(A legsötétebb óra) (2017) (r.: Joe Wright)

a nemzeti kincsek bemutatásánál mindig pengeélen kell táncolni egy alkotónak -mert bár ott az igény, hogy hitelesen, igazi embernek mutassa meg a híres történelmi személyt, ugyanakkor azért nem illik nagyon megkoptatni sem az évtizedek alatt rárakódott nimbuszt... ha winston churchill-t vizsgáljuk, azért a nemzet-mentés mindig is dohányfüstbe burkolózott, valahogy beleivódott a történelem-könyvekbe a buldog képe is, aki nem csak mosolyogva tud ’victory’ jelet mutatni, de dagadó erekkel üvölti ki magából az elhíresült beszédeit... az tetszett a filmben, hogy egy-egy apró jelenetben próbálták érzékeltetni azt, hogy a kortársai korántsem voltak tőle annyira elragadtatva, mint az utókor, egy öregedő alkoholistának tartották, aki a hirtelen hangulat-ingadozásaival mindenkit elmar maga mellől, ráadásul a dunkirk-i siker előtt nem sok dicsőséget tudott felmutatni... szintén örülhetünk annak, hogy azt a korszakát mutatja be a dicső államférfinek a film, amikor megrendült a hite önmagában, amikor már-már hajlott arra, hogy behódoljon a politikai nyomásnak, mert ezzel is az emberi arca domborodott ki -az már egy másik kérdés, hogy az ön-igazolás megtalálását mennyire didaktikus módon sikerült bemutatni, annyira idealizált volt a ’nagy ember lemegy a pórnép közé (szó szerint, a metróba)’ jelenet. és hát gyaníthatóan az is sántít, hogy a fő politikai ellenfelek ennyire egy-fogaskerekű gondolkozásra voltak leredukálva (akik mindent megtennének a külön-utas és valószínűleg megalázó különbékéért), csak azért, hogy churchill jobban ragyoghasson a gonoszt legyőző hősies szerepben... lehet egyébként hogy az volt a legnagyobb bajom, hogy (a) the crown miatt most eléggé közel áll hozzám churchill, és itt a filmben nem igazán tudtak újat mondani róla a sorozathoz képest (pl. mindkét helyen diktált az öreg a fürdőszobából a kezdő titkárnőnek). azt viszont könnyen el tudom ismerni, hogy gary oldman tökéletesen átlényegült a szerep kedvéért, minden apró szájrezdülése a helyén volt (és vele együtt a maszkmesterek is tökéletesen meg fogják érdemelni az oscar-t), elemében volt mind a híres beszédek mind a csöndesebb pillanatok alatt. csak az a baj, hogy sem a felfokozott hangulat, sem az intimitás nem tudott kiváltani belőlem semmilyen érzelmet -és ha egy film hatástalan, akkor hiába ás egy valós személy tettei mélyére, hiába helyez a középpontjába egy erős alakítást, hiába játszik ügyesen a fényekkel és árnyékokkal, csak egy gyenge közepes színvonalon felmondott üres töri-leckeként marad meg az ember fejében... (##02.25.)

(A Pentagon titkai) (2017) (r.: Steven Spielberg)

valószínűleg az alkotómunka egyik legfontosabb kérdése, hogy az elkészült műnek reflektálnia kell-e arra a korra, amiben készült -még akkor is, ha maga az alkotás nem az aktuális korban játszódik... persze úgy nincs nehéz dolga egy alkotónak, ha a jelenkor jól reflektál egy másik történelmi korszakra, így a nézők is könnyen húzzák össze a közös pontokat -nem véletlen, hogy az újságírós filmek rendre a dohányfüstös, fura hajas hetvenes évekhez nyúlnak vissza. mert akkoriban is harcolni kellett a sajtó függetlenségéért, miközben próbálták feltárni a politikai hazugságok mélyre nyúló gyökereit, és hát ma is piszok nehéz a sajtó munkatársaként hitelesen dolgozni, miközben a felsőbb körök azzal üvöltik tele a világot, hogy a sajtó hazudik (miközben maga a nagy fehér(házi) ember bizonyíthatóan naponta többször is igaztalan dolgokat állít -kábé minden alkalommal, amikor kinyitja a száját...). így persze nem véletlen, hogy steven spielberg a maga vehemes tempójbban rávetette magát az alapanyagra, ami a sajtó nagy diadaláról szólt, és a szokásos látványfilmje utómunkálatai közben leforgatta ezt a komolyabb darabot is (lásd még a kilencvenes évek derekát, amikor auschwitz-ből vágta műholdon keresztül a jurassic park-ot). és hát spielberg-nek mindegy, hogy dínók vagy újságírók vannak a fókuszban, ő mindig piszok elegánsan használja a kamera-mozgásokat, öröm nézni, ahogy követi a karaktereket, vagy csak siklik körülöttük (janus kaminsky igazi fakó hetvenes évek-beli színképpel járult hozzá a kor-hangulathoz -btw, tök jó látni, hogy ennyi évtized után is együtt van az állandó spielberg-i csapat, az operatőr, a vágó (michael kahn) és a zeneszerző (john williams) is). amiben szintén erős a direktor-úr, az a színészválasztás, most tutira ment meryl streep-pel és tom hanks-szel, köréjük meg csupa tévéből importált arcot pakolt, ami nekem külön öröm volt, mert mindegyikükkel szimpatizálok a sorozataik miatt (igaz csak akkor kezdtem örülni nekik, amikor mindenkit sikerült felismernem a borzasztó parókák alatt)... látvány és színészek, nem véletlenül ezzel kezdtem és nem a történettel, mert abban nincs sok truváj, főleg ha láttál már kettőnél több újságírós filmet, de korrektül elpörgött a sztori, ahogy a film is olyan ’korrekt’, nem bántó, nem kiemelkedő. lehet hogy az a baj, hogy nem is volt olyan rég, amikor sikerült sokkal jobban felzaklatni a lelkem egy hasonló filmmel (spotlight)... (karakter-ívet igazán csak meryl streep főnökasszonya kapott, nála viszont jól működött, ahogy a lenézett és megtűrt özvegyből egy erős vezetővé változott -erős nő, szintén egy aktuális és fontos mai üzenet.) (##02.22.)