(Rögtönzött szerelem) (2017) (r.: Michael Showalter)

ti is utáljátok, amikor a sablon romantikus filmekben a finálé előtt mindig kötelezően megérkezik a durca, a félreértés, a szakítás, a családi dráma, mindegy is, a lényeg, hogy kell egy mélypont, ami után édesebb a happy-end. emily gordon és kumail nanjiani úgy gondolták, hogy ők a filmük közepére teszik ezt a drámai pillanatot, elhúzva az egész második felvonáson át -és hát így kell egy utálatos klisét átformálni egy nagyszerű film lelkévé, kedves gyerekek... némi standup-os toporgás után át is esünk a kapcsolat bemutatásának első szakaszán, és máris érzi az ember, hogy igaz, amit lát -hogy ebből mennyit ad az a hátsó tudás, hogy a forgatókönyv megtörtént eseményeket dolgoz fel, azt nehéz megállapítani, viszont a kimondott mondatok, és bizonyos szituációk profánsága (lásd a lányok és a vécék viszonyát) miatt azt mondanám, hogy egyébként is éreznénk az ’élet-szagú’-ságot... ám mire úgy igazán belelovalnánk magunkat a kulturális különbségek szórakoztató módon bemutatott ütköztetésébe, hirtelen irányt váltunk, méghozzá úgy, hogy beragad a levegő egy-két pillanatra -de mondjuk ezen nem csodálkozhatunk, mindig így jár az ember, ha benyúlnak a mellkasába, és megszorongatják a szívét... azért egy jó arányokkal dolgozó keserédes dramedy-hez mérten elég jól keverik a megmosolyogtató humort a komoly szituációkba (a szülőket játszó holly hunter / ray romano páros sokat tesz azért, hogy egyszerre érezzük a súlyt és a könnyűséget, és kumail jól hozza mellettük a kényelmetlen (olykor 9/11-gyel is viccelő) humort)... a végét sem adja olyan könnyen a film, nincs egy határozott nagyjelenet, ahol egymás nyakába omlanak a szereplők és rózsaszín ködöt szitál az égre egy kisrepülő, csak ott tartja a happyend-et karnyújtásnyira a szereplőktől és tőlünk -és ezzel is a realista vonalat erősítik, mert igenis időt kell hagyni a testi és lelki sebeknek, hogy be tudjanak gyógyulni, nem szabad visszaugrani egy kapcsolatba, amíg még túl nagy az érzelmi amplitúdó... inspiráló látni, hogy egy ilyen egyszerű történetet ilyen szeretettel és érzelmekkel telve is lehet filmmé formálni. de nem csak az alkotói énem buzdult fel a végefőcím után, hanem a szeretetre éhes lelkem is úgy gondolja most, hogy érdemes lenne megtanulni urdu nyelven, mert láthatóan azzal könnyedén lehet csajozni... (kumail leginkább az eddig megismert egyetlen (fa)arcát hozta ide is, de azért voltak olyan dühös/fájó pillanatai, amikor egy új réteget is felfedezhettünk a játékában. zoe kazan-nak a sztori miatt kevesebb lehetőség jutott, de ennek ellenére átragyogott a vásznon, elhitted miatta a srác nagy vonzódását.) (érdekes dolog ez az előre elrendezett házasság intézménye, mert egyfelől tényleg frusztráló lehet a szülői nyomás, és az a tudat, hogy egy kvázi ismeretlennel kell megosztanod az életedet, akivel vagy kialakul valami az évek során vagy nem, ugyanakkor valahol meg megnyugtató lehet a férfiak számára, hogy nem maradnak egyedül, lekerül a vállukról a keresés terhe, csak rá kell bökniük az egyik jelöltre, hogy ő lesz a lány. női részről már nehezebb ez a kérdés, hogy kvázi jelöltként versenyzi kell a jobb partinak tűnő férfiakért...) (##09.04.)

