(Logan -Farkas) (2017) (r.: James Mangold)

ha egészen kis korunktól kezdve azt sulykolják belénk, hogy a tökéletes értékrenddel rendelkező pozitív karaktereket kövessük példaként, hogy magunk is feddhetetlen jellemekké nőjjünk fel, akkor miért van az, hogy ennyire vonzódunk az antihősökhöz...? és persze, logan valahol igazi hős, mert a nagy szíve mindig nagy tettekre sarkallja, de azért tipikus antihős is a pokróc természetével és a morális kódjának megkérdőjelezhetőségével. tizenhét éve láthatjuk őt a vásznon, de a hollywood-i megkötések miatt mindvégig visszafogták a karakterben rejlő igazi potenciált, hogy a hősi oldala mellett az antihőst is igazán megmutathassák. mert nem bíznak bennünk nézőkben, így eddig nem is mertek arra gondolni, hogy sikert lehet elérni azzal, ha egy felnőttesebb szuperhős történetet a vászonra engednek. úgyhogy a sok felemás döntés után most nagy dicséret illeti a fox-ot -egy éven belül már másodszor jár nekik a hálataps, de azért valljuk be, hogy a tavalyi deadpool-os bohóckodásnál több bátorság kellett ahhoz, hogy rábólintsanak egy ilyen szikár, sötét és komor szuperhős-filmre, ami igazából nem is szuperhős film... mert nincsenek brutálisan látványos városrombolások, nem a föld vagy az univerzum megmentése a tét, hanem mindent levittek mikroszintre, az akciójelenetek test-test-elleni küzdelmekké redukálódtak, a nagyívű kaland helyett a karakterek érzelmi hullámvasútja áll a középpontban, amiktől a film lelki érzékenysége épp’ olyan fontos lesz, mint hogy hány rosszfiút húznak karom-végre benne... bár papíron ez a film is az immár tíz részes x-univerzum része, érzetre cseppet sem tartozik oda, sokkal inkább hozza egy neo-western hangulatát. látványvilágban meg engem leginkább a children of men-re emlékeztetett, mert bár a jövőben (2029) járunk, erre csak néhány tárgy utal (robot-kamionok, arató-gépek), egyébként semmi futurisztikus nincs benne. a korábbi filmekben megismert karakterek is tökéletesen passzolnak ebbe a közegbe, rájuk is átragadt a porlepte tájból áradó megfáradt kilátástalanság. valahol szomorú belegondolni abba, hogy összes x-film oda fog kifutni, hogy egy marék mutáns vegetál majd csak a világban, mert az emberiség nem hagyhatta, hogy az evolúció meghaladja az ő szintjét (ügyesen belerejtették a filmbe a génmódosított termékek kritikáját is). és persze szomorú látni a megmaradt hőseinket ebben a viharvert állapotban, ahogy a lelki és fizikai fájdalmak a végsőkig gyötörték már őket. de így lesz tétje az utolsó kalandnak, amikor már nem sérthetetlenek és halhatatlanok ezek a korábban félisteni státuszban lévő szuperlények. és egyébként is, mindig megkapó, amikor az ilyen megöregedett és kiégett hősök még egyszer utoljára harcba indulnak, csikorogva összeszorított fogakkal, dacolva a korral és a túlerővel, amikor felpislákol bennük még egyszer a láng (és most lehetne itt ezer példát írni a don quijote-től a dark knight returns-ig)... így lesz méltó búcsú a film ezektől a karakterektől -és így lesz méltó búcsú ettől a két tökéletesen játszó színésztől: sir patrick stewart-tól és hugh jackman-től. persze azért nem csak az elmúlás érzete erős a filmben, hanem egy ígéretes jövőképet is tud nyújtani x-23 képében, aki kellően vad és fésületlen, hogy az új kedvenc antihősünkké váljon... (ugye nem kell mondanom, hogy a gonosz emberek már megint ’katonai célokra’ akarták használni a kezükbe került technikát, jelen esetben a mutációt...?) örültem annak, hogy a magasabb korhatár nem csak egy gimmick, amivel bevonzanak egy új nézői réteget a mozikba, hanem funkciója vannak annak, hogy ez a film véresebb, mint akármelyik eddig készült superheroes movie, és a karakterek lelki állapota miatt az is természetesnek tűnik, hogy mindenki úgy káromkodik, mint egy kocsis... mert igazából hollywood-ban is be kéne látniuk, hogy nem patikamérlegen kell filmeket csinálni, hanem mindig az adott karakternek kéne megadnia a megfelelő formát. és logan antihős attitűdjéhez tökéletesen passzol egy korhatárosabb tartalom, egy komolyabb, felnőttesebb mondanivaló, egy szikár látványvilág, egy kisebb, emberibb lépték. és ha ezt belátják, akkor nem csak változatosabb lesz a nagyköltségvetésű filmek világa, de akár minden egyes alkalommal ilyen bitang erős alkotásokkal is gazdagabbak lehetünk. (#03.03.)

