(Kedi: Isztambul macskái) (2016) (r.: Ceyda Torun)

néhány éve örököltem egy macskát -eleinte csak megtűrt maga mellett, aztán szép fokozatosan a szívébe fogadott, és most már én vagyok az, akihez odabújik, ha olyanja van. igaz, én vagyok az is, akibe beleharap, ha nem tetszik neki, ahogy hozzányúlok... korábban nem nagyon mozgattak bennem semmit az állatok (valamiért mindig buta kutyákat fogtunk ki), de a némiképp kényszerű helyzetből nagy macskamániám alakult ki. talán kiismertem ezeket az öntörvényű lényeket -legalábbis a mozdulataikat, a gondolkozásmódjukat, mert magukat az egyéneket csak hosszú idő után lehet kiismerni, annyira önálló személyiség mind... erre épít ez a cuki dokumentum-film is, isztambul sokszínű macska-populációjából ismerhetünk meg egy maréknyi különböző individuumot, egy félénk cicát, egy harcias vadmacskát, egy tolvajt, egy illedelmes kéregetőt, egy vadászt, egy piaci minőség-ellenőrt... és jó érzés nézni, ahogy macska-perspektívából követi őket a kamera, járhatjuk mi is velük a város utcáit, sikátorait, háztetőit, kikötőit. és nem csak a macskák személyiségét ismerhetjük meg, hanem azokét is, akik törődnek velük, ellátják őket étellel, megszeretgetik őket -már amikor a cicák úgy döntenek, hogy hagyják magukat... így tágul ki kicsit a macska-szemszög, és leshetünk be az isztambuliak mindennapi életébe is -és nem véletlen, hogy iparosok, halászok, vendéglátósok és művészek azok, aki részt vesznek ezeknek az állatoknak az életében, akik szeretettel rajonganak azokért a cicákért, akik hajlandóak voltak a közelükben letelepedni (valahol a háttérben azért a mai törökország is felsejlik, ahol a nagy modernizálásban és építkezési lázban nem gondolnak azokra a kóbor lelkekre, akik már évszázadok óta a város nagy egészéhez tartoznak)... bár nekem azért kicsit sok volt ebből a témából 80 perc (vagy csak megint fáradtabban kezdtem bele valamibe, mint kellett volna), de most azt érzem, hogy az tenne a legjobbat a lelkemnek, ha megkeresném a macskámat és jól megölelgetném -kár hogy nem az az ölelkezős fajta, ahhoz túlságosan sok benne a kékvérűség... (#09.28.)

(2016) (r.: Matt Schrader)

mindig furán néznek rám, amikor arról beszélek, hogy milyen sok filmzene-albumot hallgatok a mindennapokban... pedig szerintem teljesen logikus, hogy sokszor esik erre a zsánerre a választásom, mert az éneklős popszámok több esetben is zavarnának a munka vagy az olvasás mellett, egy jól megválasztott score viszont hangulatilag sodor magával, és segíti a koncentrálást... nagyon régóta vallom azt az elvet, hogy a nagyzenekarokkal felvett filmzenék a klasszikus zene továbbélési formája a mai korban -és olyan jó volt hallani ebben az igencsak alapos dokumentumfilmben, hogy szakemberek erősítik meg ezt a gondolatot... mert ez a film nem más, mint egy szerelmeslevél a nagyzenekarral felvett filmzenékhez, egy olyan igényes munka, ahol szinte mindenkit sikerült megszólaltatni, aki most a szakmában releváns (nekem igazából csak michael giacchino és nick cave hiányoztak a színes palettáról)... tudom, hogy sokak számára unalmasnak tűnnek a beszélő-fejes doksik, pedig az ilyenek is odaragaszthatnak a képernyő elé, ha érdekeseket mondanak ezek a fejek -ráadásul ez a film nagyon dinamikusra van vágva, és a beillesztett zenei illusztrációk is sokat lendítettek előre a tempón... (btw, el nem tudom képzelni, hogy milyen alkudozásba kellett belemenni a stúdiókkal, hogy ennyi jelenethez adják oda az engedélyt, de biztos, hogy komoly meló lehetett mögötte.) szépen végigmentünk a filmzenék elkészülésének összes folyamatán, az írástól a felvételig, megmutatva a nézőket befolyásoló alkotói trükköket, kiemelve pár különleges hangszert. még arra is jutott idő, hogy néhány prominens művész munkáinak mély tisztelettel adózzanak... (és számomra az is hozzáadott az élményhez, hogy végre arcot és személyiséget köthettem jó pár névhez, akiket eddig csak a vége-főcímekből meg a fájl-nevekből ismerhettem.) szóval, ha legközelebb felgyorsul a szívverésed egy akció-jelenet alatt, vagy könnyek csorognak végig az arcodon egy szomorú dallam hallatán, gondolj azokra a zeneszerzőkre és zenészekre, akik hihetetlen munkát raktak abba, hogy egy film működjön. de tiszteleted jelélül meg is nézheted ezt a dokumentum-filmet is, hidd el, megéri. (külön köszönöm a készítőknek, hogy a tévés világból is találtak egy igencsak alkalmas interjúalanyt bear mccreary személyében -mert igenis meg kell becsülni azt, aki még a szolidabb költségvetésű alkotásoknál is ragaszkodik az élő hangszeres feljátszásokhoz.) (#09.27.)

