(A számolás joga) (2016) (r.: Theodore Melfi)

tök jó egy olyan korban élni, amikor elkészülhetnek ilyen filmek, amik fontos társadalmi kérdéseket állítanak a középpontjukba. tök rossz egy olyan korban élni, ahol ezek a fontos társadalmi kérdések még mindig aktuálisak... persze egy hozzám hasonló fehér heteroszexuális férfi szájából furán hangzik ez a kijelentés, pedig szerintem a többségünk hozzám hasonlóan belátja, hogy léteznek ezek a problémák, hogy igenis nehezebb az életük azoknak, akik eltérőek tőlünk, legyen az a bőrszínük, a nemük vagy a szexuális preferenciájuk miatt. és ha már beláttuk és elismertük ezeknek a problémáknak a létezését, akkor a következő lépésnek annak kéne lennie, hogy tenni is próbálunk a megszüntetésükért. például elő lehet szedni a történelemből olyan példákat, amik inspirálóak mindenki számára. a rejtett hősöket és hősnőket, akik maximum csak a tankönyvek apró-betűs részébe férnek bele... nagyon szeretem a hatvanas éveket, az egyik legizgalmasabb időszaknak tartom az emberiség történetéből, egy hangulatos és izgalmas korszaknak -ugyanakkor nehezen veszi be a gyomrom az akkor még virágzó szegregációt, mert alapvetően is fel tudom magam húzni a kirekesztés mindenféle-fajta formáján. úgyhogy hiába csomagolták könnyedebb stílusba ezt a filmet is, azért belém tudom marni a dráma emiatt nem egyszer... pedig nagyon élvezetesre sikerült a film hangulati elegye, könnyedén magával ragad, mosolygásra késztet, együttérzést fejt ki, és eléri, hogy szurkolj -nem csak a szereplőknek, de a világ megváltozásának is (szerintem nincs ember, aki ne mondogatta volna azt a film nagyjelenete előtt az ajtónak, hogy ’nyílj ki! nyílj már ki!’)... tetszett, hogy nem csak a könnyedség/komolyság arányt találták el jó ízléssel az alkotók, de a mondanivaló és a történet is ügyesen ki van egyensúlyozva. mert bár hangsúlyosan van jelen a szegregáció és a gender-probléma is, de leginkább a magánéletben hozták ezeket előtérbe (gyönyörű esszenciája volt a korszaknak a wc-vel való küzdelem), de ugyanilyen hangsúly esik ennek a három csodálatos nőnek a munkájára is -arra, hogy a nagy tettekből mindig a poszter-fiúk maradnak meg az emlékezetekben, miközben a háttérben dolgozók tömegei épp ilyen fontosak. főleg egy olyan összetett gigászi teljesítmény esetén, mint amilyen az űrutazás. és sajnos ritkán gondolunk bele, hogy john glenn megnyerő mosolya mögött hány-és-hány matematikus bújt meg... sőt, hogy maga az űrutazás ténye is mekkora teljesítmény volt egy olyan korban, amikor a számítás-technika még gyerekcipőben járt, amikor mérnök-zsenik kellettek ahhoz, hogy megküzdjenek az űrbe jutás szinte leküzdhetetlen problémáival. egy kicsit tartottam attól, hogy a témája miatt matek-heavy lesz a film, de szerencsére szépen belesimultak a képletek a film nagy egészébe. vagy csak az erős szereplőgárda tette jól magáévá a számomra rébusznak tűnő matematikai megfejtéseket... hjaj, és olyan jó volt ezt a három erős nőt vezető szerepben látni. taraji p. henson-ról már a person of interest óta tudjuk, hogy képes magával ragadni, octavia spencer is jól szokta végezni a feladatát, úgyhogy én most janelle monáe-t emelném ki, akit felületesen ismertem csak, mint énekesnő, de most színészként ő volt számomra a leginkább felvillanyozó (remélem az oscar-jelölések közül ő nem azért maradt ki, mert ’csak egy énekesnő’...). mint ahogy az egész film fel tudott villanyozni, feltöltött tenni akarással, hogy soha ne térhessen vissza ilyen mértékű lenézés és kiközösítés -lenne feladat bőven, mert sajnos a világ pont az ellenkező irányba megy... (#01.28.)

