(A nyomorultak) (2012) (r.: Tom Hooper)

érdekes ez az attitűd, ami ahhoz kell, hogy szeresd a musical-eket és a belőlük készült film-adaptációkat -annak az elfogadása, hogy a szereplők dalban mondanak mindent, és ezt te természetesnek veszed. még akkor is, hogy ha ehhez teljesen naturalista körítést tesz a rendező, odafigyelve minden apró részletre a díszletben, jelmezekben, rothadó fogakban, és az operatőr kezébe is leginkább kézi-kamerát ad, hogy minél közelebb hozza a karakterek arcát hozzánk, emberibbé téve a szenvedést. nekem sosem volt bajom a musical-ekkel, könnyen el tudom magam emelni a realitástól, úgyhogy felőlem áradhatnak az érzelmek a dalokon át. a musical-filmek viszont nem mindig tudnak működni nálam, mert néha ledobja a vászon a koncepciót. itt a nyomorultaknál valahol középre szorultam a barikádok közé -de ez valószínűleg nem a film hibája (ami elsősorban egy képes-könyv egyébként is, sokszor csak leképzi azt, ami a szövegben elhangzik (lásd pl. az ’ezüstösen csillognak az utcakövek’ sort, és a hozzá tartozó látványt), leginkább a forradalmi részeknél, a tömeg-jeleneteknél tud több lenni a színpadi változatoknál). nem, inkább magával a darabbal vannak problémáim. azt megszoktam a musical-eknél, hogy a napos oldalon kezdünk, aztán a második felvonásban borul be az ég, és csúszunk egyre lejjebb a drámába, itt viszont egyből a mélyben kezdünk, és onnan nem is engednek fel egy pillanatra sem, sőt, még lejjebb nyomnak a mocsokba. így nem igazán tud működni a dráma (főleg úgy, hogy anne hathaway már az első húsz perc után ellopja az érzelmi csúcspontot). ráadásul rengeteg mindenbe belekap, egy rakás szereplőt mozgat, teljesen bárgyú módon, feleslegesen hozza be a szerelmi szálat. ami igazán működik, az az örök harc a nemezisek között, ahogy a két férfi kerülgeti egymást éveken át -de itt meg az antagonista halálával van bajom, mert számomra nem lett megalapozva az öngyilkosság (azzal az egyetlen dallal). zeneileg is valahol a félúton találtam magam, mert a híressé vált dalok nagyon kiemelkednek a sok recitáló, kvázi ének-beszédes tucat-átvezetők közül, amiket sokkal kevésbé szívesen hallgatunk, mint amikor dallammal telik minden. és hát be kell hogy valljuk, hogy míg színházban, két felvonásban működhet a két-és-fél órás játékidő, de egy ilyen megterhelő filmnél ez nagyon sok, még jó, hogy az ember meg tudja állítani itthon a dvd-t, hogy levegőzzön egy kicsit... ($$03.17.)

(2015) (r.: Matteo Garrone)

a huszadik század gyermekeként ahhoz szoktattak hozzá kiskorom óta, hogy a mesék azok a kedves történetek, ahol szép és ügyes emberek kalandjait ismerhetem meg, akik átvágják magukat minden nehézségen, és ezért elnyerik méltó jutalmukat, és boldogan élnek, amíg meg nem hallnak. arról már csak felnőtt fejjel szerzett tudomást az ember, hogy évszázadokkal ezelőtt még teljesen más formában léteztek a mesék, nem kapták meg ezt az édes cukormázat, aminek a segítségével bódítják el a gyerekeket -nem, eredetileg vér és sperma ízűek voltak... a célok viszont mindig is ugyanazok voltak, hogy tanulságokat adjanak át a hallgatóságnak, de nagyon nem mindegy, hogy ezek a bölcsességek milyen csomagolásba ágyazódnak. mert a túlzó emberi érzésekből, a megszállottságból mindig baj lett, vagy ha elérhetetlen dolgokra vágyott valaki -csak nekünk szokatlan, hogy ebben a történetben olyanok követik el ezeket a hibákat, és aztán szenvedik el a fájó következményeiket, akiktől ez szokatlan, azaz a főszereplők, a királyok és királynők. és még a fehér lovon érkező szőke herceg is késik... ez a szokatlansága és kiszámíthatatlansága a film legnagyobb erénye, mert miután nyugodt tempóban megismertet az összes szereplőjével és a konfliktusokkal, elengedi a kezünket, és hagyja, hogy eltévedjünk a mesebeli erdőben. egy csodaszép helyen... mert a másik erénye a megvalósítása, a gyönyörű festmény-szerű képei és a megigéző dallamai. és hogy nem csak a története komorságában felnőttes, hanem hogy bővelkedik vérben és meztelenségben is. és sokkolásban. különleges élmény, ahol érzed a lassabb tempóját, mégis be tud húzni a különös hangulatával és az érdekes történeteivel. az jutott eszembe, hogy valami ilyesmi lenne a végtelen történet, ha pálfi gyuri rendezné a filmet... (nem igazán értettem, hogy miért kaptunk rendre totálokat a három várról, ha ezekkel a képekkel nem léptünk át egy másik mesébe, hanem maradtunk ott, ahol az előző perceket is töltöttük...?) ($$03.14.)