(2016) (r.: Alexis Bloom, Fisher Stevens)

hollywood egyik nagy szemfényvesztése, hogy a sztárokat a maguk tündöklésében mutatja mindig, a személyes részleteket viszont elhomályosítja... persze aki nap-mint-nap bújja a bulvár-magazinokat, az azt gondolhatja, hogy részese a magánéleti gyarlóságoknak is, pedig tudjuk jól, hogy milyen felületesek ezek az olvasatok is. de épp’ ezért kellenek a dokumentumfilmesek, akik tényleg képesek a kamerájuk előtt megnyitni a híres embereket, így intim közelségbe hozni őket hozzánk, a rajongókhoz... bevallom, hogy kicsit féltem megnézni ezt a filmet így két hónappal azután, hogy elveszítettük a két csillagát, debbie reynolds-ot és carrie fisher-t -mert attól tartottam, hogy darabokra zúzza a lelkem megmaradt darabkáit a tudat, hogy már nincsenek velünk. de szerencsére lélek-zúzás helyett lélek-felemelést kaptam. mert bár szív-tájékon szorít egy kicsit a hiányuk, viszont annyira vibráló személyiségek voltak, hogy csak pozitív hatásokat tudtak kelteni a nézőben. ehhez adódik hozzá a gyönyörű szimbiotikus anyja/lánya kapcsolatuk, plusz carrie ordenáré humora is nem egyszer késztet hangos röhögésre a film alatt... szerettem a mindennapok apró/cseprő dolgainak bemutatását is, de annak is örültem, hogy sok korabeli felvétel segítségével bekukkanthattunk hollywood molyrágta függönye mögé is. sőt, a régmúlt csillogós viszontagságai mellett egy modern díjátadó kulisszái mögött is kószálhattunk egy kicsit. igazán csak a vége-felé vált szomorkássá a hangulat, amikor debbie egészsége megromlott, amikor már nem lehetett az a profi szórakoztató gépezet, mint aki volt az elmúlt évtizedekben a színpadon és a vásznon egyaránt. de én inkább a szépre akarok emlékezni -és lehet hogy ezért van, hogy az ilyen felvillanyozó dokumentumfilmek is erősebben csapódnak le bennem, mint azok, amik valami mély és fontos mondanivalót boncolgatnak... (jé, csak akkor jöttem rá, hogy ki volt a film egyik készítője, amikor egy interjú során kikukucskált a kamera mögül -fel is kiáltottam egyből: hé, ez az ötös robotos bácsi...) (#02.27.)

(2016) (r.: Deák Kristóf)

az egyik legédesebb érzés az, amikor látod, hogy igazság utat tör magának... minden tiszteletem az oscar szavazóknak, hogy nem valami nagy megmondós, fontosnak gondolt filmet választottak ki a díjra érdemesnek, hanem egy ilyen egyszerű vonalvezetésű, univerzális üzenettel rendelkező alkotást (azt meg extrán köszönjük, hogy ismét magyarként dobbanhatott a szívünk a gálán). bár magamat cáfolva, a felszín alá nézve, azért sokféle gondolatot és érzelmet lehet ebben a kompakt kis alkotásban találni: ott van az új környezetbe kerülés magányossága, a barátságra találás szívmelengető érzete, a teljesítmény-centrikus oktatás kudarca... ha nem olvasom, hogy 1991-ben játszódik a kisfilm, akkor nem biztos, hogy jól tippeltem volna meg a korszakot, mert csak apróbb tárgyakat helyez el utalásként (citrompor, bécsből hozott ’csattanós’ karkötő). pedig ha erősebben megjelenik a korszellem a képeken, akkor lehet hogy még jobban tudtam volna kötődni hozzá, hisz’ én magam is ott álltam ekkoriban egy általános iskolás kórus soraiban -igaz, én sosem éltem át azt a megaláztatást, hogy tátognom kellett volna... de nem baj, hogy nincs bennem tüske, mert így is a szívemre tudtam venni ezt a szívből jövő kis gyöngyszemet. (szamosi zsófinak már a terápiában is jól állt az ilyen típusú kemény szerep, de a két főhős kislány (gáspárfalvi dorka, hais dorottya) is nagyon érett és természetes játékot hoztak.) (#02.27.)

