(2018) (r.: Carlos López Estrada)

az előítélet olyan mocsok dolog, hogy még a legliberálisabb elméket is megfertőzi, önkéntelenül törnek rád az ilyen típusú gondolatok -mint például amikor naplemente után sétálsz az utcán, és összébb húzod magad, amikor szembejön három cigány fiatal. vagy amikor egy befont hajú feketéről egyből azt feltételezed, hogy egy gengszter-banda tagja... és mondhatnátok azt, hogy ez utóbbi probléma (fehér) európaiként elég messze áll tőlünk, de szerintem nem olyan nehéz átérezni ezt is, főleg ennél a filmnél, ahol daveed diggs és rafael casal biztos forrásból dolgoztak a forgatókönyvük megírásakor, hiszen maguk is oakland csúnyábbik felében nőttek fel -és kezdtek bele a rap-bizniszbe. és mindig jó látni, amikor egy film főszereplői a saját kezükbe veszik a sorsukat, hogy hitelesen mesélhessenek el egy személyes történetet... (örülök, hogy van bennem annyi tudatosság, hogy back-to-back akartam megnézni a sorry to bother you-t és ezt a filmet, mert tudtam, hogy egyszerre, néhány saroknyira egymástól forgattak oakland-ban a srácok, és jól ki is egészítette egymást a két alkotás, mert itt pont azt az élet-szagúságot kaptam meg, amit abból az őrületből hiányoltam egy kicsit.) és nem csak a városi mindennapokat hiszed el nekik, de a kapcsolatok is úgy vannak felépítve a filmben, hogy igaznak érzed őket (a bro-ság, az ex-szel kialakított bonyolult viszony vagy az önfeledt játékok a kissráccal mind-mind jó példák)... a daveed által játszott colin-nak nem csak az előítéletekkel kell megküzdenie, de sok dolog kísérti őt -akár szó szerint is, rémálmok formájában, de ennyi elemelés a valóságtól pont elég egyensúlyt szolgáltat. bár akár a nagy fináléról is gondolhatják sokat azt, hogy hiteltelen, de szerintem jól fel volt építve a kezdetektől, hogy collin és hű fegyverhordozója rendszeresen rímekbe szedték a gondolataikat, így szerintem jól működött, hogy a srác élete legfeszültebb pillanatában is a rap-hez fordult (meg daveed diggs olyan jó az eredeti szakmájában, hogy mindig élmény hallgatni, amikor elereszti a száját)... apropó, akár miles, a magát feketének képzelő fehér is kilóghatna a realistán megfestett képekből, de szerintem könnyű elképzelni, hogy számtalan ilyen identitás-válságos srác rohangál amerika utcáin -meg kellett ő ide, mert pontosan azt a két végletet hozta a filmbe, amik alapvetően meghatározták a hangulatot: harsányan vicces és veszélyesen feszült (ha épp’ balhéra kerül a sor)... de egyébként tök jó a film beat-je, nem ül le egy percig sem, és a viccesebb részek közé rendszeresen beleütnek egy-egy jól irányzott gyomrossal is (vagy vegyítik a kettőt, mint mikor a múltbéli kulcs-jelenetet egy laza narrátoron át halljuk)... nem véletlen, hogy a rendező a zenés videók irányából érkezett, jó tempóban vágja a sok (arcokra fókuszáló) premier plánt (akár párhuzamosan is, osztott képernyővel), és csodásan vibráló színvilágot kevertetett ki az operatőrével... nekem szükségem volt most egy ilyen üdítően életrevaló dramedy-re, de biztos vagyok benne, hogy sokan előítélettel gondolnak egy ilyen típusú ’néger-film’-re, és messzire elkerülik (mint a film a magyar mozikat), pedig pont nekik kellene megnézniük, hogy hátha felfogják, hogy a világ nem olyan fekete/fehér, mint amilyennek ők látják. (én daveed-ot persze a hamilton című zseniális hiphop-musical által ismertem meg (mint a világ nagy-többsége), de csak az imdb tanulmányozása után esett le, hogy hozott magával a filmbe a broadway színpadáról egy partnert is: jasmine cephas jones-t, azaz peggy-t... és ha már daveed, akkor tessék hallgatni clipping.-et is, mert ott is kurvajó, amit csinál!) (×01.09.)

