(Az Igazság Ligája: Atlantisz trónja) (2015) (r.: Ethan Spaulding)

mivel a múltkori csapat-építésből kihagyták atlantis királyát, így most kárpótolták őt azzal, hogy a következő kaland fókuszába helyezték a víz alatti világot. be is rántottak minket egyből a mélybe, mert arthur curry-vel együtt a nyakunkba zuhogott a teljes atlantis-i mitológia, csápos lényekkel, black manta-val, az uralkodó-ház shakespeare-i királydrámájával... aki egy kicsit is úszott már le az aquaman képregények világába, azt sok meglepetés nem érhette, de szerencsére azért az unalom tengere is messze elkerülhette a hozzám hasonló nézőket, mert jó tempóban mondták fel az alapokat, és működött arthur útja is a trón felé -mert ugye azért azon senki sem lepődött meg, hogy a végén a hősünkké lett a teljes királyság meg a szép vörös tengeri nő szerelme... mondhatnám, hogy a hatalomra éhes herceget, orm-ot egy kicsit soknak éreztem, de tulajdonképpen neki épp ilyen irritálónak kellett lennie (lehet egyébként, hogy az volt a bajom, hogy az amúgy nagyszerű szinkronhang sam witwer túl sok brit akcentust vitt bele a kiejtésébe)... eddig csak a halakkal beszélgető srácról volt szó, de hát ez mégiscsak egy liga-film volt -és igazság szerint a csodás hetes csak asszisztált a fő sztorihoz, maximum apróbb interakciókat kaptak egymással (lásd a szemüveges randit diana és clark között, vagy shazam és cyborg évelődését), úgyhogy legközelebbre még maradt hely arra, hogy tovább erősítsék a csapat-építkezést (ja, és megint nathan fillion volt az egyetlen, akit azonnal kiszúrtam hang alapján)... (úgy látszik, hogy nem csak a ninjáktól eredt legutóbb az animés stílus, hanem a rendező ethan spaulding törekszik arra, hogy a keze alól kikerülő művekben meglegyen a távol-keleti hatás -és én nem tudom ezért kárhoztatni...) (jut eszembe, lehet fikázni aquaman-t olyen gyerekes dolgokkal, mint a halakkal beszélgetés, de milyen király volt már itt is, ahogy a cápa kiugrott a hívására a vízből, és elintézte a nagyszájú gonoszt!) (##05.06.)

(Batman fia) (2014) (r.: Ethan Spaulding)

ellentmondásos karaktert alkotni komoly kihívás, mert amíg az alkotóknak szórakoztató az a vékony jég, amin a karaktert táncoltatják, hogy úgy ábrázolják érdekesen, hogy közben elidegenítik a befogadótól, addig magától a befogadótól nyitottságot várnak el, hogy a karakter gyenge pontjait is erénynek próbálják látni. tudom, nagyon komoly vagyok egy rajzfilmhez képest, csak próbáltam kicsit lejjebb ásni damien wayne kapcsán... mert már a képregényekben is azt éreztem, hogy keskeny az a palló, amin áll a legújabb robin, és a mozgóképre is hasonlóan sikerült adaptálni a... khmmm... elbűvölő személyiségét... de talán az olvasók és nézők többsége el tudja fogadni damian viselkedését, mert megérti, hogy az árnyak ligájában nevelkedni komolyan kihat a személyiségre, főleg ha nem csak a kiképzések edzették a kisfiú lelkét már óvodás kora óta, de a felsőbbrendűségi én-tudatát is komolyan táplálták... szóval nem könnyű damien-nel, aki valljuk be, sokszor tűnik egy kis pö... pattanásnak egy kellemetlen helyen, de szerintem nem olyan nagy baj, hogy megpróbálták őt beintegrálni a rajzfilmes univerzumba... bár már a gondolat is furcsa, hogy egy rikító színű (piros/sárga) ruhás kisgyerek ugrál batman mögött, de a többiekkel ellentétben damien-ről legalább elhiszed, hogy megállja a helyét a legkomolyabb ellenfelekkel szemben -főleg itt, ahol komoly figyelmet fordítottak a kölyök kiképzésére, a kiskora óta csiszolt képességeire (igaz, kertészet-órákat még vehetne párat)... meglepően véres volt ez a rajzfilm már a nyitánytól kezdve, nem volt kímélet az árnyak ligájának és deathstroke ellen-csapatának sem... apropó, slade wilson, nem igazán vagyok otthon az ő múltjában (az olvasott képregények ellenére sem), de valahogy nekem kilógott ebből a közegből, nehezen akartam befogadni, hogy ő akarná átvenni ra’s al ghul helyét -viszont a kard-tudása már adott volt a látványos összecsapásokhoz (thomas gibson-t sem éreztem egyébként meggyőzőnek, mint deathstroke-hang)... gondolom a távol-keleti (?) helyszín hozta magával az animé-sebb stílust, de jól álltak a ninjás verekedéseknek az onnan ihletett beállítások és figura-tervek... összességében jobban bevonzott ez a személyes bosszúhadjárat, mint a múltkori túl nagy hőfokon felgyújtott csapat-bimmbumm, még egy kis arány-tologatással el lehetne érni, hogy igazán élvezzem ezeket a rajzfilmeket. (##04.30.)

