(2016) (r.: David Mackenzie)

nekünk közép-kelet-európaiaknak amerikai egy varázslatos paradicsomként él a fejünkben, tele lehetősségekkel, csillogó felhőkarcolókkal és csodás tengerpartokkal -pedig ott is szép számmal vannak élhetetlen vidékek, szétrohadó határmezsgyék, amik igencsak távol állnak a paradicsomi állapotoktól. ahol a kilátástalanság a legnagyobb úr, ahol képtelenség továbblépni a megcsontosodott viszonyokon -legalábbis tisztességtelen módszerekkel piszok nehéz... nyugat-texas is épp egy ilyen hely, ahová nem szűrődik be az olaj csillogása, ezért rozsda marja a porban heverő tárgyakat is, és ez a kilátástalanság mérgezi az itt élők lelkét is. nincs jövőkép, még a konvbojok is úgy érzik, hogy megfojtja őket a maradiság megváltoztathatatlansága. (nem sok különbség van a mi borsod-alsónkhoz képest, maximum az, hogy texas-ban legálisan hordhatod a csípődön a fegyveredet... )mindenki röghöz kötött, és nem múlthoz való ragaszkodás miatt, hanem mert a bankszektor szorongatja a tökeit a legtöbb szerencsétlennek. nem vénnek való vidék ez. főleg mert a vének már képtelenek változtatni, a fiatalokban talán még van erő harcolni egy kicsit -a legnagyobb kérdés, hogy miként szállnak harcba a kilátástalanság és az igazságtalanság ellen? lehet-e igazolni a rossz tetteket, ha valami jó dologért harcolsz? szembe lehet-e szállni a tisztességtelen bankokkal tisztességtelen módszerek segítségével...? hogy miért ennyire fontos az, hogy hol játszódik a film? mert aki a felszínt nézi, az egy tökös neo-western-t fog csak látni, viszont aki lefejti a burkot, az egy kifejezetten komoly egzisztencialista drámát talál alatta. egy húsbavágó valóságot a vidéki amerika mai állapotáról. és ehhez a látlelethez lettek kiválasztva a film hősei is, egész pontosan a történet főszereplői, mert nem hősök ők, semmi hősies nincs bennük... az egyik oldalon ott a bankrablásokat végrehajtó testvérpár -igazi tűz és jég csapat ők, az idősebbik egy klasszikus bűnöző típus, lobbanékony természettel, aki élvezi az életformáját, és nem esik nehezére meghúzni a ravaszt sem (ben foster hengerel a szerepben); és ott van mellette a nyugodtabb öccse, akiben annyi pozitív vonást lehet találni, hogy a családjáért teszi az erkölcsileg megkérdőjelezhető tetteket (chris pine meglehetősen érett alakítást nyújt). az őket üldöző törvényes oldal is hasonlóan összetetten sikerült megalkotni. mert persze, a marshall a törvény embere, de a szüntelenül záporozó rasszista megnyilvánulásai miatt nem érzed azt, hogy annyira jó ember lenne, akivel szimpatizálnál filmnézőként, de mégis van benne valami, ami közel hozza a szívedhez -az, hogy jeff bridges egyszerre tudja megjeleníteni benne a szórakoztató seggfejet és az esendő embert... és igazából még rengeteget lehetne írni a karakterekről, mert rengeteget tudunk meg róluk, köszönhetően annak, hogy a film kétharmadában rajtuk van a fókusz. ezáltal persze a tempó is lassabb, de sosem ül le igazán, meg-meglódul egy-egy bankrablásnál, és egyébként is, ehhez a siralmas tájhoz ez az időkezelés passzol a legjobban (és tegyük hozzá, hogy a gyönyörűen fényképezett környezethez mennyire passzol nick cave és warren ellis zenei anyaga is, bár tudjuk már jól, hogy nagyon megy nekik ez a fajta hangulati festés). és egyébként is, a lassabb tempónál lehet igazán érlelni a feszültséget, ami aztán kirobbanhat a monitorból, amikor a végén igazán beindulnak az események. bár a fordulatok menetét nagyjából ki lehet következtetni, mégis egyre erősebben dobog az ember szíve, ahogy pumpálják bele az adrenalint. és sikerül elérni, hogy olyan karakterekért aggód magad halálra, akikért nem szokás ennyi szimpátiát érezni... tipikusan az a film ez, ami a karaktereivel, a hangulatával, a külsőségeivel fog meg elsőre, aztán a mondanivalója elkezd benned dolgozni -és minél többet gondolkozol rajta, annál inkább értékeled azt, amit láttál. (#01.07.)

