(Aranypolgár) (1941) (r.: Orson Welles)

elég nagy terhet rak egy nyolcvan éves alkotásra, ha az összes ’minden idők legjobb filmjei’ listáján előkelő helyet foglal el, mert a nézők elvárásokkal fognak leülni egy ilyen klasszikus elé, még akkor is, ha előtte tudatosítja magában azt, hogy mennyi idő telt el a bemutatása óta, miként változott meg a filmkészítés, a technika, a színészi játék. azt gondolod, hogy meg kell erősítened magad, egy kötelező feladatot látsz, amit ki kell pipálni, ha filmrajongónak vallod magad. aztán elkezd pörögni a film, és ahogy bámulod azokat a csodásan komponált képeket, csak néha zökkensz ki egy-egy elavultabb effekt láttán, mert a festett háttereken túl ez a film nagyon jól tartja magát, köszöni szépen... olvastam arról, hogy a korabeli közönség mennyire elutasító volt a film látványvilágával, és ebből is látszik, hogy az akkor 24 éves rendező, orson welles és operatőre gregg toland milyen előremutató módon gondolkoztak, mert lehet, hogy a ’40-es évek szemeinek szokatlannak hatott a fókusszal való játszadozás, de ezektől lett egyedi sok képkompozíció, és egy csak egy komponens, mert közben elképesztően szépen festenek a fényekkel és az árnyékokkal is, és arra is felhúztam a szemöldököm, ahogy meg tudták röptetni a korabeli technikát... ha a történetet nézzük, akkor ez egy fiktív életrajz lenne, ami egyszerű tanulságokkal szolgál (1. a pénz nem boldogít és szeretetet sem vehetsz belőle; 2. attól még, hogy mindent megkapsz, amit csak akarsz, még nem lesz meg mindened), de a dramaturgiával sikerült egy nagyot csavarni rajta. ugyanis a kezdő filmhíradóból egyből megismerhetjük a teljes életutat, így később már nem csak a részletekre figyelhetünk, hanem arra is, akit kérdez a kutakodó újságíró, mert minden figura hozzáteszi a maga szemszögét a nagy egészhez. plusz végig ott húzódik a szemünk előtt a nagy rejtély, ami persze nyolcvan év távlatából már nem rejtély, hiszen annyiszor halhatta már mindenki a ’rózsabimbó’ szót a popkultúrában, aki kicsit is foglalkozik filmekkel, az ismeri a megoldást is, így ennyiben csorbulhatott nekem is az élmény, hogy lemaradtam erről az orson welles-i fricskáról... de sebaj, mert kárpótolt a nagyszerű színészi játékával, amiben talán az volt a legerősebb, hogy 24 évesen el tudta velem hitetni a karaktere különböző korszakait, és hogy úgy volt rámenős és akaratos, hogy közben ki tudott maga köré építeni empátiát is -bár sohasem akarta makulátlannak bemutatni ezt a média-mágnást, akinek a szenzáció-hajhászás többet ért mint a valódi újságírás, aki képtelen volt gyengének mutatni magát, még akkor sem, ha az akaratosságával ártott a körülötte lévőknek (mondjuk a feleségeinek). de nem kell nekünk az, hogy szurkolni tudjunk egy főszereplőnek, az kell, hogy egy érdekes életutat követhessünk végig, és ez maximálisan meg is kaptuk... még szerencse, hogy évekkel ezelőtt felhagytam azzal a rossz szokással, hogy pontokban fejezzem ki a véleményemet az írásaim végén, mert nem tudnám megmondani/számszerűsíteni, hogy mennyire tetszett a film. túl sok réteg rakódott már rá az elmúlt nyolcvan évben ahhoz, hogy objektíven meg lehessen ítélni, az biztos, hogy végig fenntartotta az érdeklődésemet, és huszonegyedik századi szemmel is figyelemre méltónak találtam a vizuális és dramaturgiai megoldásait. ezek gyaníthatóan predesztinálják a legjobbak közé. de hogy tényleg a krémek krémje lenne, azt nálam okosabb emberek tisztje megítélni. egyébként sem tudom, hogy minek ragaszkodunk az ilyen instant listákhoz, miért akarjuk összehasonlítani a gondosan megformált márványszobrunkat egy amatőr kézzel, de ügyesen összerakott használati tárggyal...? [*03.27.]

