(Atomszőke) (2017) (r.: David Leitch)

a bűnös budapest ismét idegen rongyokba öltözött... persze, örülünk annak, hogy a stúdiók szívesen jönnek hazánkba filmeket forgatni, és kétségtelen, hogy a fővárosunk építészete lehetővé teszi, hogy eladják különböző nyugati és keleti helyeknek (most épp berlin’-nek, de volt már ő münchen, párizs, moszkva, sőt, buenos aires is), de engem mindig kizökkent az adott film világából, ha meglátom a jellegzetes pesti utcákat, épületeket -ugyanakkor cool dolognak tartom azt, ha egy tipikus körfolyosós bérházban ütik egymást a dögös hősnő és a marcona rendőrök (az viszont kicsit szomorú, hogy elég csak beállni az állomásra egy jelenleg is használatban lévő szovjet metrókocsival, és a nyugati nézők elismerően fognak bólogatni, hogy ’de jó, hogy sikerült találni egy olyan járművet, amiről elhiszem, hogy ’89-ben is rótta az alagutakat’)... 1989-ben hét éves voltam, úgyhogy túl sok emlékem nincs a rendszerváltásról vagy magáról a korszakról, mégis mindig nagyon érdekesnek tartottam a szocializmus végnapjait. mondjuk nem ez lesz az a film, amiből bővíthetem az eddigi ismereteimet, mert hiába játszódik egy történelmileg fontos időszakban (a berlini fal leomlásakor), a háttérben tartják a valóságot, tévéhíradók villódzó fényéből vetül csak a filmre néhány pillanat. igazság szerint még a kétarcú várost is csak háttérnek használják, mert a jó kémes hagyományokhoz híven mindenki-átver-mindenkit, így teljesen irreleváns, hogy ki melyik ideológiai táborhoz tartozik -maximum annyiban, hogy az egyik csapat kocka-ladákkal jár... ha már beletekertem magam a kém-históriába, folytassuk itt, bár nem szívesen írok erről, mert a film gyenge pontjára vagyok kénytelen ütéseket mérni -értem én, hogy egy spy-movie-nak csavartnak kell lennie, hogy átverésekkel és kettős ügynökökkel kell felfesteni a titkos életüket, de ha nem tiszták a motivációk, ha a néző nem tudja követni az átverések-átverésének-átverését, akkor ki fogja őt dobni a sztori, és nem biztos, hogy a többi hozzáadott érték kompenzálja ezt... lehet, hogy azt volt a legnagyobb bajom, hogy david leitch neve miatt több felvillanyozó akciót vártam volna, és sok helyen csak ezt a katyvaszt kaptam, sok cigifüsttel elfedve. az mondjuk igaz, hogy ami akció akadt, az magas színvonalon került a vászonra -különösen az a vágatlan(nak tűnő) tíz perc, amit charlize és a kaszkadőrök leműveltek abban a koszos lépcsőházban, mert szerintem azt referenciaként lehet majd mutogatni pár éven át, hogy miként is kell felvenni egy közelharc-jelenetet úgy, hogy a néző ámulatba esve vonódjon be az összes fájdalmasnak tűnő ütésbe (vicces volt, hogy a moziban mögöttem ülő faszi rendszeresen fel is szisszent) -bár talán a zúzódásoknál és monokliknál nekem jobban fájt az, hogy közvetlenül a gyönyörű hosszú beállítás végén egy lada niva-t dobtak egy szerencsétlen trabant-ra... btw, retro-autók, a magyar díszlet-és-kellék-csapat jó munkát végzett, sokat emeltek a kicsit neonfényes, kicsit rothadó ’80-as évek imitálásának hitelességén, mint ahogy a zenei szerkesztő is értette a dolgát -bár a soundtrack-lista megtekintése előtt már egy nagyobb összeget tettem volna arra, hogy az ikonikus ’99 luftballons’ meg fog szólalni a filmben (de elég evidens volt a berlin-hez köthető david bowie és a depeche mode használata is). igaz, kicsit túltolták a dalbetétezést, mert minden sarkon várt egy újabb newvave klasszikus minket, de hé, a videoklip-esztétika is nyolcvanas évek gyermeke, úgyhogy megbocsátható bűn ez. meg a legtöbb esetben tényleg elérték a megfelelő cool-ság faktort -és többnyire ennyi volt a cél. hogy dögösek legyenek (mint charlize theron), hogy lazázzanak (mint james mcavoy) -csak azt nem értem, hogy ehhez minek kellett így túlbonyolítani az alibi-sztorit...? (jézusom, de rossz volt a szinkron, főleg ahogy létay dóra teljesen félreértelmezte a hősnők keménységét...) (#07.29.)