(Vademberek hajszája) (2016) (r.: Taika Waititi)

emlékeztek még a flúgos futam című hanna-barbera rajzfilmből mardel kutyára és az ő jellegzetes röhögésére? néhány évente előfordul velem, hogy nézek valamit, és egy alattomos poén után kitör belőlem valami ahhoz hasonló hang, majd következik egy jó hosszú periódus, amikor csak vinnyogok és ráz a röhögés. ilyenkor az a legjobb, ha megállítom azt, amit nézek, mert úgysem tudok rá figyelni. sőt, nem árt egy kicsit az agyat is kiüríteni, mert amint rágondolok újra a poénra, máris kezdődik az egész elölről. ööö, gondolhatjátok, hogy azért jutott mindez az eszembe, mert pont így jártam ma ezzel a filmmel is... pedig olyan kis ártalmatlan viccnek tűnt elsőre, ahogy egy kisfiú nem veszi észre, hogy olyanokat mond, amitől a vele lévő öregember egy pedofil perverz állatnak fog tűnni -egyszerű vicc, de én teljesen megkészültem tőle. köszönöm taika waititi-nek ezt az élményt... és igazából köszönöm az egész filmet, mert nem csak ezt a felszabadító röhögést adta nekem erre a bő másfél órára, hanem sokkal-sokkal többet. és nem csak nevetést, de egy sor szívmelengető pillanatot, két zseniálisan megírt és eljátszott karaktert, és azt, hogy új-zélandot újra olyan gyönyörűnek láthattam, mint annak idején, amikor a gyűrűk urá-val felfedeztem a szépségeit -mondhatjuk, hogy egy önálló karakter a filmben ez a csodás táj, azt érzi az ember, hogy szívesen elveszne ebben a háborítatlan vadvilágban... de nézzük, hogy kik azok, akik ténylegesen elvesztek a sűrű aljnövényzetben: egy fura kisfiú és egy morgós öregember. mondhatjuk, hogy nem túl eredeti felállás, azt is tudhattuk előre az ilyen párosokról szóló korábbi alkotásokból, hogy a kezdeti súrlódásokból a végére életre szóló barátság lesz -és mégis működik ez a film szívét dobogtató kapcsolat, jó nézni, ahogy csikorogva egyre közelebb kerülnek egymáshoz. ráadásul eközben a nagy kaland sem áll le egy pillanatra sem, folyamatosan sodor magával. de úgy alapvetően is nagyon szépen ki van balanszírozva a film szerkezete, a sok nevetés és izgalom között néhányszor azért lezúz a drámájával is -de jó, minden alkalommal hamar fel tudsz állsz a padlóról, leporolod magad, és már mehetsz is tovább. a mellékszereplők goofy-sága is segíti ezt a gyors regenerálódást, a gyámügyisek töketlen eltökéltsége hozza a humor-forrást, rhys darby szokás szerint egy őrülten szórakoztató karaktert kapott, sőt maga a rendező úr is beveti magát egy olyan szerepben, amivel el tudja viccelni a sokkoló gyászunkat... kicsit féltem attól, hogy nem tudják igazán jól kifuttatni a nagy kalandot, de aztán az epic üldözéses jelenet szerencsére igazi finálé-érzetet adott... no, úgy érzem, hogy nagy szüksége van a filmkészítők közösségének az ilyen fésületlen maori-kra, akik nem csak botrányosan viccesek, de képesek ilyen csupaszív nagy kalandot is létrehozni. (#01.05.)

(2016) (r.: John Carney)

