem a legjobban -az operában játszódó jelenetekhez mindig sok drámaiságot ad hozzá a háttérben szóló drámai zene, az ötödik lehetetlen betörés baromi ötletesre és izgalmasra sikerült, és utána csak hab volt a tortán az autós/motoros üldözés. tudom, hogy christopher mcquarrie-nek hosszú időre visszanyúló rendezői tapasztalatai nincsenek (tipikus tom cruise választás, lásd alább), de ezeknél a részeknél kifejezetten ügyesen végzi a dolgát, jók a kamera-mozgások, működik a feszültség. ezzel ellentétben a közelharci részek nem az én ízlésem szerint készültek, túl voltak vágva mind egy szálig. a casting director-t viszont itt helyben dicsérném meg, mert ha már a forgatókönyv végre egy összetett női karaktert tartalmazott, megtalálta hozzá a tökéletes megtestesülést rebecca ferguson személyében (vigyázz hollywood! a skandináv invázió tovább folytatódik!), aki szexi volt, kompetens, de esendő is, amikor kellett. a poén-gyáros háttértáncos srácok hozták az eddigi formájukat, csak azt nem értem, hogy jeremy renner-t miért nem engedik az akciók közelébe... valamit tud ez a tom gyerek, így 53 évesen is, ha mást nem, azt, hogy a ’minőségi szórakoztatás’ jelzőt a nevéhez ragasszák, teljes joggal. 8 pont. ($08.08.)

(A Hangya) (2015) (r.: Peyton Reed)

miért kéne mindig világot megváltani? még a marvel gépezetben is elférnek az apró alkatrészek -mert nagyon helyesen meglátták azt, hogy egy kisembernek kisléptékű filmet kell készíteni, ahol nem univerzumok mennek tönkre, csak egy gyerek-szoba... tudom, hogy sokan kételkedtek abban, hogy mennyire lehet majd komolyan venni egy ilyen hangyás filmet, de a marvel-nél nem is akarták komolyan venni, csak pont annyira, amennyire kell. és szerencséjükre működnek is a poénok, végig baromi szórakoztató a film, minden drámai jelenetre jut valami vicces kikönnyítés (igen, még a csókra is) -ezért működik paul rudd is főszereplőként, mert az a csibészes félmosoly hozzátartozik a film hangulatához. így a tizenkettedik filmre láthatjuk már, hogy az univerzumban lehet megannyi stílussal kacérkodni, bár a heist-műfaj most könnyű választás volt, mert az mindig működik, bármilyen elegyben. bár igazából nem is a tolvajlásos (és az arra felkészülő) jelenetek működtek igazán, hanem miután aktívan kezdik használni a hangya-ruhát. a miniatürizált jelenetek jól néztek ki (az elmúlt évtizedben szorgalmas filmnézőként is durva látni, hogy mennyit fejlődött a mozgások animálása), de a bunyók lettek igazán jól elkapottak (örültem, hogy az első összecsapásra egy ismert arcot kaptunk -btw, a kötelező mcu-s utalások nem maradhattak ki). kár, hogy az előzetesben lelőtték a gőzmozdonyos verekedés poénját, bár azért tartogattak óriási meglepetéseket a finálé képsorai... no, azért nem mehetünk el a hangyányi szájhúzások mellett sem. az elején az volt az érzésem, hogy olyan a film, mint egy network-tévé pilot-epizódja, kicsit túlpolírozott, ezerszer kiszámítottan kisúlyozott, nem is tudom, a hangulat, a képi világ, a sok sorozat-színész okozta-e ezt az érzetet, de szerencsére hamar elmúlt. de azt már nagyon unom, hogy mindig minden szerencsétlen gonosz ’katonai célokra’ akarja használni a kezében lévő felfedezést/tárgyat/satöbbit... és ha már a gonosz sematikusságát bántottam, nem mehetek el a másik kényes pont mellett sem: ki volt az, aki így megsavanyította és elcsúfította evangeline lilly-t? még michael douglas erőteljes jelenléte is alig kompenzálta… szerintem ennyi elég volt a nagyító alatt, úgyis mindenki csak a pontszámra összpontosít, nem? marvel-minőség, elfogultság, és a szórakoztatási faktor miatt: 8 pont. (igen, jól látod, csakazértse’ fogom kicsinyíteni!) (ja, igen, a wasp-rejtélyre kíváncsi leszek, mert gyanúsan nem mutatták az arcát..., na majd 2020/21-ben…) ($07.24.)