(Zack Snyder: Az Igazság Ligája) (2021) (r.: Zack Snyder)

bár abban mindenki egyetértett, hogy a 2017-ben bemutatott justice league verzió nem sikerült túl jól (a megengedőbbek is csak fáradt középszernek titulálták), viszont a film csendes kimúlása után egy komoly repedés szakította ketté a geek társadalmat: egy hangos kisebbség azt óbégatta, hogy szolgáltassanak igazságot a ’vízionárius’ zack snyder-nek, és adják ki az ő eredeti verzióját is, mert az egy tökéletes magnum opus lesz, ami megkoronázza a művész eddigi ténykedését a dc univerzumban, míg mi a túloldalról azt kiabáltuk vissza nekik, hogy nincs mit kiadni, a snyder-cut csak egy mítosz, nincs az az isten, hogy a warner broders még egy valag pénzt dobjon a süllyedő hajó után. mára kiderült, hogy felesleges volt az árok-ásás, mert igazából egyik oldalnak sem volt igaza... mert azt a legvérmesebb rajongók sem gondolhatják, hogy a most kiadásra került négy órás monstrum bekerülhetett volna a mozikba ebben a formában, vagy hogy a hetven millió dollárt azért a néhány napnyi utóforgatásért kérte zack a stúdiótól, és nem azért, hogy alapjaiból építse újra a film vizualitását, de be kell vallani nekünk kétkedőknek is, hogy volt elég nyersanyaga a rendezőnek annak ellenére, amilyen zaklatott körülmények között távozott a forgatásról. de remélem azok, akik most könnyes szemmel veregetik a vállukat, hogy sikerült elérniük az álmukat, akik most abban reménykednek, hogy mostantól minden úgy lesz, ahogy a rajongók elképzelik, azok remélhetőleg belekalkulálják azt is, hogy az at&t-nek a leghőbb vágya, hogy felfuttassa az hbo max brandet, és csak ezért nyitották ki a pénztárcájukat, és tetszelegnek most a nép kedvenceinek szerepében... no de hagyjuk is ezt a háttér-drámát, eleget rágta már mindenki három éven át előttem is, koncentráljuk arra a tömör élmény-cunamira, ami négy óra alatt érheti az embert (plusz pisi- és uzsonna-szünetek). mert azért az rengeteg idő. van hely kifejteni a történetet. lehet foglalkozni a népes karakter-tablóval. jöhetnek a nagyívű csaták. bővülhet a mitológiai háttér. minden aspektust megkaptunk ebből ebben az új ’vízió’-ban? igen-is-meg-nem-is... mert ha összehasonlítjuk a mozis változattal, akkor persze, koherensebb a történet, hiszen nem kell zanzásítani a producerek által elvárt időre, többet lehet időzni a múltban, logikusabb lesz a felépítmény. viszont nagy a csábítás arra, hogy minden egyes jelenet bekerüljön a végső vágásba, ami leforgatásra került, még akkor is, ha semmit sem ad hozzá a ív egészéhez (rád tekintek iris west); persze hogy gazdagabbnak érezzük az új karaktereket, mert van idő a hátterükre, a bizonytalan emberekből felelősség-teljes hősökké válhatnak az útjuk során (azt mondjuk nem értem, hogy miért kellett victor labor-balesetét egy átlagos t-bone autós ütközésre cserélni); steppenwolf is előrébb lépdelhetett a gonosz ranglétrán -vagy ha másképp nézzük, akkor lejjebb, hiszen pont az a motivációja, hogy helyrehozza a korábban elkövetett hibáit, és ezzel megbocsátassék minden bűne darkseid