(A fegyvertelen katona) (2016) (r.: Mel Gibson)

régóta folyik arról a diskurzus a filmkészítők és esztéták között, hogy lehetséges-e háború-ellenes filmet létrehozni -azaz, hogy lehet-e annyira elborzasztóan bemutatni az undorító embertelen öldöklést, ahogy az a valóságban is zajlik. azért nehéz ezt elérni, mert ha valaki jó munkát végez, akkor igencsak nézőriasztó lesz a filmje -főleg ha még az emberséget is kivonja az embertelenségből, ha deheroizálja a hősöket. (voltak már nagyköltségvetésű próbálkozások erre, 1998-ban például két alkotás is megpróbált erre az útra lépni, de a ryan közlegény csak az első húsz percében nyitotta meg a vér-csapokat, aztán a kitaposott háborús filmes ösvényen folytatta inkább, a thin red line meg a lassú költőiségével a szépséget is beengedte a sötétség mellé.) azt gondolná az ember, hogy egy olyan katonáról szóló film, aki megtagadta a fegyverviselést, szintén kitűzi céljául azt, hogy felveszi a háborúellenesség nehéz lobogóját, de mel gibson inkább a hagyományos utat választja, piedesztálra emeli hősét, és bár elborzaszt a csata képeivel, nem elidegenít, hanem lenyűgöz. a karakter-bemutatásra szánt első órát viszont szép letisztultan, sallangmentesen vette filmre, komótosan hozza hozzánk közel ezt a bumfordi srácot, romantikát virágoztat, és megágyaz a később fontossá váló erőszak-ellenességének is. andrew garfield már itt kiemelkedik a játékával a film szövetéből, bár a gyönyörű theresa palmer méltó partner mellé (mondjuk úgy könnyű, hogy te is első látásra beleszeretsz), de aki igazán uralja a jelenlétével a vásznat, az hugo weaving, és az ő meggyötört arc-mimikája. aztán jön a kiképzős rész, és a főhősünk kicsit próbára teszi az addig felépített kapcsolatunkat -mert mindig nehéz elfogadni azt, ha valaki ennyire makacsul ragaszkodik az elveihez, és ezzel fájdalmat okoz magának és a környezetének is. valószínűleg a saját gyenge jellemünk miatt nehéz az azonosulás, hiába tudjuk ésszel felfogni ezt az őrült kitartást. örültem, hogy a vallásossága nem telepedett rá sem a karakterre, sem a filmre, mert bár ott van a biblia a kezében, de a nagy tettei inkább a kitartásából és a vakmerő hősiességéből erednek, nem pedig az isten iránti elkötelezettségéből... kicsit sajnáltam, hogy a katonatársak csak típus-karakterek maradtak, nem sokat tudtunk meg róluk, inkább csak a külső jegyeik alapján lehetett őket megkülönböztetni (de lehet, hogy csak a band of brothers mániám beszél belőlem, pedig tudom jól, hogy ott tíz órájuk volt a karakter-építésre). pedig jó lenne, ha jobban tudnánk kötődni az egész osztaghoz, mert akkor még drámaibb lehetne a film második fele, azaz a monstre csatajelenet. mert persze mel gibson nem tagadhatta meg önmagát, és a háború mocskát vérgőzös, bél-kifolyós naturalizmuson keresztül akarta ábrázolni, sok esetben művészien kilassítva az összes borzalmat. ami kétségtelenül egy jól működő hatás-mechanizmus, könnyen a hatása alá lehet kerülni. még akkor is, ha átlátunk azon a színtiszta giccsen, ami a heroizmusból ered, mert nem lehet a képek és a zene hatása alól menekülni -valahogy mindig meg tudja hatni az embert az, ha ekkora nagy tetteket hajtanak végre a szeme előtt... a lezárás kicsit hirtelen érkezett meg a szokásos feliratos infók képében, jobban örültem volna, ha mozgóképen láthatom a feleséggel való újra-találkozást... nem tudom, hogy mennyire volt célja mel gibson-nak háború-ellenes filmet készíteni, de ha igen, akkor kudarcot vallott, mert a csata-jeleneteivel nem riaszt el (még ha néha horror-elemeket is bevet), hanem magával ragad, és a hősiesség tiszteletével vértez fel minket... (#01.27.)

