(Kong: Koponya-sziget) (2017) (r.: Jordan Vogt-Roberts)

lehet hogy azért van, mert én nem szoktam enni a vetítések alatt, de nehezen értelmezem, amikor valaki azt mondja egy filmre, hogy ’tökéletes popcorn-mozi’... mármint értem, hogy mit ért alatta: azt, hogy könnyed kikapcsolódás, ami nem veszi igénybe az agytekervényeket, csak a szórakozásra váró féltekét lakatja jól, de valahogy az ilyen kijelentések mögött azt érzem, hogy egy igénytelen ember megnyilvánulását hallgatom, tudjátok, aki évente párszor betéved a moziterembe, fogalma sincs, hogy mit játszanak, vagy hogy mi az etikett egy ilyen helyen, hangos és kellemetlen, mert ő most szórakozik, úgyhogy csak senki ne akarjon itt neki mélységet adni meg karakter-építeni, elég ha a szemét felvonzza a kajás-bödönből a látvány, a kóla szürcsölését meg majd elnyomják a jól kikevert hang-effektek... és tudom, tudom, már én szégyellem magam, amiért századszor is ez a ’felületes vs mélyebb’ film-típus összehasonlítás a téma itt a blogon (legutóbbi példa itt), de muszáj ezzel kezdenie az embernek, ha egy ilyen állatorvosi lovat lát... mert azt el kell ismerni, hogy bődületesen erős a látvány, az ifjú jordan vogt-roberts-nek van érzéke az akció-rendezéshez, és ebben jó partner larry fong operatőr is a kellő mértékkel stilizál naplementéivel, ködösített tájképeivel (és tegyük még ide henry jackman nevét is, aki nálam az egyik titkos favorit, ha hollywood-i filmzene-szerzésről van szó). és nem akarom elvitatni azt sem, hogy a szörnyes jelenetek működnek, főleg a helikopteres kulcs-momentum ragadja magával a nézőt. azaz mondhatjuk, hogy elérték az alkotók a céljukat, mert egy látványos szörny-filmet prezentáltak nekünk, aminél a megfelelő pontokon baromi jól lehet szórakozni, nem...? azoknál a jeleneteknél meg, ahol a papír-vékony ember-karakterek rohangálnak céltalanul, majd jótékonyan félrenézünk egy kicsit, mert ott a sarkon túl úgyis ott vár ránk egy újabb nagyméretű fenyegető lény...? tényleg nem igényeljük az ilyen filmekben a kidolgozott szereplőket? tényleg elég egy női karakter, hogy, izé, legyen nő is a filmbe, mert más funkciót nem találunk neki? tényleg elfogadjuk, hogy buta döntéseket hoznak az emberek azért, hogy újabb veszélybe sodródjanak? pedig lehetne sokkal többet is invesztálni ebbe -nézzétek csak meg john c. reilly második világháborús pilótáját, aki miután letudta a feladatát, azaz hogy perceken át halmozta az expozíciós tudást felénk, átváltott egy baromi szórakoztató karakterbe, aki attól lett érdekes, hogy kettőnél több mondatot is megtudtunk róla, és a vicceskedése alatt ott volt a drámai háttere is. a samuel l. jackson-féle tábornok is könnyedén válhatott volna ilyen többrétegűvé, ha nem elégszenek meg az írók nála a kurtz ezredesi úttal, azaz a háborúba beleőrült katona szerepével... és akkor térjünk is ki a post-vietnámi háttérre, ha már itt tartunk... mert azon kívül, hogy milyen cool korszak volt a kora-hetvenes-évek, nem nagyon tudok más indokot mondani arra, hogy miért is ekkor játszódik a film. mert bár ott vannak az áthallások a háború brutalitására és értelmetlenségére (lásd még az amerikai/japán barátságot), de azon kívül csak a toposzokat sorolja kötelességtudóan, a dzsungel-létet, a napalmot, és pontosan azokat a dalokat vágják be a képek alá, amikre a korszakban játszódó alkotásnál számítanál -persze ki kárhoztatná őket azért, ha mondjuk ők sem tudnának hatásosabb dolgot elképzelni, mint hogy black sabbath-ra repül egy helikopter-raj a naplemente által fürösztött óriás-majom felé... (plusz engem még annyiban összezavar ez a hetvenes évek setpiece, hogy ha össze akarják fűzni a filmet a godzilla-val (ami meg a jelenben játszódott, ugye), akkor ki fogják dobni az univerzumukból azt a maréknyi embert is, aki túlélte a koponya-szigetet...) (#09.11.)