(2017) (r.: Chris Moukarbel)

a pop-szakmában ki kell tűnni. úgyhogy természetes, hogy az ifjú stefani germanotta felépített maga köré egy figyelemfelkeltő személyiséget: lady gaga-t. így még a hozzám hasonlók figyelmét is fel tudta kelteni, akik nem szívesen mártóznak meg a túl populáris popzenében. de szerintem nem véletlen, hogy akkor kezdett igazán érdekelni ez a lány, amikor elkezdte levetkőzni az extrém külsejét, amikor meg merte mutatni az igazi valóját. fokozatosan lépdeltem vele végig ezen az úton, ott volt a himnusz-éneklése, amikor az ember felkapta a fejét a csodás hangjára; aztán jöttek a hírek, hogy a country-s, visszafogott albuma milyen jól sikerült (és tényleg, tavaly számos alkalommal járt a lejátszómban). úgyhogy kifejezetten izgatott lettem, amikor megtudtam, hogy érkezik ez a dokumentum-film... eleve ismertek, a zenész-életrajzokkal könnyű engem lekenyerezni, bár azért én is be tudok már sokallni a sokadik hasonló életút-bemutatótól, ahol a villám-sikereket követik az alkohol és a drogok démonjai, úgyhogy most üdítő volt látni egy másfajta betekintési szöget. eleve a koncepció is más volt, mint egy hagyományos életrajzi doksinál, mert koncentráltan csak egy másfél-két éves időszakra fókuszáltunk (a legutóbbi lemez megírásától a superbowl félideji show-jáig), és csak pár pillanatra villantak fel az extrém-ruhás kezdetek, hogy kontrasztot alkossanak a mostani visszafogottsággal... eleve érdekes dolog belesni az alkotási folyamatok mögé, és most sokszor jártunk stúdiókban, sorozat-forgatáson és színpadi backstage-ekben gaga-val, így igazán elismerhettük a művészetek iránti elköteleződését, az energiákat, amiket minden produkcióba beletesz, amiben csak részt vesz -és a fájdalmakat és lemondásokat, amik ezekkel együtt járnak... mert nem csak a toll-boákat meg a húsruhát vette le stefani, hanem teljesen lecsupaszította magát (és nem, most nem a csodás formájú melleire gondolok, illetve, izé...). mert az átlagember agyban nehezen teszi azt helyre, hogy a világsztárok is emberek, akik pontosan ugyanúgy éreznek, mint ő maga is, tudnak örülni a sikereiknek, és nagyon mélyre is tudnak merülni lelkileg, ha épp’ bántja őket valami. vagy ha a testük hagyja cserben őket... hangosan a hírek már egy ideje attól, hogy gaga komoly fájdalmakat él át a betegsége miatt, de most végigszenvedhettük vele mi is a mindennapokat -és pont ezért jók az ilyen filmek, mert az emberben még nagyobb tisztelet alakul ki, ha belegondol abba, hogy ez a lány úgy ég ezer fokon, hogy közben belepusztul, de csinálja, mert csinálni kell... tökéletes betekintést kaphattunk abba is, hogy mitől működik ennyire (egy korábban tartózkodó hallgató számára is) a joanne című legutóbbi album -mert láthattuk, ahogy a zongoránál megszületett dalok mark ronson keze alatt érnek egésszé, és ami még fontosabb, hogy mennyire személyes indíttatásból születtek meg (a film legszebb pillanata volt, amikor stefani megmutatta a nagymamájának a címadó dalt)... én próbálok mindig nyitottan állni a kulturális alkotásokhoz és termékekhez, és őszintén javaslom mindenkinek a hasonló hozzáállást -hogy félre tudja rakni a hús-ruhás előítéleteit, és őszinte kíváncsisággal lessen be egy olyan világsztár mindennapjaiba, aki a végtelenül tudatos profizmusa alatt egy esendő és szerethető ember. higgyetek nekem, hogy titeket is ugyanúgy magával sodorna ez az érzelmi hullámvasút, mint engem. (#09.26.)