nem biztos, hogy a művészeti inditatás az elsődleges szempont azoknál, akik zenélésre adják a fejüket. a kezdő popzenészek leginkább csak csajozni akarnak -és nincs is ezzel semmi baj... (közismert az a sztori a franz ferdinand nevű bandáról, hogy azért kezdték lassabb tempóban játszani a dalaikat, mert rájöttek, hogy a csajok csak akkor mennek be a koncertjeikre, ha tudnak táncolni a zenére -és ez a gyógyegér kinézetű művészeti iskolás srácoknál fontos szempont volt...) szerintem minden zeneszerető fiú állt már a szobája közepén egy mikrofonra hasonlító tárggyal, és a képzeletében ő volt a világ legjobb és legszexibb énekese -csak olyan kár, ha a többségüknél megmarad ez álmodozás szintjén, nincs bennük elég akaraterő, hogy valamilyen formában kiálljanak a világ elé -a csajok elé... manapság már nagyon sajnálom, hogy a visszahúzódós középiskolás éveim alatt én is csak egy működésképtelen mikrofonnal voltam a slágerlisták (és a kopott barna szőnyegem) királya, pedig ismertem jó pár zenészt (oké, elsősorban punkokat, de valahol mélyen az is zene...), úgyhogy akár létrejöhetett volna egy szuper group, de aztán megmaradtam a fúvószenekar ütős-szekciójának a szintjén (persze azt is tudjuk jól, hogy a dob nem igazán csajmágnes hangszer). pedig mennyi ilyen zenélős/csajozós sztorim lehetne nekem is a kilencvenes évekből, mint ahogy john carney-nak is volt egy ilyen a nyolcvanas évekből... mert letagadhatatlan, hogy önéletrajzi alapjai vannak a filmnek, de miért is akarná tagadni, amikor ez az egyik legnagyobb erénye -hogy igaznak tetszik. igazak a középiskolás élethelyzetek, igaz az írországi csóró környezet -és persze sokat hozzátesznek ehhez az igaz-sághoz a korabeli zenék is (szerintem a költségvetés nagyrészét elvitte az az összeg, amit kiköhögtek a duran duran-ért, (a) the cure-ért, az a-ha-ért vagy a motörhead-ért). bár a film igazi csillagai a saját dalok, amik tökéletesen simulnak a kor ikonikus dallamai közé, hitelesek és szerethetőek lettek. pont olyan szerethetőek, mint a srácok, akik előadják őket -egy csomó nyomi a középiskolás tápláléklánc aljáról, akikkel egy pillanat alatt azonosulni tudunk, mert saját magunkra emlékeztetnek... a középsulis környezet pont az ismerőssége miatt működik, ez az a hely, ahol mindenki keresi önmagát és a stílusát (tök jó volt, hogy egy-egy új zenekar megismerése után mindig új ruha/haj-viseletben jelentek meg a srácok), és eközben nem csak próbálják túlélni a kamaszkort és a suli legnagyobb bunkóit (no meg a papi nevelés visszásságait), de szerelmesek is lesznek persze... ha van történet, ami igényelte a nőt, a romantikus felhangokat, akkor ez az, nem véletlen, hogy azzal kezdtem a kritikámat, hogy a zenélés egyik fő motivációja a csajozás... de olyan természetesen folyik ez a love-sztori is, hogy nem lehet nem imádni, és lucy boynton pont annyi bájt hoz magával a filmbe, amitől pont elég édes lesz az összkép. de a bájosságán túl azért is jó a karaktere, mert a drámai hátterével mélységet ad a sztorinak. igaz, hogy egyébként is felsejlik néha a szemfesték alól a korabeli szar, a szegénység, a munkanélküliség, vagy a rossz katolikus házasságok. nem néz igazán bele a sötétségbe, de ez csak azért van, mert inkább az álmodozásról akar beszélni -és még szerencse, hogy ezt viszont varázslatosan teszi. (végre egy újabb középiskolás film az örök kedvenc ’moszkva tér’ mellé, amit bátran mutogathatok az épp megfelelő korban lévő unokatesóknak -mert ahogy azt a filmből is megtudhattuk, egy idősebb mentor (mondjuk egy báty) kritikus lehet az ember ízlésénék formálódásában.) (#01.03.)

új rekordot sikerült felállítani 2016-ban, kereken húszszor voltam moziban, és többnyire elégedetten jöttem ki a vetítésekről. igazából lehetne magasabb is ez a szám, ha vidékiként nem lennének korlátozva a lehetősségeim a művészfilmekre/csemegére való eljutásra.

mivel idén már elhagytam a pontozást, ezért több időt kellett szánnom arra, hogy végigrágjam magam a listán újra-és-újra -de úgy érzem, hogy sikerült a leginkább szívemnek kedves sorrendet felállítani:

01. La La Land

(az év mozis varázslata, ami egyszerre szól a fülednek, a szemednek, a szívednek és az agyadnak. igazából szívem szerint mindenkinek énekelve és táncolva hoznám a tudtára, hogy mennyire odavagyok ezért a filmért.)

02. Arrival

(nemcsak az év legokosabb filmje, de ez töri össze a szívedet is legjobban. örülnék neki, ha minden ősszel kapnék egy ilyen minőségű intelligens scifit.)

03. The Nice Guys

(az év legszórakoztatóbb két órája, térd-csapkodós poénok neo-noir neon-fényben.)

04. Captain America -Civil War

(méghogy nem lehet igazi drámát keverni a szuperhős történetekbe... ha nem ül le egy picit a közepén, még a dobogóra is felfért volna.)