(2015) (r.: Brett Morgen)

vidéki kisvárosból jövő emberként a mai napig feszül bennem valami, ha olyannal találkozom személyesen (vagy csak látom hús/vér valójában), akit korábban csak közvetve ismerhettem mondjuk a tévéből. egész egyszerűen nem tudja feldolgozni az agyam, hogy ő ugyanolyan ember, mint én, csak olyan tevékenységet folytat, amitől többen ismerik, mint engem. hogy az a különleges benne, amit létrehoz, és nem az ember maga. és ezért baromi izgalmas ilyen dokumentum-filmeket nézni, mert pontosan ezt a hatást éled át itt is -hogy az idolod, akit gyerekkorod óta ismersz és tisztelsz, pontosan olyan hibákkal teli ember volt, mint te. de miért ne lett volna így? főleg kurt cobain esetében érthetetlen a meglepődés, hiszen ott van benne a szövegeiben a teljes élete. csak az ember nem mindig ás le a kiabálás mélyére. még szerencse, hogy valaki más megteszi helyette... és ha igazán le akarsz csupaszítani valakit, akkor fogd a szüleit, és ássatok le együtt a gyerekkor mélyére. nem is tudom, mi a furcsább, nézni az édes kis szöszi kurt babát, vagy hallgatni a családját a problémás felnövés-történettel, végig az jár a fejedben, hogy ez túl mély, túl intim. és aztán ez a gondolat nem ereszt, mert tovább gördülünk olyan dolgokkal, amik miatt tényleg azt érzed, hogy túlságosan beleskelődsz egy privát szférába, ahol semmi keresnivalód nem lenne. mert az emberbe azt sulykolták, hogy nem illik más naplójába beleolvasni, hogy a magáncélra felvett videókat nem neki szánták. és persze, aki hozzám hasonlóan szereti az önéletrajzokat, az lesett már be a rock'n'roll életforma mögé, de ennyire személyes élményt még nem nagyon kaphatott. és ettől kicsit kényelmetlenül is érzi magát az ember. nagyon fura ez, mert a mostanában megnézett zenés dokuimtól felvillanyozódtam (kösz dave! most is nagyon hiányoztál ebből az alkotásból legalább egy interjú erejéig), bár talán még azzal is vitatkoznék, hogy ez egy zenés doku volt. mert azt érzi az ember, hogy kicsit mellékes az, hogy kurt cobain zenész volt (sőt, az utolsó nagy ikonikus zenész), teljesen el van tolva az arány az ő személyes drámájára a zenekarról. így aki nirvana biográfiát vár, az csalódni fog -bár kétlem, hogy lennének olyanok, akik csalódnak. mert akik szeretik a nirvana-t, azok szeretik kurt kaotikus gondolkozás-módját is, és ezt nagyszerűen sikerült elkapni itt, a montázsokkal, rajzfilm-betétekkel, mindent ellepő napló-részletekkel. fontos film, csak a lélek-terhelés miatt nem könnyen szerethető. pedig nagyon akarja, hogy szeressék... ($06.27.)

(2015) (r.: Colin Trevorrow)