(2017) (r.: Christopher Nolan)

tikk-takk... a háborús filmek nagy klasszikus érája óta meggyőződése a filmkészítőknek, hogy az alkotásaiknak eposzi hosszúságúnak kell lennie, hogy be kell mutatniuk az események összes aspektusát, a haditerveket kiötlő felsővezetést, a fronton szolgálók mindennapjait, a hátország megpróbáltatásait -pedig tegyük a kezünket a szívünkre, és valljuk be férfiasan, nem ezért nézzük ezeket a filmeket. mert igaz, hogy fontos elemek a háttértörténetek, a szituáció nagyléptékben láttatása, de igazán akkor élénkülünk fel az egyre kényelmetlenebb moziszékeinkben, amikor megszólalnak a fegyverek. éreztük mi annak idején a thin red line filozofikus képsorainak az erejét is, de mégis leginkább a középső, robbanásig feszülő része áll közel a szívünkhöz. vagy érdekes volt végigkövetni a ryan közlegényben a hagyományosabb, építkezősebb, kalandosabb részt, de nem véletlenül arra emlékszik mindenki, amikor a film kezdetén a kamerával együtt bedobtak minket a harci pokol kellős közepébe. christopher nolan fejében is járhattak hasonló gondolatok, mert a dunkirk-nél leredukálta a háborús filmek összes kitérőjét, minimálisra állítva az emberi perspektívát, és az események menetére koncentrált csupán, erre a híres hősies menekülésre, a megrázó és szívszorító pillanatra a történelem sötét napjaiban. még a hagyományos narratívát is elhagyta, így azonnal az esemény közepébe rántja be a nézőt, hogy aztán másfél órán keresztül végig tartja ezt a kezdeti feszültséget, mintha egy film egy hatalmas fináléból állna csupán... tikk-takk... a minimalizmus és a leredukáltság alá azért ügyesen elrejtett egy időcsavart a körmönfont rendező/írónk, mert a feszültség egyenletesen tartása érdekében összerántja a különböző idősíkokat. és fura, hogy a három helyszín bemutatásánál ki is írja, hogy nem egyformán fognak peregni az események (egy hét, egy nap, egy óra), de a néző nem igazán realizálja ezt a filmes trükköt -én is inkább arra gondoltam, hogy arra utalnak ezek a feliratok, hogy mennyi időbe telik a különböző módszerekkel kimenekíteni a parton ragadt katonákat. akkor raktam össze a képet, amikor a párhuzamos vágás ellenére az egyik szálon besötétedett, a másik kettőn viszont még mindig nappali képeket láttunk. később aztán nyomatékosította a szerkezetét azzal, hogy bizonyos szereplőknél tisztázta az addig homályban hagyott eseményeket, sőt, voltak helyzetek, amiket több nézőpontból is láthattuk így... tikk-takk... bár azt írtam az elején, hogy az emberi perspektíva kevésbé játszik szerepet, azért nem véletlen, hogy az egyes szálak le vannak szűkítve néhány kulcs-szereplőre, mikroszinten látjuk a nagy egészet, a kétségbeesett kijutást a halálpartról, a civilek hősies cselekedeteit, és a pilóták önfeláldozó bátorságát. az sem véletlen, hogy az ellenség egyszer sem kap arcot a filmben, mert így nagyobb fenyegetésnek érezzük a jelenlétüket a földön, vízen, levegőben... tikk-takk... a feszültség-építés egyik legfontosabb elemeként nolan rábízza magát a régi harcostársára, hans zimmer-re, aki szokás szerint valami egyedit alkotott filmzeneként, az óra kattogását használva alapnak, amitől félelmetesen hatékonyan szolgálja azt a célt, hogy másfél órán keresztül görcsben legyenek a lábujjaink... tikk-takk... de nem csak a zene az, ami felborzolja a hallójáratainkat, mert a film egész hangképe brutálisan jól működik, a stukák visítása, a torpedók miatt beömlő víz morajlása mind segíti az átélhetőséget. és ugyanez igaz a képekre is, mert nem csak a(z eredeti helyszínen felvett) parti felvételek csodálatosak, de az is, ahogy a rendezés segíti a realizmust, ahogy a spitfire-ek szárnyára ültet minket, ahogy alámeríti a tengerbe a kamerát... tikk-takk... mert lehet nagyívű sztorikat keríteni a háborúból, széles látószögben megvizsgálni az eseményeket, a legfontosabb aspektus az, hogy a néző igaznak és átélhetőnek érezze azt, amit lát -és ez volt christopher nolan eszköztelenségének a célja, és a hírnevéhez méltó alkotással örvendeztetett meg minket így, ahol az ember élvezi a sokkoló feszültséget, és tökéletesen megérti, hogy miért érdemes pepecselni a hagyományos kamerákkal, miért kell alkalmazni több-ezer statisztát, miért érdemes a költségvetés egy jó részét számítógépes trükkök helyett korabeli vadászgépekre költeni. mert igaznak fogja érezni a néző -nem egy jelenetnél, nem az első húsz percben, hanem egy egész filmen át... (#07.28.)

