(2019) (r.: Todd Phillips)

abban a korban élünk, amikor a popkultúra feldobott minket geek-eket a felszínre, a stúdiók egymás sarkára lépve ontják magukból a képregény-adaptációkat. ez a folyamat óhatatlanul kitermeli az ellenzőit is, akik imádják a világ tudomására hozni, hogy mennyire lenézik ezt a szub-zsánert, hogy gyerekesnek és felszínesnek találják őket -aztán egyszer-egyszer a stúdiók merésznek mutatkoznak, és sötétként és felnőttesként pozicionálnak egy-egy alkotást, és ezek az emberek máris ott sorakoznak a mozi-pénztáraknál, hogy megmutassák, hogy ők mennyire érett ízléssel rendelkező felnőttek. és vannak olyan alkotók, akik még adják is alájuk a lovat, hogy felkorbácsolják a hangjukat, mint mondjuk martin scorsese, aki szerint a képregény-adaptációk nem filmek, csak várási mutatványok -vagy jelen filmünk rendezője, aki jó előre leszögezte, hogy az ő joker-ének nem sok köze lesz az alapanyaghoz. nem tudom, nekem a geek agyamban ilyenkor megszólal egy vészcsengő, és formálódni kezd egy profán kérdés: akkor mi a faszért akartál egy joker filmet csinálni, kedves todd phillips...? persze hamar tudok válaszolni is erre a kérdésre: az nem eladható, ha valaki egy mentális betegségről akar filmet forgatni, de ha rákerül a plakátra a dc logó, akkor garantálható, hogy a nézők pénztárcája is szélesre nyílik... eléggé meghasonlottam ezen a filmen, mert a racionális film-néző énem és a tudálékos kocka-agyam komoly harcokat vívott a kényelmetlen mozi-székben -láttam, és éreztem, hogy ez egy igen erős és jól működő film egy mentális betegről, akinek csak egy kicsi lökés kell ahhoz, hogy komplett pszichopatává váljon, ugyanakkor is az tudtam, hogy a joker-nek, mint a popkultúra egyik legemblematikusabb gonoszának, nincs szüksége ilyen mértékű szenvedés-pornóra, gyerekkori bántalmazásra, mommy issue-ra, daddy issue-ra, meg a többi tipikus magyarázatra -és nem is sírja tele a világot a fájdalmaival. nem, az én joker-em készen érkezik, kiszámíthatatlanul lovagolja meg az általa generált káoszt, miközben nagyon is tudatosan szervezi meg az őrült akcióit. az itt látott arthur fleck túlságosan gyenge ahhoz, hogy a bűn hercegévé transzformálódjon. ez a joker szánalmat ébreszt a nézőben a betegsége miatt, akár még szimpátiát is kelthet azzal, hogy ennyi megaláztatáson húzzák keresztül... azért bosszantó, hogy nem tudtam túllépni a geek előítéleteimen, mert ott voltak a filmnek azok az aspektusai, amik miatt le fejet kell hajtanom, mert lenyűgözött joaquin phoenix törékeny alakítása, megbabonázott a disszonáns zenei világa, és jól esett a szememnek a hetvenes/nyolcvanas évekből kikölcsönzött képi világ is... és todd phillips-nek vannak nagyszerű ötletei íróként és rendezőként egyaránt (például jól szimbolizálta a karakter világgal való asszinkronját az, hogy folyton akkor nevet, amikor a többiek már abbahagyták azt), ugyanakkor azt a filmet a pajzsukra emelő, filmes műveltséggel rendelkező emberek is el kell hogy ismerjék, hogy nem egészséges, hogy ez a mozi ennyire megmerítkezett a scorsese örökségben, hogy vannak konkrét jelenetek, amik akár a taxisofőr hommage-aként is nézhetőek... nem meglepő, hogy mivel befogott orral fordultak a készítők az alapanyag felé, ezért a batman képregényekre tett utalások a film leggyengébb pontjai, gotham pontosan úgy néz ki, mint ahogy new york festett a kora-nyolcvanas években (azaz lepusztult, szeméthegyek és graffitik mindenütt), thomas wayne egy arrogáns kő-gazdag csupán, és egyébként is, borzasztó erőltetett, ahogy a wayne család bekapcsolódik a történet bizonyos elemeibe (a sikátoros jelenetnél már a kezembe temettem az arcom, teljesen felesleges kötötték ezt is a joker-hez a nagy rendszer-ellenes forradalom kapcsán)... úgy látom internet-szerte, hogy nem lehet megkerülni a filmmel kapcsolatos diskurzust a körülötte kialakult hisztéria megemlítése nélkül, pedig túlzásnak érzem a nagy riadalmat, amit a film keltett, ugyanakkor a legvérmesebb védőinek is el kéne gondolkoznia azon, hogy mit is üzen a film több jelenetén keresztül is: ha sérelmek érnek az életben, akkor csak el kell sütnöd egy fegyvert, és már fel is oldottad a problémáid egy részét. és nem arról van szó, hogy kis pszichopatákat termelne ki a film megnézése, de ha ezek a gondolat-magvak olyan talajra hullanak, ahol egyébként is burjánzik az önbíráskodás intézménye, ahol fétisként kezelik a lőfegyvereket, tényleg nem szerencsés ilyen üzenettel útnak engedni az arra fogékonyakat... a vége-főcím óta rágódom ezen a filmen, de nem a jó értelemben, nem a kérdés-felvetései nem hagyják nyugodni az agyamat, hanem folyamatosan azon pörgök, hogy az erényei és hibái mennyire súlyozzák ki egymást -hogy egy magával ragadó karakter-tanulmányt láttam-e egy mentálisan beteg ember összeomlásáról, vagy egy a gyökereit megtagadó, önmaga fontosságát túlértékelő hazug képregény-adaptációt... (×10.13.)