azt hiszem, elkészült a tökéletes kordokumentum -egy olyan folytatás-film, ami arról szól, hogy az embereknek már kevés az, ha dinoszauruszokat láthatnak, nekik valami több kell, ami sokkal kegyetlenebb, mint egy ártatlan állat-simogató (arról már nem is beszélve, hogy nem csak azért került bele a mutáns izé a forgatókönyvbe, mert a látogatók erre vágynak, hanem a manapság kötelező ’katonai célokra’ pecsétet is megkapta -ez a ’másikat minden eszközzel pusztítani’ mentalitás tényleg ennyire benne lenne az emberiség természetében...?). persze nem boríthatták egyből szörny-klisékbe a filmet, azért az elején kellett a keményebb csontozat is. érdekes volt látni a megnyitott parkot, ahol mindent megtesznek, hogy a látogatók jól érezzék magukat, a show és az ajándék-bolt is maximális fordulatszámon pörög. ez azt is jelentette, hogy sokan vannak a parkban, így katasztrófa-filmesebb lehetett, ahogy a sok potenciális áldozat sikítva menekül a megfelelő pillanatban. úgy érezték, hogy gyerek-szereplők is kellenek egy ilyen filmbe, kár, hogy ezen kívül nem tettek hozzájuk semmit, csak hozták a mai kor tipikus lurkóit (a lelkes ált.isist és a beleszarós kamaszt). de lehet, hogy csak ezzel is spielberg és a nagy előd előtt akartak tisztelegni, mint sok minden mással (a régi látogatóközpont megtalálása semmi plusz célt nem szolgált). csak hogy az még nem tesz jó filmmé valamit, hogy ügyesen használja az előzménye bizonyos elemeit. mert a legnagyobb erényét nem sikerült reprodukálni -nem találták meg a szívét, nincs benne eredetiség. és nagyon hiányzik az a mérföldes lábnyom, amivel úgy lenyomtak minket '93-ban. és persze így is kaptunk élményeket (a raptor-os szál jól működött, és a megfelelő pillanatban engedték ki a t.rex-et is, ahogy a szörny-kavalkád vagy a légi-deszant is hatásos volt), de azért ez nem az a park, ahová rendszeresen vissza akarnánk térni, ami egy életre bevésődik egy generációnak. 7,5 pont. (és sajnos azt kell mondanom, hogy vizuálisan sem fogja annyira kiállni az időt, mint a 22 évvel ezelőtti első rész, igenis meg kéne tanulnia hollywood-nak, hogy meg kell építeni az animatronikus lényeket, nem csak mindent egyesekből és nullákból összerakni.) (ja, és úgy néz ki, hogy michael giacchino-t szánják john williams utódjának, mert ezt is filmet is megkapta két spielber-epigon movie (super8, tomorrowland) után. bár nem tudom, hogy most a főt-téma ismételgetésén túl mit tett hozzá a nagy egészhez…) ($06.13.)

(2015) (r.: David Sandberg)

a piratebay filmjei az ön kedvenc filmjei... örülök, hogy egy olyan korban élhetek, amikor az emberek beadják a közösbe, amijük van, csak hogy néhány őrült megvalósíthassa az álmait. és kicsit szomorúan veszem tudomásul, hogy abban a korban is éltem már, amit ez a film oly’ tökéletesen kap el. ezt csak úgy lehetett megcsinálni, hogy az ember szereti és ismeri a korszakot és annak a vacak termékeit. és david sanberg belenyúlt a tutiba. nem tudom, hogy azért, mert annyi mindent meg akart mutatni a nyolcvanas évekből, vagy mert az anyagi lehetőségek fél órás filmet engedtek csak meg neki (ami valahol nem is baj, ennél több már lehet, hogy halálos dózis lenne), de esszenciáját hozta mindannak, ami az akkori művekre jellemző volt. így felsorolni is nehéz lenne, hogy mi kutyulódik itt össze, mintha valaki fogott volna két képmagnót, és egy videokazettára másolta volna az összes kedvenc jelenetét. egy agyonhasznált kazettára, amivel jócskán küzdenie kell a tiszta-szeszt már régen látott fejnek. azt hiszem ez volt az egyik legjobb diszkont-szórakozásom, félóra nevetés és nosztalgia, akciós kölcsönzői áron. tank you! ($06.04.)

(Holnapolisz) (2015) (r.: Brad Bird)