(Vaiana) (2016) (r: Ron Clements, John Musker, Don Hall, Chris Williams)

érdekes látni, amikor valaki üstökös-szerűen csapódik be a kulturális életbe, és hamar mindenen rajta hagyja a keze nyomát. kábé egy éve lehetett, amikor annyiszor futottam bele a neten a ’hamilton’ címbe, hogy kénytelen voltam beszerezni a musical zenei anyagát, és néhány track után már kezdtem érteni, hogy mire ez a felhajtás, hogy miért kiáltották ki a zenés színház megmentőjének ezt az izgága puerto rico-i srácot, lin-manuel miranda-t. ezek után az is természetesnek tűnt, hogy a disney is magához vonzott egy ilyen tehetséget, és nem csak az új mary poppins-hoz szerződtették le, de arra is felkérést kapott, hogy az új rajzfilmjükhöz dalokat szerezzen (btw, ha abból indulunk ki, hogy lin a fiát sebastian-nak nevezte el a kis hableány rákja után, mondhatjuk azt, hogy álom-projekt lehetett ez neki...). nem véletlen, hogy a dalokból indultam ki az értékelésemben, mert ezek hatottak rám leginkább a film nézése közben -mert kellően nagyívűek, és nagyon is miranda-sok (kivéve a gyűjtögetős rák-dalt, amit jemaine clement pont úgy énekelt fel, mint amikor a flight of the conchords-ban david bowie-t utánozta). bár annak nem kéne újdonságnak lennie, hogy erős a zenei anyaga egy disney-produkciónak, mert gyerekkorunkban is pont ezt szoktuk meg (ahogy az sem újdonság, hogy a popkultúrából hoznak vendég-szerzőt, lásd még elton john-t vagy phil collins-t, ugye) -és pont ez a zene-központúság volt jellemző a két rendező (ron clements és john musker) korábbi munkáira is, így maradtak igazán emlékezetesek a kis hableány, az aladdin és a herkules is. a moana engem leginkább ez utóbbira emlékeztetett, mert itt is fogták a mitológiai alapokat, és arra építették fel a sodró lendületű kalandos meséjüket (még akár az ógörög váza-díszítésekben és a törzsi tetoválásokban is találhatunk hasonlóságot). és igen tetszetősek ezek az alapok, esszenciálisan itt van minden a szigetvilágiak hiedelmeiből, és nagyon tetszett, hogy a nagy ellenség egy lávát lövellő vulkán-lény, mert ismerjük a tanulmányainkból ennek a csodálatos világnak a legnagyobb veszélyét... érdekes volt látni egymás után a disney két 2016-os produkcióját, mert így jobban kijött a két különböző készítői hozzáállás -mert amíg a zootopia sokat dolgoztatta az agyunkat is, addig a moana írói inkább az érzelmeinkre akartak hatni, egy hagyományosabb, disney-sebb mesét akartak létrehozni. és ez persze nem baj, csak az embert egy picit piszkálja hátulról a kisördög, hogy egy fokkal több finesszel magasabbra kerülhetett volna a tetszési polcon -de nyugi, azért szerencsére nem olyan buta a mese, mint egy gülüszemű csirke... például nincs benne erőltetett szerelmi szál! sőt, megmentésre váró hercegnő sincs, hősnőnk kifejezetten önálló és kompetens, mindig a sarkára tud állni, ha kell, igazi pozitív példakép -igaz, már a film elejétől kezdve ilyen, így a fejlődésére nem sok tér van. de pont ezért van mellette az arcoskodás (fél)istene, troy polamalu rajzolt képmása, maui, aki hősnőnk mellett jobb ember, illetve, jobb félistenné válhat (szinte kihallom, hogy dwayne johnson mennyire élvezettel mondta fel a szerepet)... azt ugye nem kell ecsetelnem, hogy mennyire gyönyörűen néz ki az összes képkocka, és még az sem vált a kárára, hogy a rendező-páros most először nyúlt a digitális technikához -sőt, az óceán hitelességéhez elengedhetetlen volt ez a váltás. és valahogy így állt össze egy nagyon szerethető egységgé, ezzel a kinézettel, a polinéz mítosz-világgal -és azokkal a fülben ragadó fantasztikus dalokkal... (öhm, tényleg igaz az, hogy egy pornószínésznő miatt kellett megváltoztatni hősnőnk nevét az európai piacon? mert akkor elég rosszul működik a világ...) (#01.25.)