(2019) (r.: Vince Gilligan)

sokáig kivontam magam a breaking bad-et övező óriási hype-ból, de persze sorozat-fanatikusként nem kerülhettem meg, tudtam, hogy egyszer neki kell ülnöm, és végig kell magam rágnom rajta magam. végül a finálé levetítése után egy évvel jött el a megfelelő idő, rászántam egy nyarat a 62 epizódra, és bár sok aspektussal sikerült meggyőzni, fanatikus rajongóvá nem sikerült válnom -talán azért, mert a lassú építkezés alatt sem tudott igazán közel kerülni hozzám a karakterek többsége (ebből a szempontból a készítők jobb munkát végeztek a testvér-sorozatnál, a better call saul-nál, aminél már a kezdetektől erősebben bevonódtam érzelmileg)... de persze, sokakhoz hasonlóan, jesse pinkman volt az egyik olyan arc nálam is, akinek érdekelt a sorsa. úgyhogy amikor kiderült, hogy készül ez a film, közepesen lettem izgatott. mert én már rég elengedtem walter white-ékat, rengeteg dolog ki is törlődött az agyamból az évek során (meg is kellett néznem vagy két recap-et, hogy frissítsem az emlékeimet) -viszont tudtam, hogy vince gilligan nem csak egy lélektelen pénz-nyomdát fog az arcunkba tolni két órán keresztül, hanem azért fog újra kamerát, és viszi ki az új-mexikói sivatagba, mert van még olyan történet, amit el akar mesélni ebből az univerzumból, ő még nem akarja elengedni jesse kezét... és szerencsére ismeri is annyira ezt az általa kitalált világot annyira, hogy minden kis részlet a helyén lesz -plusz vizuálisan is jól fog illeszkedni a gondosan választott beállításaival a sorozat képi világába... de alapvetően olyan érzés volt, mintha egy speciális dupla-epizódot kapunk volna jesse-ről, megvoltak a merengős pillanatok és a feszültségtől rohanó percek is. nem kellett a sztorinak túl mélynek és komplikáltnak lenni, a jelenben hősünknek meg kellett oldania egy maroknyi problémát, hogy továbbléphessen egy fényesebb jövő felé (elsősorban pénzre volt szüksége, hogy megléphessen a rendőrök hadai elől), a flashback-ek többségében pedig azt a kiesett időt láthattuk, amit fogságban töltött a sorozat fináléja idején, növelve ezzel a szenvedés és dráma arányát a filmben... hogy a fanatikus rajongók elégedetten álljanak fel a kanapéról, gilligan-nek kötelessége volt utalásokkal és cameo-kkal kedveskedni nekik, de szerencsére, egyik meglepetés sem érződött erőltetettnek, mert a már meghalt szereplőket jól beépítette a film tanulságai közé, mindegyikük egy-egy jó tanáccsal látta el jesse-t, amiket a jelen idősíkjában fogadott meg, amik kellettek ahhoz, hogy megtalálja a megfelelő ösvényét egy fényesebb jövő felé... nem volt feltétlen szükségünk erre a filmre, de ha vince gillighan-ben felmerült, hogy adna nekünk még néhány morzsát a breaking bad-hez, akkor azt mindenképp örömmel elfogadhattuk, kicsit izgulhattunk, kicsit mosolyoghattunk az abszurd helyzeteken, kicsit megbékélhettünk a világgal. (×10.12.)