(Bosszúállók: Végtelen háború) (2018) (r.: Anthony és Joe Russo)

kevin feige, a marvel studios vezetője: ’a harmadik és negyedik avengers filmek önállóak lesznek’. a nézők az infinity war végefőcíme alatt: ’anyád picsájáért hazudsz, kevin!’... tíz évvel és tizennyolc filmmel ezelőtt csak egy maroknyi (kissé őrült) ember gondolhatta azt, hogy eljutunk idáig, hogy átemelhető a képregények szorosan összefüggő világa a mozitermekbe, hogy az emberek hajlandóak lesznek évente akár többször is kinyitni a pénztárcájukat a különböző karakterek és zsáner-mixek kedvéért. de kevin feige-éknak igaza lett, az emberek a minőségi szórakozás mellett szeretik a folytonosság érzetét is, azt a tényt, hogy most már nem csak otthon a kisképernyőn kötődhetnek hosszabb-távon karakterekhez, hanem a moziban is. és ahogy a sorozatok esetén is az évadzárók a legnagyobb dobások, úgy a marvel filmek ezen korszakát is illet egy nagy bumm-mal lezárni... bár én magamból indulok ki, aki töviről/hegyire ismeri a korábbi alkotásokat, így nehezen tudom elképzelni, hogy valaki úgy beül erre a filmre, hogy nem látta az előzményeket, de gyanítom, hogy az események nagyja így is érthető lehet, az viszont biztos, hogy érzelmileg nem adhat annyit a film, mint annak, aki már beleinvesztált legalább 40 órát ebbe az univerzumba. és szívesen szoktunk dobálózni a ’leg’-ekkel, de szerintem tényleg nem nagyon volt még olyan, amikor egy kvázi magában álló film ennyire építkezett volna a múltra... konkrétan abban a pillanatban kezdjük itt az első percben, ahol a thor: ragnarök-ben eldobtuk a fonalat -ez egyből azt az érzetet keltve az emberben, hogy valaminek a beteljesülését látja, ráadásul azonnal megadják a komorabb alap-hangulatot is az eseményekkel, hiszen thanos az első pillanattól bizonyítja, hogy számára nem sokat számít az élet (illetve nem mindegyik élet, de erről egy kicsit később)... és az az igazság, hogy innentől kezdve két-és-fél órán keresztül azt érzi a néző, hogy egy finálét lát, nem is igazán lehet tisztán bejelölni a film dramaturgiában a klasszikus hármas tagolás határait, csak hömpölyög szinte végig egyenletes tempóban, magával sodorva a nézőt is, aki nem csak azért hagyja el a mozitermet csuromvizes ingben, mert a teremben így tavasszal még meglehetősen szolidan bánnak a légkondicionálóval, hanem mert azt érzi, hogy az érzelmi hullámvasút megviseli a szervezetét, élvezi az utazást, ugyanakkor kellemetlenül szurkálja az oldalát a drámaisága is. mert thanos olyan ellenfél, aki nem csak a testi erejével emelkedik hőseink fölé, de a jól érthető motivációja is kiemeli a sablon-gonoszok közül. és ami még fontosabb, érzelmi hátteret is kap azzal, hogy áldozatot is kell hoznia az őrült víziója kedvéért. ritkán látni azt, hogy egy antagonista ilyen kiemelt szerepet kap, de azért (is) kellett ez, mert ő tartja össze a szanaszét futó szálakat... sokan tartottak attól, hogy miként fognak mozgatni az alkotók ennyi szereplőt egy filmben, de szerencsére ügyesen elosztották a hősöket kisebb egységekre, mindegyikük kapott egy mellék-küldetést vagy sztori-szálat, így balanszot hoztak létre köztük -ami már egy érdekesebb kérdés, hogy a különböző helyről érkező hangulati elemeket is egymásra kellett illeszteni, és itt már azért éreztem némi zavart, mert a bizonyos karakterek felől érkező humor nem mindig csapódott le jól, néha túl hamar érkeztek a poénok a drámai mélyütések után (a meglepő párosításokból nekem az iron man / doctor strange (a.k.a. körszakál vs körszakál) valamint a thor és bunny rocket csapatok működtek a legjobban, de örültem annak is, hogy az erős nők is kiharcolták a maguk helyét, néha egymásnak vetették a hátukat, és úgy bunyóztak, néha meg csak összetörték a szívemet)... hihetetlen élmény volt, hogy az addig alapjáraton zizegő moziterem az utolsó percekre néma csöndbe fagyott, hitetlenkedve meredt a vászonra -gondolom az ő fejükben is ugyanaz forgott, mint nekem: ’no, innen hogyan tovább...?’ (oké, valahol megértem a történet ketté-szedését, csak az a veszélyes egy ilyen húzásban, hogy az emberek majd túl-agyalják a megoldást, és a végén csalódni fognak, ha nem azt kapják, mint ami egy éve a fejükben él...) (##04.25.)