szemében, így már érthető, hogy miért harcol olyan elkeseredetten a mother-box-okért; az is kitisztulhatott, hogy miért a föld lett a fő célpont, nagyobb hangsúlyt kapott a mitológiai törekvés. azt sem tagadható, hogy átláthatóbbak lettek az akciók, még olyan pillanatai is akadtak, amibe jóleső módon beleborzonghat az ember (egészen pontosan egy ilyen van: amikor flash elkezd visszafelé futni az időben). de megérte-e a sok cécót, az évek óta dübörgő hype-vonatot a film? elégedetten áll-e fel az ember a negyedik óra végén, hogy kinyújtóztassa az elgémberedett végtagjait? (mondjuk én ezt csak képletesen írom, mert közben lenyomtam fél-fél órát az evezőpadon meg a szobabiciklin) egyszeri élménynek mindenképp ajánlatos, csak sajnos a kapkodós univerzum-építést ez a változat sem tudta elfeledtetni a nézővel, és azért a legvérmesebb rajongóknak is el kell ismerniük, hogy négy óra kurva sok a tömény snyderizmusból... eleve észvesztően buta ötletnek tűnik a nyers 35mm-es film 1.33:1-es arányában kiadni egy filmet, ami a mai szélesvásznú tévéken összenyomorodik, és a nagyjeleneteknél pont azt az élményt veszi el, amit egy dupla-oldal nyújt a képregényekben. elhiszem, hogy így több információt kaptunk összességében, de akkor is azt éreztem, hogy bezár a kép szűkössége. aztán ott vannak a mémmé vált lassítások, amik az alkotó védjegyéhez tartoznak (pont mint jj abrams-nek a hülye megszállottsága a lens flare-hez), de amikor wonder woman minden egyes kardcsapásánál örökké tart az idő, akkor az ember már hatástalannak érzi a trükköt. és pont ugyanez van az epikussággal is -ha sokat halmozol egymás után, akkor az kiöli a hatást. de ugyanez elmondható a zenére is: ha mindig max hangerőn püfölteted a dobot a művészekkel, akkor minden egyszintű és egyszínű lesz, nem fog semmi kiemelkedni, hogy igazán megbizsergesse a nézőt (mondom ezt úgy, hogy egyébként bírom junkie xl munkáit, bár ez a score kicsit olyan volt, mintha a 300 2-ből és a mad max-ből megmaradt témáit vegyítette volna a már ismert wonder woman-es és man of steel-es tételekkel). és a végére hagytam a legnagyobb bajomat: hiába a négy órás játékidő, ha azalatt sem sikerül hozzám közel hozni a karaktereket, mert így kerülhetnek bármilyen veszélyhelyzetbe, nem fogok értük izgulni. nem kötődök hozzájuk, mert nincs bennük semmi emberi. tudom, hogy (fél)isteni mitológiai alakokként kell rájuk nézni, meg superman jézus krisztus második eljövetele, és egyébként is, a humanizálás a marvel asztala, de én már csak ilyen gyenge szívű vagyok, aki mindig a szerethető motívumokat keresi a karakterekben... no. túl vagyunk végre a nehezén, jöhet a világbéke a geek világban, megkaptuk a snyder-cut-ot. ami most már létezik. a rajongók hallgathatnak végre. ja, hogy snyder olyan troll, hogy a végére direkt odaragasztott egy maréknyi cliffhangert, hogy a híveit tovább hergelje? picsába... (hmm, nekem a justice league film tök összeforrt a sigrid-féle ’everybody knows’-zal, sajnálom, hogy snyder apánk túlságosan purista az ilyen pop-hangzásokhoz...) [*03.20.]