(A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja) (2017) (r.: Joachim Rønning, Espen Sandberg)

jack sparrow leértékelődött... mármint a filmben csak egy poénnak szánták, hogy az egykor rettegett kapitányért már csak aprópénzt lehet kapni a kocsmai körözési plakát szerint, de vetíthetjük nyugodtan ezt a valóságra is, mert sajnos a kalózkodás már korántsem olyan jövedelmező és mókás, mint majd’ 15 évvel ezelőtt, amikor a semmiből berobbant egy film, ami minden kalandos lelkű néző szívét elrabolta... annyira jól sikerült a kezdőlövés, hogy még a két, kissé kesze/kusza folytatást is sikeresen vitte magával, mert jutott oda is a sziporkázó ötletekből, a nagyívű nagybetűs kalandból, és a hatalmas szívből -szó szerint is... szép kerek lezárása lett a verbinski-korszaknak a harmadik rész fináléja, de hollywood-ot nem úgy ácsolták össze, hogy csak úgy meg tudnának állni akkor, amikor elérkezett az út vége. így egy új csapattal vágtak neki a következő hullámnak, de annyira felejthetően semmilyenre sikerült a negyedik film, hogy csoda, hogy az emberek emlékeznek még, hogy volt ilyen is. és most itt van az ötödik rész, ami a két minőség közé lövi be magát -de sajnos minden másban is ragaszkodik a középre tartáshoz... mert van egy viszonylag konzekvens története, de túl sok eredetiséget nem mernek belevinni az alkotók (elátkozott legénység -tényleg? már megint?!). vannak szórakoztató akció-jelenetek, de semmi olyasmi, amit ne láttunk volna korábban (oké, a (szó szerinti) bankrablásnál azért nagyokat mosolyogtam. meg voltak zombi-cápák is!). vannak új karakterek, akik a régiekhez hasonlóan sablonokból lettek kivágva, van a gonosz, aki bosszút akar állni, és van jack, aki az oldalvonalnál húzza meg magát részegen, a szokásos manír-poénjain kívül nem sokat tesz hozzá a filmhez. turner jr-nál sajnos cseppet sem használják ki a családi hátterét a motiváción kívül (mondjuk a bolygó hollandi miért is nem avatkozik be az eseményekbe?) -oké, az utolsó percek így is működnek, de csak a nosztalgia-faktor miatt... (és elég szomorú belegondolni, hogy összesen kettő darab szöveges szerep jut női karaktereknek -azért ez így eléggé egy gyűrűkurás virsli-parti benyomását kelti, még akkor is, ha kaya scodelario csinos pofiját már a skins óta szeretem nézni a képernyőn...) a nagy happyend előtt még kötelezően le kellett nyomnunk egy nagy finálét, amit ’nagy’-nak azért nehéz titulálni, főleg mert ilyen kapkodásból lehetetlen epikus érzetet építeni -plusz itt jött elő igazán, hogy semmi kötődést nem épített fel a film a karakterei iránt, ami dráma működött, az inkább a korábbi részek hozadéka volt... nem mondom, hogy csalódottságot érzek, hogy csak egy eredetiséget nélkülöző, nyomokban szórakoztató alkotást kaptam csupán, mert egy gyakorlott filmnéző hozzászokik ahhoz, hogy a hollywood-i gyárban nem sikerül egymás után hozni ugyanazt a minőségi szintet, hiába van a kezükben a megfelelő sablon -maximum csak azért szomorú az ember, mert még ott őrzi a szívében annak az első sablonnak a csodás csillogását... (#09.09.)