(Nyughatatlan özvegyek) (2018) (r.: Steve McQueen)

miért vonzódunk annyira a rablókat a középpontjába állító filmekhez? van valami megbabonázó abban, ha sármos antihősök sikerrel végigviszik a nagy balhét? vagy a robin hood effektus vonzó, hogy alávaló gazdagokat fosztanak meg a jogtalan tulajdonuktól? és vajon mi vonz egy olyan filmest a heist-műfaj felé, aki eddig csak gyomorba vágó drámákkal festette sötétre a mozivásznakat? filozofikus hangulatban vagyok, de válaszokkal nem tudok szolgálni, főleg az utolsó kérdésemre nem, mert steve mcqueen csak úgy tessék-lássék foglalkozik a nagy akcióval, őt továbbra is a lelki folyamatok izgatják... hogy miként reagálnak átlag asszonyok egy extrém szituációra, miközben a gyásszal is meg kell birkózniuk. plusz emellé besodor egy erős politikai szálat is, ahol erős kritikus felhanggal mutatja be, hogy mikroszinten is rossz és rossz közül kell választaniuk az embereknek, egy tehetős fehér van az egyik sarokban, aki nem valószínű, hogy a saját érdekein túl tenne valami hasznosat a területén lakóknak, a másik oldalon meg egy kimosakodott gengszter próbál hasznot húzni a képviselői szék előnyeiből. és a harcuk közepén ott van három erős nő, akiknek meg kell tanulniuk alkalmazkodni és túlélni, be kell bizonyítaniuk, hogy képesek végrehajtani egy komoly balhét... abból is látszik, hogy nem egy tipikus heist-filmmel van dolgunk, hogy nem az akció viszi el a hátán a produkciót, hanem a színészek, egészen parádésra sikerült a casting, és nem nagy meglepetés, hogy viola davis tökéletes a szerepében, ő a megtört özvegy, aki a gyászából építkezve a kezébe veszi a sorsát, de nagyon szerettem elizabeth debicki-t is, aki egy olyan nőt mutatott be, aki a kapcsolatain keresztül éli meg az életét, tűr, hogy az előnyöket élvezhesse (de ne csak a címszereplő nőket éltessük, colin farrell erre a simlis politikus szerepre született, david kaluuya meg meglepően félelmetes volt kis-gengszterként. és hát az is tudhattuk előre, hogy liam neeson-t nem egy ötperces szerepért szerződtetik. viszont carrie coon-t keveselltem, belőle kaphattunk volna többet is)... szóval érdekes elegy volt ez a film (amire jó példa volt egyből a nyitány is a furgonból felvett akcióval, amit megszakítottak a női szereplőket bemutató flashback-ek), de nálam működött a koncepció, fenntartotta végig a figyelmem, és nagyon tudtam azért szurkolni, hogy megússzák a csajok a viszontagságaikat, hogy tovább tudjanak lépni egy nyugodtabb életbe... (steve mcqueen művészfilmes háttere leginkább a kamera-kezelésén volt tetten érhető -voltak kifejezetten különleges (ám működő) döntései, mint mikor egy autó motorházára ültette az operatőrét, és nem a kocsiban ülők arcát láttuk a párbeszéd közben, hanem a környéket, a módosabb fehér oldalt, és a lepukkantabb színesbőrű blokkot.) (×10.11.)