(2018) (r.: Herendi Gábor)

mint ahogy ebben az országban minden kérdésben, úgy a magyar filmek megítélésében is ketté van szakadva a társadalom -vannak azok, akik élből elutasítanak mindent, amit az ország film-ipara kitermel magából, ’mert az úgyis csak olcsó köldöknézős szar, gagyi színészekkel, meg egyébként is csak ellopják a pénzt’, és vannak azok, akik pont azért megengedőbbek egy alkotással, mert magyar kezek között jött létre, ’a mi kutyánk kölyke, ne bántsd már, végre készül nekünk is valami, nem a nyugati szennyet kell nézni’... ahogy próbáltam kiolvasni a kincsem kapcsán a kritikai megítélést, a szakírók és bloggerek inkább az utóbbi kategória felé húztak, örültek, hogy újra van szórakoztató kalandfilm a mozikban, ami nem néz ki rosszul, és nem fájdalmas fércmű (a mezei hozzászólások már egy másik kérdés, ott a 10/10-ezés és az ’erkölcsi fertő, mert női fenekeket mutogatnak már az előzetesben is’ amplitúdó között ingázik a hangulat)... pedig szerintem lehet objektíven is nézni a magyar filmeket, azt, hogy mi működik bennük, és mi az, amit még tanulhatunk a sokak által megvetett nyugati alkotóktól... először is el kell dönteni, hogy mit is akarunk a vászonra álmodni, és következetesen kitartani a koncepció mellett. mert nincs azzal gond, ha valaki lazábban áll egy történelmi műhöz, anakronizmusokkal kacsint ki a nézőjére, steam-punk elemekkel díszíti fel a rögvalóságot, ha végig tartja magát ehhez a stílushoz, nem pedig ad hoc csipeget csak belőle, mert akkor ezek a pillanatok csak kidobják a nézőt az élményből (és itt lehet sorolni a mizu-t, a szelfit meg a modernek hangzó báli tánc-betétet is, nem beszélve arról a kurva napszemüvegről, ami még egyszer elment volna, de vagy húsz percen keresztül vette fel/le a főhősünk, hogy biztos, hogy észrevegyük). és persze én is nagyon szeretem az olyan filmeket, amik ezekkel az elemekkel játszanak (mondjuk a baz luhrmann féle moulin rouge-t vagy a guy ritchie rendezte sherlock holmes-okat), de ott mindig végig határozott a koncepció, azért működnek... mondjuk ha már történelmi produkcióra fizetek be, én jobban értékelem, ha az alkotók a hitelességre törekednek, ha az ember valóságosnak érzi a közeget, ami él, ’lélegzik’. ehhez például hozzátartozik a ’kosz’ is, amitől használtnak érzi az ember a ruhákat, a használati tárgyakat -na ez az egyik dolog, amit még tanulniuk kell a magyar filmkészítőknek, hogy a ruhák ne jelmeznek nézzenek ki, a kellékeket meg ne kelléknek lássuk... a másik, amiért szomorú vagyok, hogy a híresen magas minőségre képes magyar filmes szakma még mindig alulmarad a nyugati kollégáival szemben a fényelés és színkezelés tekintetében -és nem mega-produkciókhoz akarom hasonlítani a 3 milliárdos (kb. 10 millió dolláros) költségvetést, hanem az árban közelebb lévő sorozatokhoz, például nézze már meg mindenki, hogy miként néz ki mondjuk a taboo... (plusz ugye már én szégyellem magam, hogy minden magyar film kapcsán a hangkeverés és az utószinkron miatt kell felemelnem a hangom, de tényleg rohadt zavaró, hogy ennyi éve képtelenek a természetesebb irányba elmozdulni a szakemberek...) oké, mondhatjátok, fikázom itt a technikai feltételeket, meg hitelességet várok el egy szándékosan romanticizált történelmi műtől, de ha a sztori meg a karakterek jók, akkor ezek csak magyaros akadékoskodások, nem...? hááááát... a sztori elég érdektelen (főleg tétje van kevés, azok után, hogy mindenki tudja, hogy kincsem minden versenyt megnyert, amin elindították), és a karakterek is csak típus-sablonokból lettek kivágva (vagy olyan rosszul sikerült paródiák, mint ferenc józsef). viszont magam lepődtem meg a legjobban magamon, hogy a szerelmi szálat tartottam végig a leginkább működő elemnek a filmben, mert természetesnek érződik, ahogy a két karakter egyre közelebb kerül egymáshoz, nem nyomul a férfi erőszakosan, nem kéreti magát a lány, csak sodródnak egymás felé, egyre nagyobb vonzalommal, és ezt szerettem. minden más viszont vagy érdektelen volt vagy felbosszantott, így kevés esélye volt rá, hogy győztesen kerüljön ki (nálam) ebből a hendikepből... (ja igen, láttam, hogy sokan dicsérik a verseny-jeleneteket, de én sajnos túl repetitívnek éreztem őket, ’gyors vágások, majd kilassítás a célnál’, ez volt az egyetlen recept...) (##09.03.)

