(Fekete Párduc) (2018) (r.: Ryan Coogler)

elképzelhetetlenül hosszú, gyakran gyötrelmes, néha felemelő utat jártak végig az afroamerikaiak, mióta az első rabszolgahajó kikötött 1526-ban a mai kuba partjainál -nyomor és szenvedés, polgárháború és felszabadulás, szegregáció és a ku-klux klán, a polgárjogi mozgalmak és rosa parks, martin luther king és a selma-i menetelés, malcolm x és a fekete párducok, a ’92-es zavargások és a gettósodás, az első színesbőrű elnök és a sztár-sportolók státusza, mind egy-egy kövek az út mellett, és egy ilyen fontos mérföldkő az is, hogy önálló filmet kapott egy afrikai gyökerű szuperhős-karakter (nem megsértve a kilencvenes évek hírvivőit, pengét, spawn-t és steel-t). és ez igenis nagy szó, amikor még rendre a felszínre törnek olyan statisztikák, mint hogy 2017-ben sterling k. brown lett az első fekete, aki főszereplőként golden globe-ot és sag awards-ot nyert, vagy hogy mostanra értünk el odáig, hogy mind a 32 nfl csapatban lépett már pályára kezdőként színesbőrű irányító... szóval igenis fontos, hogy a párduc a nagyvászonra került, méghozzá úgy, hogy az alkotók többsége maga is a kisebbségek táborát erősíti (ha más nem, hát nő, mint rachel morrison operatőr). és ez lehetne valami pc pr-szöveg, meg jöhetne a bezzeg-ezés, de szerencsére a szereplők kosztümje alatt is ott feszülnek ezek a társadalmi problémák, átérezhetően, hitelesen. leginkább a fő antagonista, erik killmonger képviseli ezt a vonalat, egy gettóból jött oakland-i srác, akinek elege van a mellőzöttségből és elnyomásból -a baj csak az, hogy sem a módszerei (öljünk meg mindenkit, aki nem ért egyet velünk), sem a végcélja (uraljuk a világot) nem tiszta. viszont erős és érthető motivációi vannak, így át tudjuk érezni a törekvéseit, így erős és fontos negatív szereplővé válik. mellette ott van black panther másik ikonikus ellenfele, klaw is, aki viszont egy őrült fegyverkereskedő csupán, annak viszont baromi szórakoztató (andy serkis végre a saját arcával lubickolhat)... a gonoszokkal kezdtem, pedig a jók is erős lábakon állnak, t’challa-nak elsősorban a királyi szerepbe kell beletanulnia, és ebben komoly támaszra talál az erős nők hadseregében, akik között van, aki erős és badass (okoye szerepében danai gurira sugározza magából a girlpower-t), van aki erős és érzékeny (ráadásul csodaszép, mint lupita nyong’o), és van aki a bátorsága és a szíve mellé az eszét és a humorát is belekeveri a személyiség-mixbe (letitia wright nagy felfedezése a filmnek, mint shuri, wakanda q-ja) (azért is örömteli nekem, hogy ilyen jól működnek a női karakterek a filmben, mert a képregényben is a dora milaje volt az egyik kedvenc elemem)... nem csak a párduc szerepe követel meg egy egészséges kettősséget, de az uralkodói környezet is kettős arcát mutatja, de pont hogy felerősítik egymást az afrikai törzsi hagyományok és a scifi-be illő modern technika (látványos szertartások, fizikai kihívások, túlvilági utazások az egyik oldalon, mágneses vonatok és gondolatra előbukkanó ruhák a másikon). a film egyik legnagyobb erénye a világ-építése, hogy elvisz minket erre a különleges helyre, megismertet a szokásaival, új hangulati elemeket hozva be a marvel filmes univerzumába (sokat segítenek ebben ludwig göransson dob-központú dallamai is, bár azt nem nagyon értem, hogy egy svéd zeneszerző hogyan volt képes ennyire magáévá tenni afrika zenei világát...). amikor kilépünk wakandá-ból, akkor a hangulat is megváltozik, bár lehet hogy a koreai részt csak a lopakodós/kémkedős vonásai miatt éreztem james bond-i ihletettségűnek... persze egy 200 milliós filmben nem lehet csak politikai és társadalmi kérdéseket feszegetni, kellenek az akciók is, amik eléggé szélsőséges skálán mozogtak, mert volt amikor a sötét miatt alig lehetett látni az eseményeket, volt amikor ryan coogler elővehette a creed-ből áthozott mozgó kameráját, néha viszont túlságosan megszaladt a vágó-olló vagy kevés idő jutott a digitális trükkök csiszolására... de szuperhősködés ide, páncélozott harci rinocéroszok oda, igenis fontos beszélni a társadalmi problémákról, a tehetős országok vezetőinek felelősségéről, a szimbolikus és fizikai falak lebontásáról -mert igenis járhat együtt kéz-a-kézben a szórakoztatás és gondolkozás. (##02.18.)