(A majmok bolygója: Háború) (2017) (r.: Matt Reeves)

a történet-meséléseknél mindig is fontos szerepe volt a hármas számnak -akkor is igaz ez, ha mikroszinten nézzük (bevezetés, tárgyalás, befejezés), de nem véletlen az sem, hogy a nagyobb egységeknél a háromfelé osztott történet (azaz a trilógia) a leggyakoribb... sokszor láttuk már folytatásoknál, hogy épp’ a végére fogy el a lendület, hogy nem tudja beteljesíteni az utolsó rész a korábbiak ígéreteit, de persze akad példa arra is, hogy a finálé méltó koronává tud válni. ehhez sok tudatos építkezésnek kell beérnie a megfelelő pillanatban, gondosan kitalált ívekkel kell eljutni a csúcspontra. még akkor is sikeresen véghezvihető ez, ha valami olyan nem tipikus módon áll hozzá a saját trilógia zárásához, mint a majmok bolygója franchise... mert nyugodtan bevallhatja mindenki, hogy a ’háború’ címet látva a két nép közti epikus összecsapásra számított, egy utolsó nagy csatára, amiben az emberiség elbukik, és hát nem egészen ezt kaptuk -és ez cseppet sem baj... persze harcok így is vannak bőven a filmben, a dzsungeles nyitányt a vietnámi háború borzalmai ihlették, a munkatábor képeinél meg ugye nem kell ecsetelnem, hogy melyik huszadik századi világégést kell belelátni a háttérbe... eleve furcsa érzés saját magunk ellen szurkolni, de annyira jól felépítettek az emberszabásúak karakterei, hogy érzelmileg könnyű kötődni hozzájuk. és szerintem ez a trilógia egyik legnagyobb fegyverténye, hogy érzelmileg ennyire be tud húzni caesar nagy utazásába, a három filmen át épített karakter-ívébe. és nézzük meg, hogy most is mennyi réteget köthetünk hozzá, a messiás-szerepet, az ész-veszejtő bosszút, az önmaga jóságában kételkedő hőst... és én úgy éreztem, hogy a másik oldalon sem egyszerűsítettek és tipizáltak, a woody harrelson által játszott ezredes nem egy minta-gonosz, aki azért öl, mert gonosz, és utálja a majmokat, hanem megalapozottak a motivációi, az emberiség megmentésébe kapaszkodik -az már egy másik kérdés, hogy milyen módszerekkel próbálja elérni, hogy a népe ne süllyedjen vissza az állatok sorába (pont a megfelelő tempóban folyik a film, érdekes, hogy épp’ az ezredesnél állunk csak meg egyetlen info-heavy jelenet erejéig, hogy magyarázatokat kapjunk)... de a caesar oldalán felbukkanó új arcok is érdekesek, mert mindketten vékony banánhéj lehettek volna a film szempontjából -a comic relief-nek használt bad ape a film alapvetően nagyon komor hangulatát vihette volna rossz irányba, a kislány meg szerencsére sokkal több lett a cukiság-faktornál, sőt, vele hozták az egyik nagy utalást a régi filmekre is... mert ne feledjük, hogy bár ez a trilógia tökéletesen megáll önmagában is, azért mégiscsak előzményként