(Marston professzor és a két Wonder Woman) (2017) (r.: Angela Robinson)

geek körökben eléggé ismertek a superman születését övező körülmények, és mindenki hallott már a bill finger és bob kane közti marakodásról batman felett. na de mi a helyzet minden idők legfontosabb szuperhősnőjével? ebből a filmből végre megismerhetjük az ő megalkotását is -részben... látom több helyen is, hogy panasz van arra, hogy történetileg nem hiteles ez a film, de nem értem a csalódott hangokat, mert nem az volt kiírva a film elején, hogy ’igaz történet’, hanem az, hogy ’igaz történet alapján’... azokkal a geek-ekkel már megértőbb tudok lenni, akik azért jöttek, hogy a csodanő karakterének a mélyére ássanak, mert az előzetesek esetleg azt sugallták nekik, hogy a film fókuszpontjában a képregény fog állni, és most csalódtak, mert mást kaptak. bár szerintem, aki közülük egy kicsit is nyitott a lelki folyamatok feltérképezésére, az nem állhatott fel a kanapéról lefittyedő szájjal. mert ez egy nagyon könnyen megszerethető film... persze, hiszen a három fő karaktert is könnyű a szívünkbe zárni, jó nézni a köztük kialakuló kapcsolatot. azért is, mert nagyon különböző személyek (a felvágott nyelvű, domináns barnának tökéletes kiegészítése a behódoló típusú szőke, és ott kering kettejük között a felvilágosul feminista férfi), és azért is, mert átérezhető az egymás iránt érzett szeretetük. és tudom, hogy hiába lapoztuk át a naptárat a huszonegyedik századra, még mindig problémát okoz, ha valaki lelkileg nem a konzervatív útra vágyik (azaz a férj, feleség, gyerekek háromszögre), hanem természetes módon fejlődnek az érzelmei egy szokatlanabb irányba -bár személy szerint én megértem, ha valaki több ember iránt is hasonló módon érez, és a késztetéseit nem is fojtja magába (különben lelkileg megnyomorítana maga körül ezzel mindenkit) (férfiszemmel főleg tudtam bólogatni azért, mert igenis lehet vonzódni a ’nő’-ség minden aspektusához egyszerre, vágyhatunk a dominanciára és a behódolásra, a cinikus intellektusra és a tiszta szívre egyaránt, és nagyon ritka az, ha ezeket az ellentmondásos tulajdonságokat meg tudjuk kapni egyetlen nőtől)... de a film egy olyan korban játszódik, amikor még inkább a bigottság és a prűdség uralkodott, úgyhogy elkerülhetetlenek voltak a konfliktusok -a film ilyenkor csap át a pajzán légiességéből komoly drámává, szomorkássá téve az alaphangulatot. de csak azért, mert a néző szurkol annak, hogy ez a három ember (plusz az egyre gyarapodó családjuk) problémák nélkül élhesse az életét abban a szerelemben, amit megtaláltak egymásban... és nem győzöm hangsúlyozni, hogy ezek a karakter-interakciók adják a film lelkét, még az olyan történelmi részeket is ennek rendeli alá az rendező/írónő, mint a hazugság-vizsgáló feltalálása... és ugyanígy ebből a kapcsolatból sarjadzik wonder woman megteremtése is -szép lassan, pár képi vagy verbális utalással (igazából csak a titkos szex-shop-os, erős ellenfényben felvett jeleneténél világlik ki igazán, mire megy ki a játék)... érdekes volt látni, hogy a sensational comics-ban megjelent első füzetek milyen bevállalósak voltak, hogy marston professzor az összes vágyát, frusztrációját és pszichológiai ismeretét nyíltan belerajzoltatta a panelekre, ahogy azon is meglepődtem, hogy a karakter körüli összes fontos elem már ekkor, 1940-ben létezett (legyen szó a lasszóról, a láthatatlan repülőről vagy steve trevor-ról) (jut eszembe, az ’r’ kategóriás besorolás leginkább elizabeth marston fuck-olási szokásain volt érezhető, a szex-jelenetek ízlésesen visszafogottak voltak -és nem tudom, hogy működött volna-e, ha a korhatárnak megfelelően bevállalósabbak ezeknél)... szóval meg akartunk jobban ismerni egy erős nőt, helyette viszont kaptunk két nőt, akik szintén erőt sugároznak magukból, valamint olyan szeretet, aminek nehéz ellenállni (rebecca hall régóta a radarom közelében van, de most egy pillanat alatt beleégette magát a szívembe). (##08.28.)