(2019) (r.: Stan Lathan)

egy standup-osnak feladata az, hogy provokáljon, hogy kipukkasszon bennünk bizonyos frusztrációkat, humorral oldja a keserűségünket -dave chapelle nem csak hogy szent küldetésének érezte most ezt a feladatot, hanem az egyetlen üdvözítő dolognak, ami köré az egész set-jét fel kell építenie. lett is belőle kellő ribillió, miután levetítette a netflix a felvételt... mert dave a ’megtehetem és beleszarok’ elve mentén tényleg nagyokat tapicskolt a bűzlő tabukban, kimondta a kimondhatatlan mondatokat, messzire hajítva a pc túl-kényeskedését. és mindezt nem azért tette, mert egy rasszista-homofób köcsög, hanem mert ezzel akarta pellengérre állítani a világunkat, kérdőjelekkel akarta telerakni a morális iránytűket, ki akarta húzni a média-szenzációban elszédített konzumer-idióták alól a talajt... és igazán nem értem a hisztit, ami a vetítés után elárasztotta az internetet, mert szerintem baromira lehet érezni, hogy dave mit gondol komolyan, és mit nem, ultra-liberálisként is jókat tudtam röhögni a túlzásain, a karikatúráin, a tűpontos szúrásain. az nem vezet ám semmi jóra gyerekek, ha mindig befogjuk a fülünket, ha valaki olyat mond, amit nem akarunk meghallani... (bármennyire is visszataszító, amit louie ck művelt a farkával, kicsit azért hiányzik az életemből a chapelle-hez hasonló stílusa, nem véletlenül emlegette ő is itt a kedvenc maszturbátorát.) (×09.29.)

(Ad Astra -Út a csillagokba) (2019) (r.: James Gray)

nem lehet könnyű szerzői filmesnek lenni a mai világban -a mozgókép mindig is egy költséges önkifejezési módszer volt, de ebben a mostani pénz-orientált korban már nehezebben törnek fel a malac-perselyek, hogy egy kétes megtérüléssel kecsegtető befektetésbe vágjanak bele a pénz-emberek. james gray író-rendező ennek ellenére évek óta öntörvényűen megy a saját feje után, mert filmes eszközökkel akarja boncolgatni az emberi lélek mélységeit, kockázatos játékot játszva azzal, hogy a történet-magvai köré mindig költséges külsőségeket álmodik. de mondhatjuk az is, hogy mániája zsáner-elemekbe csomagolni a mondanivalóját (lehet, hogy nem véletlen, hogy a főszereplői is mindig megszállott mániákusok?)... és abban a korban, amikor a film-készítés egyik meghatározó aspektusa az első hétvégi bevétel, nem biztos hogy szerencsés elidegeníteni a mezei nézők tömegeit, akik akár becsapva érzhetik magukat, ha a kalandfilmes felállásból egy lelki utazás lesz, vagy hogy ha brad pitt-et és a szkafanderét látva valami elképesztő űrkalandot vizionálva ülnek be a moziterembe, hogy aztán onnan leszedálva tántorogjanak ki, és (félregépelésekkel tarkított) fröcsögésekkel szórják tele az internetet, hogy mennyire szenvedtek, mert ők csak felületes szórakozásra vágytak, és a felszínességükön képtelen volt áttörni a komoly gondolatiság... de be kell vállalni ezeket a kockázatokat alkotóként, azt gondolom, ha a magányról és az elidegenedésről leginkább egy scifi formájában tud mesélni a szerző, akkor igenis végig kell járni az összes producert és filmstúdiót az anyagi támogatásért, és ha egy olyan világsztárt érez a legalkalmasabbnak a főszerepre, mint brad pitt, akkor be kell vállalni azt is, hogy ő esetleg egy olyan réteget is bevonz, akik lehet hogy kevésbé fogják értékelni a végeredményt... érdekes elgondolkozni azon, hogy a kicsit kitérőknek érződő feszültebb jelenetek vajon kompromisszumként kerülhettek-e be a forgatókönyvbe (gondolok itt a botanikus mentőakcióra és a holdjárós kalóz-akcióra), az volt-e velük a cél, hogy a tempó-váltásaikkal kizökkentsék a nézőket a meditatív alap-tónusból (egy kicsit berántva akár a horror-zsáner elemeit is a filmbe), vagy james grey-nek mondandója is volt ezekkel a részekkel, mondjuk az emberi természet lehetetlenségét akarta-e ábrázolni azzal, hogy bárhová megyünk is, ott valahogy az erőszak is felüti a fejét hamarosan...ugyanígy kérdésként merülhet fel az emberben, hogy a folyamatosan jelen lévő narráció mennyire volt része az eredeti koncepciónak, mert gondolkodó emberként néha túlzott rásegítésnek éreztem, hogy a főhős az érzelmeiről beszél nekünk, de leginkább olyan ’scifi-novellás’ ízt kölcsönzött a kibeszélés a filmnek (de mondhatjuk ezt kikacsintásnak is terence mallick felé)... tudom, hogy rendre leszedem a keresztvizet a felületes filmnézőkről, hajlamos vagyok őket lenézni a saját sznobista elefántcsont-tornyomból, pedig én tényleg szeretném, hogy ők is nyitottak legyenek az egyen-fröccsöntött filmeken túli művészetre, hogy ők is élményként élhessék át az ilyen típusú alkotásokat, hogy nekik is mozgolódni kezdjenek az agysejtjeik az átadott gondolatiságot megtapasztalva. mert szerintem nagyon sokat tud adni lelkileg és szellemileg is egy ilyen filozofikusabb, meditatívabb, lelki utazásra invitáló alkotás, amibe maximálisan bele kell raknod a figyelmedet és az érzelmeidet (még akkor is, ha a főszereplő egy hideg és távolságtartó alkat)... mert én szeretek ott ülni a mozi-teremben (lehetőleg csak néhány nézővel a hátam mögött), és sodortatni magam a filmmel, miközben azért hagyni az agyamat is dolgozni, és ezt az élményt most maximálisan megkaptam, húzott magával az utazás izgalma, és közben egyre gyakrabban ütköztek a gondolataim azzal kapcsolatba, hogy hova is futhat ki mindez, hogy mit választhat végül egy ilyen típusú karakter... egy james gray-féle gondos alkotó viszont nem csak a gondolatai gondos átadására ügyel, de arra is, az átadó közege is hasson a nézőkre, ezért alkalmazza hoyte van hoytema-t, akinek briliáns érzéke van a csodás képek komponálásához, és ezért színesíti a film hangképét is olyan eltérő habitusú zeneszerzőkkel, mint max richter és lorne balfre. de tetszett az alapvetően realista megközelítése is, hogy a tárgyakban és díszletekben nem akart nagyon scifi lenni, bár sztori-szinten is erősen állt a hihetőség talaján, és az apró kis részleteivel elérte, hogy többet akarjak erről a korszakról tudni, amikor az emberiség már elvitte a kommercializmus vívmányait a holdra és a marsra is egyaránt... (×09.21.)