(Minari: A családom története) (2020) (r.: Lee Isaac Chung)

az embernek akaratlanul is vannak prekoncepciói. ha azt hallja, hogy egy film arról szól, hogy egy koreai család a nyolcvanas évek hajnalán arkansas-ban telepszik le, akkor elsőre egyből az fog neki beugrani, hogy biztos, hogy a rasszizmus központi eleme lesz a történetnek. és az én lelki állapotom most nagyon nem kívánta azt, hogy majd’ két órán át azon rágjam magam, hogy az emberi korlátoltság mennyi akadályt tud gördíteni azok elé, akik nem tehetnek arról, hogy hová születtek. de meglepő módon ez a vonal fel sem bukkant a filmben. és nem arról volt szó, hogy a koreai családunk bezárkózott, és nem találkozott a körülöttük lévő közösség tagjaival, mert a templomban ott ült a vidéki dél fehér populációjának szíve-java, de a kisebb gyerekek rácsodálkozásán túl nem történt semmi atrocitás. és ezt jó volt látni. és jó lenne a sztereotípiákat is kiégetni a fejemből... (egyébként ez azt is jelenti, hogy az író-rendező (lee isaac chung) sem élt át ilyen problémákat annak idején, hiszen akkor beledolgozta volna ezeket az erősen önéletrajzi művébe.) de akkor mégis mi a film központi konfliktusa? egy családon belüli különböző gondolkozás-módok... mert a férj megszállottan hajszolja azt a bizonyos amerikai álmot, amit a western-filmek pionírjai is belénk-égettek, miszerint az a megbecsült ember, aki földet birtokol, és a befektetett kemény munkával emeli fel a családját. a jövőbe néz, és ezáltal nem látja tisztán a jelent. míg a felesége sokkal közelebbi dolgokért aggódik, a napi megélhetés, a lejjebb adott igényszint mellett ott a beteg kisfiúk is, akinek kockázatos lehet a semmi közepén élnie, ahol a kis mobil-házat körülvevő természet sok olyan csíntalanságra csábíthatja, ami rossz hatással lehet a beteg szívére... kicsiben történik minden, sokszor csendesen folynak a napok, amiket csak az összezördülések hangjai hullámoztatnak meg, a monotonitást csak a nem hagyományos nagymama dobja fel, aki bár nem tud sütni, és előszeretettel káromkodik koreaiul, mégis jó hatással van a gyerekekre, különösen a kis david-re, aki a legtöbbször a nézőpont-karaktere a filmnek (hiszen belé tudja az alkotó a legtöbb emlékét belesűríteni)... pont tegnap derült ki, hogy könnyen le tudok lassulni egy-egy alkotáshoz, ha arra van szükség, tudok együtt rezegni az apró problémákkal, a cselekmény-nélküliséggel, és annak ellenére, hogy kaptam egy szerethető karakterekből álló családot, egy nagy rakás átélhető problémát, ezúttal nem éreztem azt, hogy könnyen sodródnék, hiányzott egy kis plusz, ami igazán odatapasztott volna a képernyőre minden veszekedés alatt, nem mormoltam magamban el egy imát azért, hogy túl tudjon lendülni a yi család az összes problémáján, és úgy váljanak igazi amerikai polgárokká, hogy közben megőrzik a koreai identitásukat. szomorú vagyok, mert látom, hogy nagyon sok embernek magával ragadta lelkét a film, én viszont nem részesülök ebben az örömben... (nem igazán szoktam előzeteseket nézni művész-filmekhez, ennek viszont valamiért láttam a kedvcsinálóját, és picit dühös voltam magamra emiatt, mert ott tisztán látszódott, hogy meg kell majd küzdeniük egy tűzesettel, úgyhogy hamar rájöttem arra, hogy mi lesz a finálé nagy drámai momentuma...) [*03.14.]