(A víz érintése) (2017) (r.: Guillermo del Toro)

egy néma lány és egy hal-ember -ha gyerekkorunkban faltuk az olyan történeteket, amikben hozzájuk hasonlóak voltak a főszereplők, akkor idősebbként miért okoz problémát sokaknak befogadni egy felnőtt-mesét, ami nem csak a hőseit meríti víz alá, de szimbolikusan a mi gondolatainkat és érzéseinket is magával rántja az örvénybe...? a kis hableány lelki társa, eliza a magány megtestesítője, éli monoton napjait (örömszerzésre is csak a fürdőkádat használja), és talán vár valamire, ami kiteljesíti az életét. pedig nincs egyedül, vannak barátai, de őket is elkerüli a boldogság -egy kiöregedett meleg festő, egy üres nézőtérrel futó mozi tulajdonosa, egy rossz házasságban élő munkatársnő... a hal-embert is magányosan ismerjük meg (és nem is hallunk történeteket arról, hogy esetleg lettek volna fajtársai a dél-amerikában), egy olyan felséges lénynek, aki egyszerre félelmetes és szeretetre-méltó, vad és kedves, törékeny és isteni... nincs semmi különleges abban, hogy ez a két különböző létforma érdeklődést és vonzalmat érez egymás iránt -mármint abból a szempontból nem különleges ez, hogy természetes módon fejlődik ki a szoros kapcsolatuk... de persze a mesékbe mindig kell egy gonosz, egy mumus, egy akadály, amit le kell küzdeni, hogy teljesnek érezzük a szerelem jutalmát, és ennek a szerepnek mindig tökéletesen megfelelnek az akadékoskodó kormány-szervek és a hatalom-ittas katonák (a film jelenidejéből (’60-as évek) adódóan nem lehetett kikerülni a színesbőrűek lenézését sem, és persze ott bújnak a sarokban a szovjetek is, igaz, meglepő fordulatként nem ők a gonoszok, sőt, az egyik legpozitívabb karakterről derül ki, hogy orosz az anyanyelve)... a felnőtt-mesék kapcsán könnyen előhúzhatjuk a nagy filmes kalapból jean-pierre jeunet nevét, és szerintem guillermo del toro is odafigyelt a francia kollégája eddig munkáira, mert hangulatában többször is felidéződött az emberben mondjuk az amélie. de a film csodás színpalettáját is oda lehet tenni a jeunet-féle tobzódás mellé, igaz, itt azért sötétebb zöldekkel van festve a kép. de nem mondanám, hogy zavaró ez a tiszteletteljes hommage, mert működik a megidézett hangulat, és egyébként sincs idő ilyen nüanszokkal foglalkozni, mert visz magával (nagy tempóban) a film hatalmas szíve... érdekes látni, hogy mennyire tud működni egy alkotás úgy, hogy a története egyszerűre le van csupaszítva, így sok meglepetéssel nem szolgál, de a karakterei, a kiváltott érzelmei és a vizuális körítése megbabonázza az embert. és hát akkor beszéljünk arról a vizualitásról... a vászonról leugró színekről már volt szó, de del toro sohasem nyugvó stílusa is végig vonzza a szemet a folytonosan sikló kamera-mozgásaival. azt meg már régóta megszokhattuk a mexikói direktor-úrnál, hogy gondos kézzel válogatja a díszlet-elemeit és a praktikus effekteket... doug jones-nak (mint andy serkis-nek) már régóta kijárna valami speciális díj ezekért a fizikai színjátszásokért, nem véletlen, hogy ő a múzsa a deltoro-i életműben. sally hawkins számomra ismeretlen volt, úgyhogy nagy felfedezés számomra az ő játéka (és újfent bebizonyosodott, hogy a nem a szépség az első-számú vonzóerő), michael shannon-nak tökéletesen állnak ezek az alávaló gonosz-szerepek, mint ahogy michael stuhlbarg-ot is az ilyen jóságos karakterekre teremtette a jóisten... lehetne azt mondani, hogy túlságosan közel táncol a film a giccs-határhoz (lásd az ötvenes évek musical-jei által ihletett táncbetétet), de egy mesébe igenis kell ez a fajta érzelmi túltöltés. mert lehet mesélni realistán és szív-fájdítóan is a korlátlan szerelem erejéről, de kérdem én, abban mi lenne a varázslat...? (##02.17.)