(2019) (r.: Christopher Storer)

a múltkori (érzelmi alapon megnézett) aziz ansari standup kinyitott egy csapot, és elkezdtem érdeklődni a komplett műsorok után -rá is böktem az hbo go-n a megfelelő kategóriára, és ramy youssef műsora volt az első a listában, úgyhogy gondolkozás nélkül el is indítottam. bár inkább csak a rövidebb sztorizgatásokban (és a magyar dumaszínházasok dolgaiban) vagyok otthon a műfajon belül, azért már most azt érzem, hogy meg tudom különböztetni az előadói stílusokat -vagy legalábbis feltűnt, hogy ramy mennyivel visszafogottabban adja elő a mondandóját, mint sok más standup-os, szándékosan lejjebb húzza a kibocsátott energiáját, nem harsánysággal akarja megnyerni a közönségét, hanem a mondandójával... és érdemes rá figyelni, mert lehet hogy faarcnak tűnik sokszor, de ezzel a faarccal a legkomolyabb tabuknak is bátran nekimegy. de nem erőltetett, nem is mindig sokkolni akar, csak megnézni a rázósabb témákat több szempontból is... tetszett az is, ahogy működik az agya, hogy logikusan halad az egyik gondolattól a másikig, egy nagy füzérnek érződik az egész est. persze néha kikacsint és hülyül egy kicsit, de az egész nagyon érlelt munkának érződik... tudom, hogy a mai világban elég vörös posztó lehet, ha erősen hitet teszek egy hithű muzulmán mellett, pedig tényleg érdemes félrerakni minden előítéletet, és odafigyelni arra, aki egy másik kultúrán átszűrve látja a világot. még akkor is, ha ez a valaki harciasan védelmezi az unokatestvérek közötti szoros kapcsolatokat... egy szimpatikus fickót kaptam ramy személyében a frissen épülő standup-portfóliómra, figyelni is fogok a srácra ezentúl -mondjuk azzal, hogy beszerzem a szerzői sorozata első évadát... (×09.16.)