a disney még mindig a múltban él. azt hiszik, hogy még mindig ők a nagy szórakoztatók, akiknek az a feladata, hogy az egész családot bevigyék a moziba, ahol aztán a látvány mellett a pozitív üzenetet is átadják. hogy még a spielberg-i kora nyolcvanas évek nem múltak el nyomtalanul. hogy lehet még egyszer sikert faragni egy vidámparki látványosságból... de ha belemegyünk jobban a film szerkezetébe, ott is találunk egy csomó avíttságot. manapság már nem megengedhető, hogy az első óra elmenjen az építkezésre, sőt, addig fel se bukkanjon a film fő konfliktusa -csak a tomorrowland nevű város vágyálmát hajkurásszuk (a nézők is, mert az ott-tartózkodás alatt elevenedik meg igazán a film). aztán még kergetőzünk párat, és egyre sötétedik a film hangulata. egy picit reménykedtem, hogy tényleg csak a reménytelenség lesz a fő ellenfél, de nem bírták megállni az alkotók, hogy a szokásos fintorait hozó hugh laurie-t ne tegyék klasszikus emberi gonosszá. bár a többiek is benn maradtak a sablonban, itt a csalódott és morgós tudós (george ’jól áll neked az öregedés’ clooney), és a meglehetősen idegesítő ifjú lány, akire a ’megmentő’ típusú szerepet osztották. igazán csak a robot-lány tetszett -raffey cassidy még sokra viheti. de egyébként lehet, hogy mindegy is a kiforratlanságuk, mert ebben a döcögős sztoriba beleférnek így is. kicsit szívfájdalmam, hogy ezúttal nem tudom megvédeni damon lindelof-ot, nem is értettem, hogy a kiábrándultság nagymestere (lásd még: the leftovers) ilyen pozitív matinéhez hogy adta a szövegszerkesztőjét -nincs is szép íve a filmnek, sokat fókuszál a bevezetésre, a végét meg összecsapja. az a szerencséje, hogy brad bird szeme azért rendben van, tele is pakolta szépen komponált jelenetekkel a filmet, a személyes kedvencem az eiffel-torony kilövőállomássá változása volt (egyébként is ez a film csúcspontja, ahogy a realista mitológiát beépíti a mesébe). so, egy kicsit azt éreztem, hogy nem én vagyok a megcélzott korosztály, egy kicsit a számba rágták a világ bajait, de van annyira bájos és ártalmatlanul naiv, hogy képtelen legyek utálni: 7 pont. ($05.31.)

(2015) (r.: Alex Garland)

egyáltalán nem véletlen, hogy a mesterséges intelligencia kérdése az egyik leginkább feldolgozott scifis-téma, és elnézve a technika mai állását, még népszerűbb is lesz az aktualitása miatt. és fontos is, hogy gondolkozzunk ezen a problémán. mert annyi minden felmerülhet ilyenkor -legyen szó a gépekről vagy az emberekről. érzésekről. és nem kell mindig a nagyszabás felé törekedni, nem kell a világ-megváltás, egy csendes alkotás is kiválthat katartikus élményt. jó fokmérője volt a filmnek, hogy a végére fekvésből ülésbe váltottam, vonzott egyre közelebb magához a tévé, ahogy nőt a feszültség. mert bizony alex garland sok mindent begyömöszölt a scifi külső alá. ha egyfelől nézem, ez egy elgondolkodtató kamara-dráma, ami a párbeszédeire és az erős színészi játékra épít. ha másfelől nézem, akkor fifikás thriller, ahol a feszültséget azzal éri el, hogy egyre kevésbé hiszel a karaktereknek, ahol egyre nyomasztóbbnak érzed a jeleneteket. bár íróként már elismert az angol úriember, rendezőként is viheti még sokra, gondosan ki volt dolgozva a látvány, tetszett a sok kontrasztosítás a hideg belső terekkel és a természet kinti szépségével. organikus és szintetikus harmónia jellemezte -csak úgy, mint az egész filmet, ami úgy gondolkoztat, hogy közben lassan feszít szét belülről. 8 pont. ($05.24.)

(Mad Max -A harag útja) (2015) (r.: George Miller)

