(Szólíts a neveden) (2017) (r.: Luca Guadagnino)

örömteli azt érezni, hogy egy film azokat a gondolatokat visszhangozza, amik a te személyiségedet is meghatározzák -hogy mindenki a saját életének a gondozója, hogy senkinek semmi köze ahhoz, hogy mit érzel, mit gondolsz, kit szeretsz. mert a szerelem egy olyan furcsa érzés, hogy bárhol, bármikor, bárkivel megtalálhat... például 1983 forró nyarán, egy olasz kisvárosban, miközben falatnyi kisgatyában úszol a folyóban, az álladról törölgetve a frissen szedett barack levét... idealisztikus világ veszi körül a filmben a szereplőket, egy gondtalan nyár, egy szeretettel teli, elfogadó közeg, a nyugalom egy kis szigete... mivel annyit bombáztak már minket nézőket súlyos drámákkal, ezért egy apró görcs végig volt bennem, mert tragédiát sejtettem minden sarkon (megnézném azért, hogy a meleg-filmek hány százaléka ér véget sokkolóan, mert szerintem igencsak magas lenne ez a szám), de szerencsére csak egyetlen komoly veszély fenyegette hőseinket -hogy nem tudják elfogadni önmagukat. meg persze az, hogy véget ér a nyár, és az ősz elmúlása szúró fájdalmat is hoz magával -és a film azt sugallja, hogy be kell fogadni ezt a fájdalmat, meg kell élni, mert csak azzal együtt lesz teljes a korábban érzett euforikus boldogság... kicsit sajnálom, hogy már előzetesen mindenki ’meleg-film’-nek hívta az alkotást, mert érdekes lett volna úgy nézni, hogy nem tudod, hogy ebbe az irányba indulnak el a vonzalmak -hiszen a film első egy órájába azért ott vannak még a lányok is szem előtt, folyamatosan alakul ki az érzelmi kötődés a két (hímnemű) karakter között. és mindez olyan természetes módon formálódik, hogy az ember nem is törődik azzal, hogy nem egy heteroszexuális kapcsolatot lát. apropó, természetesség, nem csak a színészek hitelesek a szerepükben, hanem a gyönyörű észak-olasz táj is sokat hozzáad a hangulathoz, és gondosan ügyeltek arra is, hogy a kora-nyolcvanas évek miliőjét visszahozzák (külön plusz pontok járnak az olasz és francia mondatok gyakori szerepeltetéséért, és a hasznos hangok megfelelő használatáért, még ha nem is megszokott az, hogy egy utcai jelenetnél hangosabb legyen az autó-forgalom, mint a párbeszédek)... hjaj, egyfelől szív-melengést érzek most a végefőcím után, olyat, amit egy szép és fontos üzenettel rendelkező film tud csak okozni, ugyanakkor egy másik égető érzet is egyre erősödik bennem -vágy egy erős érzelmi töltetű kapcsolatra, egy buta szerelemre, ami végigárad az egész szervezetemen, fiatal akarok lenni és bohó és felelőtlen -és az sem lenne rossz, ha végre kikecmeregnénk a télből, és tüdőn ragadna a nyár forró lehelete... (meglepett, hogy james ivory dolgozta át a regényt forgatókönyvé, mert az ő neve inkább a rendezéssel fort össze, nem az írással.) (##02.10.)

(2017) (r.: Greta Gerwig)