(Godzilla II - A szörnyek királya) (2019) (r.: Michael Dougherty)

tisztán emlékszem arra, hogy miként nyújtogattam a nyakamat 2014-ben a moziban, amikor csukódott a csapóajtó, aminek a túloldalán godzilla épp megkezdte a nagy csatáját... a warner/legendary stúdió-páros hallotta az ehhez hasonló panaszokat, ezért tudták, hogy ki kell mélyen nyitniuk a pénztárcájukat, hogy ezúttal ne sírjanak a kaiju rajongók -fizettek a toho-nak a többi szörny jogaiért, és tele is pakoltatták a forgatókönyvet monster vs monster összecsapásokkal. de persze a kultúr-emberek most meg azért húzták a szájukat, mert üres látványossággá butult le a film-sorozat, és persze annyi pénze az istennek sincs, hogy minden egyes jelenetet tökéletesen láthatóvá lehessen varázsolni, ezért jöttek is a szájhúzások a remegő kameráért, a ködbe/viharba/porba burkolózó lényekért. azt mondjuk mindenki elismerte, hogy van egy-két baromi hatásos kép a filmben, kitartott festmények az összecsapások előtt, de a látvány-orgia nem aratott osztatlan sikert... kétféle nézet létezik a kaiju-filmeknél, a tömeg egyik fele szükséges rossznak tartja az emberi szereplőket, a másik fél meg egyenesen kivágná a filmből az idegesítő alakokat, és csak a szörnyekre koncentrálna -de ha csak ilyen emberi szereplőket képesek kihányni magukból az írók, akkor nem is csoda, hogy idegzsábát kap mindenki, amikor rendre visszatérnek az alkotók a fárasztó hülyeségeikre (pedig az egyszeri filmnéző már reménykedne, hogy túlhaladtunk a kilencvenes évek berögződésein, de az ilyen pusztítás-pornóknál még mindig ott kísért dean devlin és roland emerich szelleme)... eleve nem épít ki a film semmi kötődést a karakterekhez, így faarccal nézzük végig, ha esetleg utoléri őket a végzet, de izgulni sem tudunk értük, amikor életveszélyes helyzetekbe sodródnak, ráadásul logikátlanul dobálja őket a szövegkönyv különböző helyszínekre, megerőszakolja az összes motivációjukat, csakhogy a sztori nyikorogva előre tudjon haladni. és ehhez mégis egy csapat tehetséges színész asszisztál... valamiért azt hiszik az ilyen filmek készítői, hogy el tudják fedni azt a nagy halom klisét, amit forgatókönyv gyanánt összelapátoltak, ha azt elismert arcokkal mondatják fel a nyikorgó mondatokat. igaz, azt is gondolják, hogy az érzelmi ívekhez bőven elég, ha a zeneszerzőre támaszkodnak -jó mondjuk ebben tényleg van valami... nem hiába bear mccreary a kedvenc zeneszerzőm már évek óta, itt is ő volt az egyetlen, aki nem okozott csalódást, dobolt, amikor kellett, éterien szálltak a dallamai az érzelmi többletért, és szokás szerint belecsempészett valami egyedi ötletet is a score-ba: ezúttal egy japán kórust hozott, hogy kántálják godzilla nevét... a sok fanyalgásnak hála nem mentem el a filmre tavasszal, így nem tudhatom, hogy a money-shot-ok mennyire működtek a nagy-vásznon, bár azt gyanítom, hogy ott sem sikerült volna elcsábítani a paraszt-vakítással, hiszen mindegy hogy milyen formában nézel egy filmet, aminek a sztorija teljesen érdektelen és hidegen hagynak a szereplői... (oké, hogy godzilla a húzónév, de azért ha visszagondol az ember, korántsem volt ő a főszereplő, néha felbukkant, verekedett, jól elverték, regenerálódott, visszajött, győzött, és ennyi -az atom-robbanásos hülyeségről (egy csernobil után) inkább nem nyilatkoznék...) (vajon hányszor lehet elsütni azt a fordulatot, hogy az utolsó pillanatban érkezik egy lény felmentő seregként? a film készítői szerint számtalanszor...) (×09.14.)