(Kingsman: Az aranykör) (2017) (r.: Matthew Vaughn)

el tudom képzelni, hogy milyen érzés lehetett az ős-bond-rajongóknak, amikor a hetvenes években elkezdték eltolni a filmek hangulatát a paródia irányába, és sean connery kemény pofonjai után roger moore piperkőc szurkálódásait kellett befogadniuk (egész odáig elmerészkedve, hogy bond-ot az űrbe is kilőtték -btw, lassan ideje lenne egy mély-elemzős 007-es sorozatot is indítanom, nem? bárcsak végtelen idő bújna meg az öltönyzsebem mélyén...). és most nem azt mondom, hogy az első kingsman olyan hű de véresen komoly lett volna (vagy azt, hogy a connery-érának ne lettek volna könnyedebb, szórakoztató elemei), hanem hogy az akkor jól működő arányokat most sikerült erősen félrekalibrálni. mert amíg a secret service-nek szép íve volt, ahogy eggsy belenőtt a tökéletesen szabott öltönyébe, itt a golden circle-nél inkább az volt az ember érzése, hogy kitaláltak jeleneteket és cool helyszíneket, majd azokat erőltetett indokokkal kötötték össze, többször is azt az érzést keltve az emberben, hogy mennyivel jobban működhetne a film, ha bizonyos szálakat lenyesnének róla, mert semmi dramaturgiai értékkel nem rendelkeznek (a legszembetűnőbb a millennium generáció csókoltatása volt a glastonburry-vel. de az olasz alpok-béli jeleneteknek sem lett sok hatása a későbbiekre, inkább csak bond ripoff-ként szolgáltak a felvonós akcióval és a zászló alakú ejtőernyővel)... más jelenetek meg azért érződtek erőltetettnek, mert túlságosan visszhangoztak bennük az első rész értékei, és ez a kényszeres megidézés inkább erőltetetten fanservice-nek hatott, mint szeretetteljes kacsintásnak (elsősorban a kocsma-jelenet újrajátszására gondolok). és sajnos ide tartozik a régi karakterek visszahozása is... mert szerintem jobban működött volna egy csajozós eggsy, mint az, aki megállapodott a fenséges/felséges anál-szex örömeinél. gazdag-charlie-ból robotkezű hentchman-t csináltak, de nem adott hozzá semmi pluszt az a tény, hogy ismertük már őt korábbról. a legnagyobb csalódást persze colin firth visszahozása jelentette, mert 1. a film nélküle is működött volna; 2. elértéktelenítette a halált a sorozatban; 3. kihúzta az első film drámája alól a talajt; 4. visszájára fordította eggsy jellemfejlődését, hiszen nem véletlenül szokták elvenni a mentor-karaktert a főhős mellől (és itt jöhetne a felsorolás obi-wan-tól dumbledore-ig)... julianne moore-nak eleve nehéz dolga lett volna a nagypofájú és végtelenül laza sam jackson után, de szegényt arra kárhoztatták, hogy komolyabb interakciók nélkül üldögéljen egy retró bárban, és pont úgy mosolyogjon végig, mint amikor a boogie nights-ban felszaladt az orrába egy komolyabb mennyiségű kokain. pedig a gonosz tervében még lett is volna ráció, de a sok egyéb mellett nem tudott kidomborodni a gonoszkodása sem (bár a hülye robot-kutyái amúgy is kizökkentettek volna mindig)... de egyébként sem használták ki rendesen az új arcokat, az amerikaiaknál néhány vicces akcentusra és köpködésre futotta (channing tatum és jeff bridges), vagy csak asztalnál üldögélésre voltak kárhoztatva, mint halle barry. egyedül pedro pascal vethette bele magát az akció közepébe, de nála meg az utolsó fordulat kötött csúnya csomót a lelkesedésemre... na jó, kiborítottam az összes csalódottságomat, mint az olcsó whisky-t szokás, most már jöhetnek azok a részek, ami miatt elégedetten emelhetem a kovboj-kalapom. mert a hibás alkotói döntések ellenére szerencsére a szórakoztató-faktor megmaradt a mélyben, matthew vaughn még mindig az egyik legegyedibb szemmel rendelkező rendező hollywood-ban, aki lehetetlen helyekre és perspektívákba helyezi a kameráit az akció-jelenetek közben, így olyan egyedi dinamika jön létre bennük, amiket nem lehet nem imádni -így az első pillanattól sodró autós nyitány egy ígéretes kezdet, a sífelvonós zuhanás is észvesztő, nem beszélve a finálé nagy bunyójáról. az érzelmi bevonás is működik többnyire, már ami a gyakran lecsapó halálokat illeti -mert most még azt gondoljuk, hogy ezek a halálok véglegesek voltak... (viszont a hercegnői féltékenykedés elég hamar lepergett rólam...) annak viszont kifejezetten örültem, hogy egy seggfejnek merték ábrázolni az usa elnökét -bár igaz, hogy ehhez manapság nem kell túl nagy bátorság, csak egy tükör... ejj, az idei folytatás-film átok a tökéletes modorral rendelkező kémeket sem kímélte -bár ez a film legalább elmondhatja magáról, hogy van benne egy jelenet, amiben elton john flitterbe, tollas fejékbe és magas-talpú cipőbe öltözve repülő rúgással szétrúgja egy rosszfiú fejét, miközben kimosolyog ránk a kamerán keresztül... (#09.23.)