(2018) (r.: Morgan Neville)

az ember legtöbbször azért néz meg egy életrajzi dokumentum-filmet, mert érdekli az az ember, akiről szól, többet akar megtudni egy személyről, akihez valamilyen kapcsolat fűzi -én most viszont úgy vágtam bele ebbe a filmbe, hogy csak a lelkesedő kritikákat és nézői véleményeket ismertem, mr.rodgers-ről viszont semmit sem tudtam... pedig nyilvánvaló, hogy ő egy amerikai ikon, akinek a műsorán generációk nőttek fel, és nagyon furcsa, hogy míg az ezzel párban vetített szezám utca itt a tengerentúlon is közismert és népszerű volt, addig az ő show-ját nem mutatták be nálunk. és ezért másképp álltam a film nézéséhez, mint azok, akiket számtalan nosztalgikus emlék fűz a tévés programhoz, és másképp nézhettem mr.rogers-re is, először csodálkozva rá arra, hogy egy ilyen nyílt-szívű, különleges ember ilyen kultikus státuszba emelkedhetett a viharos és cinikus huszadik században... jó összehasonlítási alap a tegnap megnézett robin williams film, mert az egy konzervatív megközelítéssel vágott doksi, végig-futva egy híres ember életútján, addig itt az életrajzi elemek a háttérbe szorultak, és sokkal inkább a lélekre koncentráltunk, mr.rodgers gondolkozás-módjára, személyiségére, és arra a hatásra, amit a gyerekekre, a világra tett. és bevallom, először nem éreztem azt, hogy igazán el akarnék merülni ezekben a témakörökben másfél órára, de aztán rövid idő alatt megnyerte a figyelmemet, és ezt mr.rodgers-nek köszönhetem. mert nehéz elhinni, hogy léteztek (léteznek?) ilyen pozitív emberek, akik úgy tanítják a gyerekeket, hogy nem nézik le őket, akik nem csak hangoztatják az elfogadás fontosságát, hanem bátran tesznek is, hogy kimutassák ezt a világnak. mert nem tudok annál határozottabb kiállás kitalálni a szegregáció ellen, mint mikor egy gyerekműsorban közösen áztatja a lábát egy fehér és egy színesbőrű ember... és megdöbbentő hallani, hogy milyen témákat mert feldolgozni (a gyerekek számára befogadható formában -bábokkal és őszinteséggel), legyen szó a bérgyilkosságról, a válásról vagy a halálról. manapság nehezen elképzelhető, hogy ilyen csöndes kedvességgel így meg lehet fogni a gyerekeket, és szomorú arra gondolni, hogy egy ilyen értékes műsor manapság már kevés lenne a túlpörgött lurkóknak. vagy csak mi idősek gondoljuk úgy, hogy a mai gyerekek már nem olyanok, mint akár egy-két generációval is korábban...? nagyon érdekes volt azt hallani, hogy ez a magából folyton pozitív energiákat árasztó ember is tele volt bizonytalanságokkal és kételyekkel, és hogy miként csatornázta bele ezeket a negatív érzéseit is a műsorba -leginkább bábok és paravánok mögé bújva... szóval én örülök, hogy a szájhagyomány a szájára vesz ilyen alkotásokat, mert így hozzám is eljuthat a hírük, és általuk megismerhetek olyan értékes embereket is, akiről a körülmények miatt nem igazán hallhattam... (a megnézés utáni másnap írom ezt a kritikát, és még mindig azt érzem, hogy érzelmileg teljesen átmosódtam tegnap este, sokkal hevesebben reagál a lelkem a világra, mint máskor -és ezt most abszolút pozitív értelemben írom.) (##08.27.)