(2018) (r.: Boots Riley)

a nagy gén-manipulátor lázasan dolgozott a laborrá átalakított kopott garázsában, létre akarta hozni a tökéletes hibridet, aminek láttán az emberek hátrahőkölnek -vett egy kis mintát david lynch elvontságából, és keverni kezdte a többi alapanyaggal, david fincher cinizmusával, michel gondry álom-realizmusával, csepegtetett még a majdnem kész alkotásba egy kis őrült fantasztikumot is, és az egészet beültette egy csípősen maró társadalom-kritikába. elmosolyodott, elkészült a nagy mű, amitől elakadnak a szavak, lázasan dolgoznak az agyak, ami megfoghatatlan, mégsem taszító, egy szórakoztató frankenstein szörnyeteg, ami bátran lóbálja a hatalmas lófaszát a prűd népek orra alá... már percek óta vakarom a fejem a billentyűzet fölött, és ezúttal nem csak azért, mert nehezen akar elindulni a szó-folyam, ami a gondolati építményem alapja lenne, hanem mert nem nagyon tudom, hogy mit gondoljak erről a filmről... mert annyira sűrű és váratlan, hogy egy pillanatig sem hasonlít azokra a mozgóképes alkotásokra, amiket hosszú idő óta nézek, így nehezen tudnám azt mondani, hogy szerettem, de az kétségtelen, hogy elszórakoztatott az őrületével ebben a két órában -és annyi ötlet és mondanivaló sorakozik itt a szépen felvett képek alatt, hogy biztos vagyok benne, hogy egy ideig még munkálkodni fog bennem az utóhatása... azért kicsit szétszálazhatjuk, hogy melyik elemei működtek nálam igazán -már a képi világban is rengeteg kis ötlet-bomba volt, amik közül leginkább az új életre váltás vizualitása ragadta meg a szemeimet (ahogy mondjuk a régi tévéből kinőtt az új), de az első megdöbbentő gag is nagyon tetszett, amikor a telefonáló és a hívott fél egy légtérbe kerültek... nem nagyon akarta titkolni az ütéseit az író/rendező boots riley, aki maga is dolgozott a telemarketinges iparágban, így a kizsákmányolás plasztikusan tudta ábrázolni. azt sem gondolnám, hogy túl mélyre kellett volna túrnia az emlékei között, hogy találjon egy jó példát arra, amikor hátránya származott a bőrszíne miatt... a mindent bekebelező és kizsákmányoló nagyvállalat képéhez elég volt kicsit körülnéznie a világban, mint ahogy az agyatlan vetélkedők is ott futnak nap-mint-nap a tévében, csak fel kellett nagyítani azokat is... és ez a lényeg egy szatíránál, hogy minden eltúlzott lesz, pont ezért nem fájnak a homlokon csapásai, mert lekerekednek az élei... a lázadó művész a saját közegét azért csak (cicire illeszthető) kesztyűvel paskolta inkább, és szívesen vettem volna, hogy a néhány lepukkantságot árasztó képsoron túl többet mutat meg abból az oakland-i környezetből, ahol felvették a filmet... bár mint hallottam, a főszerepre az eredeti jelölt donald glover volt, de ő a sűrű naptárja miatt átadta a lehetőséget a jóbarátjának lakeith stanfield-nek, aki nem is értem, hogy hogy nem az első opció volt, amikor rendre ugyanilyen furcsaságok történnek vele a vásznon és a kisképernyőn egyaránt. tessa thompson nem szokott mellényúlni az excentrikus szerepvállalásaival, de a kisebb mellékalakok is emlékezetesek voltak (és még danny glover sem túl öreg még ehhez a szarhoz)... hogy ajánlanám-e ezt a szörnyszülöttet? randi-filmnek semmiképp, mert bár egy pillanatig sem ül le, tele van energiával, de bizonyos pontjain olyan elborult, hogy egy finomabb lélek (fehérnép) biztos hogy összezavarodna a kifacsart ízlésünktől. vagy csak azt mondaná, hogy ’ezt a lófaszt megyek én veled legközelebb valahová!’... (×01.07.)