(A nomádok földjén) (2020) (r.: Chloé Zhao)

egy időben gyakran belefutottam a travel channel-en a lakóautó-vásárlós sorozatukba, ahol a mozgó otthont választó családok gyakran eladták a biztos ponton álló családi házukat, azért, hogy bejárhassák az országot, élményeket gyűjthessenek. a mai világban ez már viszonylag könnyen megoldható, hiszen számtalan munkát el lehet végezni online, nem kell fixen kötődni egy lakóhelyhez, ahonnan az ember bejár dolgozni, egyébként is sokan érzik úgy, hogy bezárják őket a hagyományos társadalmi szerepek, hogy muszáj letelepedni, családi fészket kialakítani, közös sütögetéseket szervezni a szomszédokkal. fiatal párokról beszélek most, akiknek nem kell egy egész életet hátrahagyniuk, mehetnek előre, hogy megtalálják a maguk életét. a nomadland főszereplői viszont nem fiatalok. már mögöttük van az út nagy része. nem két szomszéduk van, hanem számtalan, rövidebb-hosszabb időre ismerkednek és barátkoznak, majd tovább sodorja őket a nagy kaland. nincsenek köztük tehetősek, akik kitolható teraszú csoda-járgányokat vezetnek, kétkezi alkalmi idény-munkákból szedik össze a szükséges pénzmennyiséget. nem nélkülöznek, de beérik a lehető legkevesebbel. el tudnak engedni dolgokat, kevés bennük már a ragaszkodás -igaz, ehhez a tudathoz kellett a sok élettapasztalat, amit út közben tanultak meg... többesszámot írok, mert bár mi egy szemszögön át látjuk a történetet, de chloé zhao író-rendező a főszereplője, fern rozzant kisbusza mellé parkoltatta az igazi nomádok járműveit is, akik önmagukat alakítva mutatták meg nekünk az ő valódi világukat, érezhetően legtöbbször nem megírt szöveget mondva fel, hanem a saját gondolataikat és fájdalmaikat égetve bele a vászonba... és francis mcdormand tökéletesen passzolt közéjük, természetes és hiteles volt, mint mindig (kicsit furcsának csak az érződött, amikor egy másik profi színész, david strathairn bukkan fel mellette, mert egy fokkal film-szerűbbé vált az élmény)... üdítő látni, hogy az öregedő emberekről nem csak könnyfakasztó, súlyos drámákat lehet alkotni, hanem meg lehet találni az élet-igenlő énjüket is, még ha az általuk cipelt terhek keserédessé is teszik az utazást. de vannak, akik nem adják fel, nem fásulnak bele, a bakancslistájukat túrabakancsra és autógumira cserélik, és azt a jelent akarják megélni, ami megadatik. nem hajszolnak semmit, csak sodródnak, élvezik azt, amit a világ adni tud nekik. a természet szépségeit. a nyugalmat. az új barátokat. az elengedést... tudni kell lelassulni egy ilyen hömpölygően meditatív hangulatú filmhez, amiben nincsenek nagy amplitúdójú drámák, repetitíven követik egymást az alkalmi munkák, amerika kissé kopott tájai, és az újabb-és-újabb arcok, akik megosztják fern-nel és velünk a tapasztalataikat és a bánatukat... chloé zhao és alkotó-társai nagyon finoman nyúltak ehhez az alapanyaghoz, sosem tolakodik a film, a joshua james richards operatőrre rögzített kamera tisztes távolból követi a főhősét, van ideje elidőzni az apró szépségeken, és láthatóan a rendezővel együtt beleszerelmesedtek a messzire nyúló naplementékbe. bár ez nem véletlen, nagyon jól állnak a filmnek azok a színek, amikkel a horizontot festik meg a lebukó égitest utolsó sugarai... a zene is ízlésesen bújik elő a kiválasztott jelentek mellé, ludovico eianudi olasz zeneszerző egyszál zongorás dallamai szépen simulnak rá a folyton mozgásban lévő végtelen tájakra... szerintem könnyű szeretni ezt a filmet, ha az ember megtalálja azt a pillanatot az életében, amikor le tud lassulni hozzá, amikor magával tudja ragadni az a gondolat, hogy hátra lehet hagyni a materialista szemléletet, és útra lehet kelni, hogy megélje az életét az ember, ne csak leélje. mert lehet, hogy van egy generáció, akinél a kényszer szülte ezt a nomád-életet, de szerintem minden generációban megvoltak azok, akiket az út sokkal jobban izgatott, mint az úticél... [*03.13.]