húú, most úgy ellent kell mondanom magamnak, hogy mindjárt szétrobban a fejem. mert ha megfigyeltétek, azért inkább az okos filmeket szoktam dicsérni, bár van egy elméletem, mely’ szerint három dolog fontos egy mozgóképnél: 1. a hangulat; 2. a karakter-építés; 3. a történet. ebben a sorrendben. de működhet-e egy olyan film, amiben csak az első van meg markánsan, a sztori és a szereplői csak vázlatosak maradnak, viszont mindent faltól-falig akcióval töltenek ki. persze. máshogy kell hozzá állni egy ilyen zsigerekre ható alkotáshoz, mintha esze lenne, ellenben jobban tud hatni, mert két órányi lenyűgözés alól nehezen vonja ki magát az ember (btw, kéne már valami fokozás az ’aztakurva!’ kifejezésnek, mert most csak ezt tudtam mormogni rendre...). azt hiszem most értük el az ultimate akció-film végső határát, amikor tizenöt percnyi mitológia-építés és sztori-vázolás után beindul, és az istennek se’ akar megállni. mintha egy száz perces finálét látnál, ahol végig szinte ugyanazzal az intenzitással csapkodnak jobbról/balról. de még hogy. arra számítottam, hogy leesik majd az állam a valódi sivatagi homokban valóban megépített autók látványos tönkretételétől, a kőkemény kaszkadőr-munkától, de ezeken felül is gyönyörűen néz ki a film, minden látható, rengeteg helikopteres felvétellel teszik epikusabbá, és a fényeléssel még políroznak rajta. annyira tömény élmény, hogy tényleg elég, hogy a karakterek tőmondatokat ugatnak oda egymásnak, hogy elég egy vázlatos cél, a nagyvonalúan felfestett jók és gonoszok, a sokszor az oldalvonalra szorított címszereplő (persze lehet a felszínt kapargatni a különböző poszt-apokaliptikus társadalmi berendezkedéseknél, a rétegződő társadalmat, a vallási fanatizmust -lehet, de kell-e ilyen tempó mellett...?). minden tiszteletem george miller-é, hogy ezt az őrült szörnyet keresztülverte a hollywood-i pénzembereken, a sivatagi forgatás nehézségeivel és az üldözés közben lángoló gitáron játszó metál-bárddal együtt... 9,5 pont. ($05.23.)

(update: mivel három hete majd' napi szinten szól a filmzene vagy pörgetem a trailer-t a youtube-on, ezért utólag felhizlaltam az eredetileg kiosztott 9 pontot 9,5-re. what a lovely film!)

(Bosszúállók: Ultron kora) (2015) (r.: Joss Whedon)

a bigger-louder-longer folytatásoknak nagy hagyománya van hollywood-ban, és szerintem nagy bátorságra vall, ha valaki nem a bejárt utat választja -és aztán csak sorban áll a pénztárnál kifizetéskor. azt nem mondom, hogy nincs előképe egy ilyen markánsan-más típusú folytatásnak (leg-evidensebb: birodalom visszavág), de azért nem megszokott. és arról sincs szó, hogy ne lennének nagy(obb) és hangos(abb) zúzások a filmben, de whedon bácsit érezhetően nem ezek érdekelték. nem mindig fordul elő, hogy az ember a két akció-szekvencia közötti karakter-pillanatokat is nagyon tudja élvezni, de most ez a helyzet állt elő -mert érezni lehetett, hogy ezekért készült el maga a film. mert üthetnek le ezek a (fél)istenek akármennyi robotot, menthetnek meg minket újra és újra, nem lesznek érdekesek, ha nem hozzák le őket az égből, ha nem teszik emberivé mindannyiukat. ezért működtek a látomások, ezért jó, hogy hangsúlyos hátteret kaptak a (sok néző által feleslegesnek tartott) kisebb hősök is, még a kissé váratlan szerelmi szálban is volt spiritusz. de az új karakterek múltja sem lesz makulátlan. és ez így jó. míg az első részben felépítették a csapatot, addig most a megingás fázisa jött el. mindezt beágyazták egy klasszikus pinokkió-sztoriba, ennek ellenére ultron-t emlékezetes gonosszá sikerült formálni -főleg a dumái által. mert persze whedon nem annyira őrült, hogy kiirtotta volna a humort a nagy dráma-csinálás közepette (azok az egysorosak egyébként is a védjegyei). na jó, a money-shot-okat és az áll-leejtő összecsapásokat is keményen odatette (már egyből a nyitánynál, aztán szépen sorban a világ különböző pontjain, hogy ne csak mindig ny pusztuljon...). talán csak azt tudom hibának felróni a filmnek, hogy nem tudta azt a gyermeki lelkesedést kiváltani, mint az első rész. szerintem túlságosan hozzászoktunk a jóhoz... 8,5 pont. (...és lesz még itt a jóból bőven, szépen vezetődtek fel a jövőbeli események.) ($05.08.)