05. Rogue One -A Star Wars Story

(borzasztóan zavar, hogy nem tudott annyira elkapni, mint tavaly a force awakens, de erről leginkább a kissé zavaros első harmada tehet -mert a vége már ugyanúgy a székbe szögezett, ahogy elhozta a 'war'-t a star wars-ba.)

06. 10 Cloverfield Lane

(az év meglepetés-filmje, egy feszültséggel teli kamara-darab, ami végig kétségek között tart. lábfetisisztáknak is erősen ajánlott...)

07. The Revenant

(az a baj, hogy nehéz szeretni egy ilyen hideg és megterhelő filmet -még akkor is, ha nagyon is látja és értékeli az ember az összes erényét.)

08. Deepwater Horizon

(sallang-mentesen megrendezett real-life sztori, ami félelmetesen közel hozza a katasztrófát a nézőkhöz.)

09. Deadpool

(végre képregény-hű adaptáció, ami egy percig sem veszi komolyan magát -vagy a sablonos eredet-történetét. minden idők legjobb valentin-napi filmje!)

10. Doctor Strange

(bármennyit hajlítgatja az univerzumát a marvel, nem nagyon tudnak hibát véteni. szeretettel üdvözöljük a mágiát is a szuperhősök között.)

11. The Jungle Book

(a fene se' gondolta előzetesen, hogy ennyire működni fog egy olyan film, ahol egy kisfiút leszámítva mindent digitálisan hoztak létre. pedig igazi szélesvásznú kaland lett a végeredmény.)

12. Star Trek Beyond

(jó sztorival megtámogatott űr-kaland, ahol az űrhajó a kelleténél többet rázta a kézikamerát...)

13. Fantastic Beasts and Where to Find Them

(2in1, mesevarázs és sötét bűbáj, kár, hogy a kettő nem tudott egy szép egésszé összeforrni.)

14. The Magnificent Seven

(mindenki tudja, hogy mennyire felesleges ez a film -mégsem bántam meg, hogy beültem rá a moziba, mert elszórakoztatott arra a két órára, még ha a szórakoztatáson túl nem is akart semmi mást adni.)

15. Jason Bourne

(szegény jason már nem bírja a tempót, a két nagy akció-jelenet között csak elcsüggetten piheg a sarokban...)

16. X-Men: Apocalypse

(sablon-gonosz, buta szövegkönyv, átlagos látvány -mi történt veled brian singer?)

17. Suicide Squad

(a pofás trailerek után pofáraesés lett, agyonvágott videoklip-film alibi-sztorival, rosszul értelmezett karakterekkel, katasztrofális fináléval. de legalább egy darabig szórakoztatott...)

18. Batman v Superman -Dawn of Justice

(3in1, avagy próbáljunk meg egyszerre folytatás lenni, behozni egy ikonikus karaktert, megágyazni az univerzumnak, feldolgozni a gyerekkorban olvasott képregényeket, és beleszeretni a saját művészinek gondolt vízióba. persze, hogy zavaros lett a végeredmény, amiből ráadásul még az életkedvet is kiszívták.)

19. Independence Day: Resurgence

(avagy hogyan ne csináljunk folytatást, buta ötletek, idióta poénok, gagyi kivitelezés.)

+1: Saul fia

(az oscar előtti újravetítések egyikén láttam, így az idei filmek közé nem akartam belekeverni. de egyébként sem lenne egyszerű berakni a rangsorba, annyira más élményt ad, mint bármelyik másik film.)

az itthon nézett 2016-os filmek között is voltak szerethető alkotások (Eddie the Eagle / Midnight Special), és a január/februári oscar-rush is kifejezetten erősre sikerült ezúttal (lásd: Spotlight / Room / Big Short / Danish Girl / Carol / Brooklyn / Steve Jobs)

a régebbi filmek közül ki tudnám emelni a Rocky-darámat, és annak a korona-ékszerét, a Creed-et. de nagyon erősen hatott rám a Beasts of No Nation is, vagy az olyan dokumentum-filmek, mint a Cartel Land vagy az Amy. és sajnos idén is be kellett állnom a 'bojkottáljuk a szinkronnal vetített tarantino filmeket' mozgalom mögé, így csak itthon vacoghattam a Hateful Eight-en.

pár nagyköltségvetésű csalódást leszámítva nem volt ez rossz év film-szerető szemmel, ráadásul szokás szerint pár fontos filmhez majd csak az új évben jutok hozzá. de ismeritek a mondásomat: semmi sem szalad el, mindenre sor kerül egyszer. azt meg csak remélni tudom, hogy én elég sokszor tudok majd idén is moziba szaladni...