ööö... *sokkolt* ...egészen az utolsó pillanatig azt hittem, hogy teljesen más miatt lesz emlékezetes ez a show... tudjuk jól, hogy nekem a 2009-es hugh jackman-es oscar a zsinórmérték, és idén nagyon közel kerültek ehhez a szinthez a producerek, jó volt a tempó, és bebizonyosodott az, amit én évek óta szajkózok: hogy jimmy kimmel tökéletesen le tud vezetni egy ilyen élő monstrumot. leginkább azért működött a host szerepe, mert önmaga lehetett, olyan volt az egész, mint egy kiterjesztett kimmel show (még mean tweets is volt), ültek a poénok (igaz, hogy nem ártott tisztában lenni az aktuális politikai utalásokkal). és persze matt damon még mindig a legnagyobb ellenség... a díjazottakkal is elégedett voltam, szépen szétosztották a nagy jelöltek között a szobrokat (szerencsére idén is sikerült megnéznem a ’legjobb film’ várományosokat, úgyhogy volt némi rálátásom), újra öklözhettem a levegőbe egy magyar alkotás miatt, és a végefelé már mint la la land rajongó is megkaptam a magam örömét... aztán jött a grincs... szörnyű belegondolni, hogy mit élhettek át a srácok a színpadon a nagy káosz alatt (btw, én egyből levágtam, hogy gebasz van, amikor lászott, hogy egy füleses ember kezd matatni a háttérben a borítékokkal) -de tudjátok mit? így pont olyan vége lett a show-nak, mint a la la land-nek: egyszerre adott örömöt és szomorúságot... (#02.27.)

(John Wick: 2.felvonás) (2017) (r.: Chad Stahelski)

az akció-film műfajában az a különleges, hogy minél egyszerűbb, minél nukleárisabb a története, általában annál jobban működik, mert leveti magáról a felesleges sallangokat. a három évvel ezelőtti első rész premisszájánál nehezebb lenne egyszerűbbet írni: a főhősnek megölik a kutyáját, aki ezért kemény bosszút áll. itt a folytatásnál már nem is tudták ennyire elemi szintre lecsökkenteni a történetet, mert akkor ugyanazt adták volna el újra, és mindenki csak húzta volna a száját. viszont a kicsit jobban megcsavart maffiás-sztori azzal járt együtt, hogy kellett neki némi idő a felfutásra, nem lehetett annyira esszenciálisan tömör akció-orgia, mint az első rész. dramaturgiailag is más a felépítés, a korábbi szimpla bosszú-filmes vonalvezetése helyett a klasszikus james bond-i formulához nyúlnak vissza -de tényleg, gondoljatok csak bele, kezdünk egy látványos akcióval, ami nem igazán kapcsolódik a későbbi eseményekhez, majd hősünk megkapja az új küldetését, ami (amerikai szemmel) egy egzotikus helyre vezet, ahol aztán a kütyük felvétele után jön egy nagy középső akció-szekvencia, majd a végén egy különleges helyszínen az összecsapás a főgonosszal (scaramanga mindenkit csókoltat)... de nem csak a bond-i minták követésében hagyománytisztelők az alkotók, de az akciók koreografálásában is -igazából minden akciófilmet volt kaszkadőröknek kéne rendeznie, mert ők pontosan értik, hogy mitől működik az akció, mitől lesz úgy is dinamikus és mellbevágóan cool, ha nincs agyon-vágva, kamera-remegtetve, túlhúzottan kilassítva. mert az ilyen gyönyörűen követhető jelenetekhez kell a sok év alatt felgyülemlett szakértelmük -és kell az, hogy minden eseményt és mozdulatot gondosan kitaláljanak és begyakoroljanak előre. és kell keanu reeves eltökéltsége is, hogy 53 évesen megfeszítse a testét, és végigcsinálja szinte az összes fejlövést és tökönrúgást saját maga. egyébként érdekes kettősség alakul így ki az akció-részekben, mert egyszerre földhözragadtak a jól látható intenzitásuk miatt, ugyanakkor a gondos koreográfiák miatt tánc-szerűvé is vállnak a közelharcok, így kicsit elemelkednek a valóságtól. de valahogy pont így működik igazán ez a fejlövés-pornó... maga a sztori is hordoz magában ilyesmi kettősséget, mert amíg a különböző nemzetiségű maffiózókat hitelesnek látod, addig a mindent behálózó bérgyilkos szervezet mindenhatósága azért már párszor megmosolyogtató... de majd nem mosolygunk, ha hősünket körbe veszik majd az ezekhez a szervezetekhez tartozó, fegyverrel rendelkező aljanépek... mert szépen építették fel a folytatás várható történetét, ami megint csavar majd egyet az alapfelálláson -mert az túl egyszerű szint volt, hogy john mindent megold a háttérhatalom segítségével. az lesz az igazi, ha önerőből kell keresztülvágnia magát mindenkin a saját életéér... igaz, tudjuk jól, hogy a sztori csak mellékes a durva halálnemek mellett, a lényeg, hogy a következő felvonás is épp’ annyira tartsa a színvonalát és a szórakoztató faktorát, mint ez az epizód tette... (kedves állatbarátok! menjetek el ti is megnézni a filmet, mert most kutya baja sem lesz az aktuális blökinek...) (#02.24.)