katolikus hátterű családból származom, ahol a vallás ott van a hétköznapokban is, de nincs erőltetve, nem nyom össze az elvárásokkal -így abból sem lett semmi hátrányom, hogy én magam kiiratkoztam ebből a vallásosdiból, mert (talán) megértették a szüleim, hogy nekem nincs szükségem arra, hogy egy megfoghatatlan szupererő (a.k.a. isten) kezét fogjam, hogy betartsam a szabályait. ez csak azért jutott eszembe, mert a filmekben általában sátáni gonoszként ábrázolják a katolikus iskolákat, így üdítő volt látni, hogy itt teljesen normálisak a tanító apácák és papok, maximum a szoknya hosszából adódnak problémák... de egyébként is, hősnőnk családja sem fene nagy vallási meggyőződésből íratja be a lányt a suliba, hanem mert az állami intézmények sokkal veszélyesebbnek tűnnek (ott még késelés is előfordul!)... szóval lady bird-nek (született christine) a mindennapi élete része a vallás, a szertartások, de nem nagyon izgatják a dolgok -és nem is kell hogy izgassanak egy tizenhét éves lányt az ilyen dolgok. klasszikus kamasz-témákat veszünk sorra, mert ők azok, akik ki akarnak tűnni, akik valami felvillanyozót akarnak vinni a szürkécske életükbe, azonnal és végérvényesen szerelembe akarnak esni, és persze a lehető leghamarabb túl akarnak lépni a pettingelés korszakán, hogy igazán nagylányoknak mondhassák magukat... hjaj, felszabadító érzés, hogy nincsenek igazán nagy drámák a filmben -egy kicsit persze összetörik a szív, de ez azért velejárója egy felnövés-történetnek. ahogy az is, hogy az ön-keresés rögös útján néha rossz irányokba fordulunk, mert sokkal izgalmasabb a menőnek számító sekélyes és butácska emberekkel együtt lógni, és ilyenkor mi magunk is kicsit kifordulunk önmagunkból... a film legizgalmasabb aspektusa a sokrétegű anya/lánya kapcsolat, amiben ott izzik a két személy különbözőségéből eredő összes konfliktus, sokszor bántóan őszinte is, ugyanakkor a viták alatt ott a szeretet és az érzelmi mélység is... laurie metcalf maximálisan hitelesen zsonglőrködik az anyaszerep összetettségével, saoirse ronan meg már évek óta a szerelmem, de most még közelebb tudott lopózni a szívemhez a természetességével (bár fura volt őt hallani ennyire tisztán ejteni a szavakat, hiányzott a vaskos ír akcentusa)... egyszer hallottam egy török feri interjúban, hogy a főiskolán arra biztatta őket az osztályfőnökük (simó sándor), hogy első egész-estés alkotásként írjanak egy ’így jöttem’ típusú filmet (ferinél ebből lett minden idők egyik legszerethetőbb magyar filmje, a moszkva tér) -és úgy látszik, hogy a tengerentúlra is eljutott ez a tanács, mert greta gerwing is a saját múltjához nyúlt az első rendezésénél. egyébként jó munkát végzett a kamera túloldalán, egyedül a vágását kellett szoknom egy kicsit, mert nagyon direkt módon ugráltunk egyik jelenetből a másikba, a koncepciójából adódóan nem voltak felvezetések/levezetések, én meg kicsit el vagyok szokva az ilyen indie-filmesebb megoldásoktól... viszont azt csodálatos volt látni, hogy mennyire hitelesnek és természetesnek tudta megtartani az összes karaktert -az embert kicsit le is tudta törni, amikor elindult a főcím, mert szívesen eltöltött volna még egy kis időt velük, megnézte volna, hogy miként válik teljessé ennek a lánynak a felnőtté válása... (utólag belegondolva azért is kötődhetek a filmhez, mert a kétezres évek elején játszódik, amikor én főiskolára jártam, és épp’ a magam megkésett felnövését értem meg -új barátokkal, új zenékkel, igazi szerelemmel...) (##02.10.)

(Három óriásplakát Ebbing határában) (2017) (r.: Martin McDonagh)

vajon mit tudhat egy tősgyökeres ír/angol egy közép-nyugati amerikai kisvárosról...? úgy tűnik, hogy elég sokat, vagy legalábbis hitelesnek tűnik, ahogy az itt lakók mindennapjait lefesti ezzel a kis-településekre jellemző közeggel, ahol mindenki-ismer-mindenkit, mindenki-tud-mindent, így a fájdalmak is hatalmasra tudnak nagyítódni (ellentétben egy olyan hellyel, ahol az ember a nagy tömegben elbújhat a magányával). persze nem azt mondom, hogy angliában nincsenek olyan helyek, amik inspirációként szolgálhattak -csak a bűnüldöző szervek maximális tiszteletével kellett színezni a képet, hogy amerikaibb legyen a hatás... eddig arról beszéltem, hogy igaznak érződik a kisváros lakossága, ugyanakkor az az érdekes, hogy van bennük egy jó adag túlzás is, ez mégsem megy a természetességük rovására. az is jó bennük, hogy senki sem áll közülük a jó/rossz határvonal egyik-vagy-másik oldalán, mert a hősnőnket a makacs és vad dühe akadályozza meg abban, hogy száz-százalékig pozitív karakterként tekinthessünk rá, a kvázi ellenfelei (a tehetetlen és sokszor rosszindulatú rendőri szervek vagy mondjuk az ex-férje) meg annyira emberségesre vannak véve, hogy nem tudunk őket jó szívvel a negatív oldalra lökni. még a buta, kegyetlen és rasszista arc is formálódni kezd a szemünk előtt, jobb emberré válik az események súlya alatt... bár már érintettem a francis mcdormand által tökéletesen életre keltett anyát, de foglalkozzunk még vele egy kicsit, mert nagyon szerettem az összetett személyiségét -egyébként is ritkán látni azt egy komoly(nak tűnő) filmben, hogy egy főszereplő a gyászát és igazságérzetét tomboló dühbe csatornázza át, és kizárja magából a társadalmi normákat, kőkeményen beszól (vagy akár tökön is rúg), ha a saját igazát védi -és nézőként érdekes azt érezni, hogy nem zavar, hogy átlépi az erkölcsi normákat... egyből beleugrottan a karakterek piszkálgatásába, de mivel a film elsősorban rájuk épít, így feleslegesnek éreztem különböző kezdő körökkel bíbelődni -és egyébként maga a film is ilyen, egyből egy kulcs-jelenettel, a plakátokkal kezdünk, a családi drámát aztán csak félmondatokból és egy flashback-ből rakhatjuk össze, egyébként egyenes vonalban visz minket előre, miközben egyszerre szórakoztat és töri össze a szívünket... az elsőre vadul hangzó hangulati váltások jól működnek a filmben, könnyen vackol egymás mellé az ordenáré, kegyetlen és éjfekete humor, valamint az elképzelhetetlen fájdalom, a tehetetlenség drámája, a halál közelsége... és nem csak a gondosan kitalált párbeszédek segítik azt, hogy gond nélkül csússzunk át egyik hangulatból a másikba (martin mcdonagh eredetileg színdarab-író, a párbeszédek mindig erős pontjai lesznek a filmjeinek), de a színészek is tökéletesen vezetik a kezünket (nem lesz meglepő, ha többen is díjakkal a kezükben fejezik be a szezont). és lehet hogy részben francis mcdormand-nak köszönhető, de az ember nem tud nem a coen-tesókra gondolni, miközben ezt a filmet nézi... a befejezés kicsit szokatlanul vágja el a történések fonalát, engem leginkább egy csattanós örkény novella zárásra emlékeztetett az utolsó jelenet -mert csak mennek és mennek, viszik magukkal a halált... (##02.09.)