(Fantomszál) (2017) (r.: Paul Thomas Anderson)

a filmekben legtöbbször kétféle romantikus kapcsolatot láthatunk: 1. az idealizált tökéletes párost, akiknek ha vannak is problémáik, a szeretet örökké szoros kötelékben tartja őket; 2. a toxikus kapcsolatot, amivel a boldogtalanságot reprezentálják, amiből tudni kell tovább-lépni (és most direkt nem számoltam azokkal a félrevitt női fétisekkel, ahol a toxikus kapcsolatokat pozitív színben tüntetik fel -lásd twilight-széria, ötven szürke mami-pornó). ezért érdekes látni, amikor egy filmben ennél összetettebben mutatnak be egy köteléket egy férfi és egy nő között, ahol elmosódik a határ a szeretettel teli kötődés és a toxikus kapcsolat között... pedig elsőre ez is egy szép szerelmi történetnek tűnik, a munkájába temetkező jómódú és elismert szabó-művész felkarolja a vidéki kis étterem pincérnőjét -így indulnak az olyan klasszikus vonalvezetésű történetek is, mint a my fair lady meg a pretty woman, csakhogy itt a két különböző embert nem úgy változtatják meg a heves érzelmek, mint amit megszokhattunk. mert a makacs és különc művész pont ugyanúgy éli az életét, mint eddig, az egóján csak ritkán tud áttörni a lány -pedig kétségbeesetten próbálkozik nap-mint-nap... mondhatnám, hogy nem jó nézni, ahogy sokszor mosolyogva, nyelve nagyokat alázkodik meg hősnőnk, de igazából hamar érezni lehet, hogy érdemes türelemmel várni, amíg a film átsuhan ezen a szakaszon, mert egy érdekesebb dinamika felé halad -azaz hősnőnk megkérdőjelezhető dolgokat tesz, és az a furcsa, hogy nem tudjuk elítélni ezért. és az még furcsább, hogy a férfi sem ítéli el, hanem belemegy a játékba, hogy egy igencsak szokatlan szimbiózisban kössék össze az életüket, egyszerre megélve a fájdalmakat és a gyönyöröket, megcserélve a hagyományos szerepeket, elvetve az erős férfit... paul thomas anderson ifjúkorom egyik meghatározó rendezője volt (a boogie nights a mai napig a top10-emben maradt), azóta viszont egy kicsit elsodródtunk egymástól, talán nem úgy öregedett és érett, ahogy én szerettem volna, talán túl komoly lett, és messzebb esnek tőlem a kimért szabók mint a naaaagy farkú pornószínészek -nem tudom, de ezt a filmet is inkább tisztelni tudtam, mint igazán szeretni... tisztelem, mert megtapasztalom az összes értékét, daniel day-lewis egy tőle megszokott erős alakítással hálálja meg az összetett szerepét (pedig először azt hittem, hogy egy egyszerűbb, pozitív figura lesz, mert talán még egy filmben sem láttam ennyit mosolyogni daniel-t), a rendező úrnak ismét sikerült felfedeznie egy különleges szépséget, aki egyszerre törékeny és határozott (egyenesen luxemburgból importálta vicky krieps-t), ismét új utakra terelte a házi zeneszerzőjét, a radiohead-es jonny greenwood-ot (a sok zaj-szőnyeg után ki gondolta volna, hogy ennyire jól állnak neki a minimalista zongorás témák is), és persze még mindig tökéletesen tisztában van a szakmájával, hogy mikor kell lebökni a kamerát egy pontra és mikor kell vele légies táncot járni a mesés ruha-költeményekben sétáló lányok körül (egész érdekesen volt kihasználva a lakás egyik központi eleme, a lépcsőház, plusz arra is felkapta a fejét az ember, ahogy fura szögben billegett a kamera az összes autós-jelenetben, mintha csak hitchock-i feszültséget akart volna kelteni azzal, hogy a főszereplő megnyomja a gázpedált). szóval míves, gondosan szőtt anyag ez a film, amit jó nézni, a szabása is érdekesen szokatlan, ugyanakkor képtelen betölteni a szívemet, túl vékony a fonál, hogy igazán behálózzon... (##02.14.)