(2018) (r.: Marina Zenovich)

tisztán emlékszem arra a napra, amikor robin williams meghalt -épp’ külföldön dolgoztam, és a moldáv tévé bemondta a reggeli hírek között. szomorú volt hallani, hogy elment egy ilyen nagy nevettető, de akkora már sok ismert ember halálát kellett átvészelnem, úgyhogy igazán nem rázott meg. most viszont tartottam kicsit ettől a dokumentum-filmtől, mert féltem, hogy túlságosan meg fog rázni, hogy ilyen koncentráltan láthatom a vibráló személyiségét, hogy most fogom igazán érezni, hogy mit is jelent az elvesztése... mert tulajdonképpen robin nagyon kis koromtól velem volt: a nagybátyám gyakran járt át hozzánk, és ilyenkor mindig azzal köszönt, hogy ’na mi van nanus?’ -utalva ezzel mork ’nanu-nanu’ kifejezésére. tehát a családunk a kezdetektől követte robin williams pályafutását... ahogy ez a dokumentum-film is teszi, konzervatív módon pipálja ki az életrajzi alkotások kötelező rublikáit, gyerekkor (pipa), ifjú évek (pipa), első lépések a siker felé (pipa), satöbbi-satöbbi. a módszerei is hagyományosak, korabeli felvételeket kever össze interjúkkal -az átlag fölé egy kicsivel csak az emeli a szerkesztést, hogy alapos és lelkiismeretes munkával sikerült ritka felvételeket is beszerezni, legyen szó egy kis klubban tartott stand-upról, vagy egy személyesebb házi-videóról... és tényleg mosolyogva nézed azt a kirobbanó energiát, amivel ez a nagy nevettető kiégette magát a színpadon és a forgatásokon, van egy-két fergeteges darab is, ami bekerült a válogatásba (mondjuk amikor a critic’s choice awards-on lopta a show-t jack nicholson és daniel day lewis elől), és közben a barátok és családtagok is szépeket mondanak róla -de valahogy nem tud igazán megrendíteni. talán azért, mert a démonokat csak messziről szemléli... mert egy teljes ember portréjához hozzátartoznak a hibák is, a film viszont nem nagyon akarja beengedni ezeket a képbe, érintőlegesen jönnek szóba a függőségek és a bipoláris személyiséggel járó nehézségek. így igazából csak az utolsó percek tudnak szíven ütni, és azok is csak az elmúlás miatti szomorúság miatt... tisztességgel, lelkiismerettel összerakott dokumentum-film ez, de leginkább arra alkalmas, hogy az emberben felbuzogjon a vágy, hogy levegye a polcról a kedvenc robin williams alakításait, és jól szórakozzon azon az emberen, akinek minden vágya az volt, hogy szórakoztassa az embereket. hiányzol ebből a komor világból, robin! (##08.26.)