(Én, Tonya) (2017) (r.: Craig Gillespie)

egy életrajzi alkotásnál meghatározó tud lenni, hogy az alkotók milyen szemszöget választanak a művük fókuszpontjaként -azaz hogy kinek a szemén át láttatják a megtörtént eseményeket. főleg ha narrációt vagy kommentárokat is alkalmaznak, ahol nem mindegy, hogy a néző megbízik-e a történet mesélőjében -főleg ha azok többen is vannak, és egymásnak ellentmondó változatokkal tömik a fejünket... az i, tonya alkotói kettős dramaturgiai húzással játszottak rá erre a bizonytalanság-érzetre, mert nem csak egy ál-dokus keretbe helyezték a megtörtént eseményeket (ahol az interjú-alanyok valamiért mindig meg akarják szépíteni a saját szerepüket a sztoriban), de rendre ki is beszéltetik a kamerába a szereplőket, akik így újabb módon tudják kommunikálni felénk a személyes érzéseiket (lehet hogy egyesek az ilyen ötletek miatt rosszmájúan használnák a ’scorsese on ice’ kifejezést, de szerintem tök találó, mert az öreg olasztól nem szégyen eltanulni ezeket a jól működő trükköket)... azért is jó felütni a szokásos életrajzi toposzokat ilyen nüansznyi csavarokkal, mert sokkal szórakoztatóbb lesz a végeredmény, elemelik a hangulatot egy kicsit a rögvalóságtól -még akkor is, ha a felszín alatt ott marad egy nagy kupac dráma, egy megtört élet, tele megaláztatásokkal és fizikai bántalmazásokkal, a romokban heverő amerikai álommal... már tiniként sem néztem sok sporteseményt (a forma1-en kívül), a ’92-es barcelona-i sikerekből derengenek dolgok, de csak azért, mert épp’ akkor nyaraltunk, így az az élmény maradt meg, hogy a komáromi strandon nézzük az újságban az úszók eredményeit, mindegy is, mellébeszélek, szóval a ’94-es téli olimpiáról semmi emlékem nincs, így tiszta lappal érkeztem tonya harding életét megvizsgálni. mert az érezhető, hogy annak idején mindenkinek volt prekoncepciója vele szemben, volt aki elítélte, mert egy elitista sportban mert más (önmaga) lenni, mások viszont pont ezért az egyszerűbb (’közülünk való’) érzetért szerethették. és a film jól humanizálja a karakterét, nem fedi el a hibáit, de ugyanakkor feketére festi körülötte a képet a borzasztó anyával és az élhetetlen házassággal -és azzal a kisstílű csóró közeggel, amiből érkezett (mondjuk a házasok ütésváltásai engem egy idő után már fárasztottak, de elhiszem, hogy csak így voltak képesek egymáshoz viszonyulni)... ez az elborzasztó közeg erős kontrasztban van a világversenyeken játszódó részekkel, ahol megrészegült a kamera a siklás szabadságától, és csodás köröket írt le tonya körül... aztán jött az un. incidens, a ’94-es olimpia elhíresült mellékzöngéje, és ahogy az a klasszikus életrajzi filmekben lenni szokott, erős ütemben állunk bele a földbe. nem is nagyon szabad belegondolni a végső konklúzióba, a hiába hajszolt álmok összetörésébe, mert a világ hajlamos lesz végképp összeomlani körülöttünk... margot robbie meggyőzően alakult át csodás ausztrál szépségből egyszerű white-trash-é, sebastian stan minden (pofontól megremegő) bajusz-rezdülésig hiteles volt, de aki leginkább megérdemli a dicséretet, az allison janney, aki teljesen elveszik a hideg és kegyetlen anya maszkja alatt... úgy tűnik, hogy kétféle hozzáállás létezik az életrajzi filmek készítésénél: lehet a hitelességet hajszolni, hogy mesterien reprodukálva hozzuk létre újra a valóságot a vásznon, és lehet úgy is, hogy kábé hitelesen elmeséljük a történet egy verzióját, miközben magas színvonalon szórakoztatjuk a megjelent kedves publikumot... (##02.07.)