(Raya és az utolsó sárkány) (2021) (r.: Don Hall, Carlos López Estrada, Paul Briggs)

középiskolában irodalom-órán azzal szívatott minket a tanárnő, hogy olyan specifikus kérdéseket tett fel a kötelező olvasmányokkal kapcsolatban, amikből biztos, hogy kiderült, hogy nem csak valami kivonatot, zanzásítást dobtál be egy délután alatt, hanem tényleg elolvastad az adott művet (pl.: ’milyen kép lóg anyegin falán?’). tisztán megmaradt bennem, ahogy mosolyogva osztja ki a hatalmas egyessel díszített dolgozatot az előttem ülő osztálytársamnak, aki nem a párizsi notre dame-ot olvasta el, csak a disney-féle rajzfilm-változat képeskönyvét -pechére, a tanárnő gyerekének is meg volt ez a kötet... mert bizony még a legnagyobb disney-fanoknak is be kell látniuk, hogy az animációs stúdió hőskorszakában is sokkal hamarabb fordultak a könyvespolcuk felé az alkotók, minthogy valami eredetit gondoljanak ki. és persze minden művet a saját képükre formáltak, de azért mindig ott dobogott középen a grimm testvérek vagy andersen szíve. vagy victor hugo-é... az utóbbi években viszont azt érzem, hogy próbálnak kicsit eltávolodni ettől a hozzáállástól, és bár továbbra is számtalan elemet csipkednek fel innen-onnan, önállóbbnak érződnek az alkotásaik. a frozen nem a hókirálynő meséjének felmelegítése, a moana nem csupán egy polinéz legendát vesz ki a kollektív emlékezet nagy kosarából -és ugyanígy a raya és az utolsó sárkánynál is csak megmerítkeztek a délkelet-ázsiai hitvilágban, nincs egy konkrét forrás, amit átcsatornáztak volna a film gerincén. és ez így van jól... általában jól le szoktam maradni az animációs filmekkel, de a raya-nál bekattant valami az első előzetest látva, éreztem azt, hogy ez a világ működhet nálam. és szerencsére nem is okozott csalódást a megérzésem... persze egy fantasy világnak nálam mindig előnye van, és élek-halok a kellő mélységű építkezésért, így nagy örömmel csobbantam bele a sok száz évnyi történelembe, a szétszakadt ország különböző népeinek kultúrájába, amikre aztán lehetett pakolni a kalandfilmes elemeket, ami szerint minden megállóban be kellett gyűjteni egy újabb tárgyat, miközben egyre nagyobb és színesebb lett a kompánia raya körül... és szándékosan diverz lett az egykori kumandra világa, de mégsem lógott ki egyik királyság sem... azért persze azt nem lehet mondani, hogy teljesen eredeti lenne a történet, hiszen számtalanszor láttuk már, hogy egy katasztrófa után egy hercegnő útra-kel, hogy megmentse a világot, és útközben a barátai segítségével megtanulja, hogy összefogással lehet csak sikert elérni, magányosan elbukik az ember -mert az ezer veszély között is az egyik legfontosabb érték, ha meg tudunk bízni másokban. de. mégis működött ez a panelekből építkezés, mert a történet kellően rétegezett, a karakterek pedig egytől-egyig szerethetőek és/vagy komplexek, és bár vannak arctalan gonosz entitások is a filmben, ők csak eszközök, mert az igazi konfliktus az emberi gyengeségből adódik. és ezért jó, hogy ekkora hangsúlyt fektettek a raya és namaari közötti baráti ellenséges viszonyra, amiben sokkal nagyobb mélység volt, mintha csak két királyság rivális hercegnői lettek volna... az nem meglepetés, hogy aprólékos munkával készítik az animációt a stúdiónál, de arra nem számítottam, hogy ennyire lélegzetelállító lesz a látvány, minden hullám a csatornákban, minden arcra eső napsugár tökéletes illúziót ad, és szerencsére nálam jól működnek ezek a realista ám mégis rajzfilmszerű arcok is. de nem csak vizuálisan működik nagyon a film, james newton howard is ihletett formában komponálta a dalait. meg úgy egészében is nagyon jól összeállt ez az új disney produkció, tele kalanddal és ötlettel, kis hommage-okkal (hesit-filmes betét), amikor kellett, cuki volt, amikor kellett, akkor igazán drámaivá tudott válni, és végig szárnnyalt, mint egy kötelékeiből kiszabadult sárkány... [*03.06.]