szolgál egy másik nagy történetnek -bár szerintem nem baj az, ha nem kacsintgattak túl sokat, csak néhány ismert nevet csöpögtettek a többi közé, plusz végleg elindították az emberiséget azon az úton, hogy alsóbbrendűvé váljék... no. beszéltünk a szívre ütő érzelmekről, az agyat bizsergető történet-és-karakter-ívekről, nézzük meg az elsődleges befogadó érzékszerveinket is: a szemünket és a fülünket... mert elképesztő technikai csoda a film, és nem csak arról van szó, hogy hitelesen néznek ki a majmok fegyverrel a kézben, lóháton, hanem arról is, hogy mennyire valóságosnak tűnik a szemük, hogy mennyire át tudják adni a mimikával és a testbeszéddel az érzelmeket. és erre rá is játszik matt reeves, mert sokszor használ közeliket, így fókuszálva rá ezekre az érzelmekre. és ezzel vissza lehet kanyarodni a már emlegetett non-tipikussághoz, mert nyári blockbuster-hez képest sokszor mer csöndes és intim lenni, a harcok helyett bosszútól fűtött kalandozásra vagy egy nagy szökésre koncentrálni, hogy aztán a végén robbanjon egyet a vászon, de továbbra is meggyőződéssel vallom, hogy ez áll jól neki... eleve csendesebb lenne a film amiatt, hogy sok majom jelbeszédet használ kommunikációra (sőt, most már az emberek egy része is elveszítette a beszéd-készségét, ugye), úgyhogy ezért is kiemeltebb szerep jut michael giacchino-nak, aki szerencsére élete egyik legjobb munkáját öntötte kottába -főleg az érzelmes dallamai ütnek át igazán... érzelem, érzelem, érzelem -talán ez a szó vált a leghangsúlyosabbá a kritikámban, és ez nem véletlen, mert az ember azokat a dolgokat engedi a legközelebb magához, amiben érzi, hogy ott dobog egy nagy szív... ezért is nehéz búcsút venni ettől a majom-kompániától, pedig tudjuk, hogy ennél tökéletesebb búcsút nem is kaphattak volna... (#07.13.)

(Pókember: Hazatérés) (2017) (r.: Jon Watts)

tudom, hogy a trollkodásra hajlamos kommentelőknek meg az önmaguk hangjába szerelmes hipszterkedő megmondó-embereknek már egy ideje céltáblája a marvel studios tevékenysége, a nagyon is tudatosan épített filmes univerzumuk -és olyan jó látni, hogy kevin feige-ék nem állnak le szájkaratézni ezekkel a hangoskodó bully-kkal, hanem csak teszik a dolgukat a tőlük telhető legmagasabb színvonalon, és megmutatják azt, hogy miképp kell egy olyan karakterhez nyúlni, akibe egy másik stúdiónak már kétszer is beletört a bicskája... mert lehet hogy a népszerűségük zenitjén épp’ elképzelhetetlenül nagy pénzeket keresnek a filmjeikkel, mégsem érződik egy pillanatra sem a fásult bevétel-hajszolás, az már sokkal inkább, hogy a karaktereik iránti gyermeki lelkesedés hajtja őket előre. és csak így lehet a vászonra vinni egy tökéletesen képregény-hű pókembert, a barátságos és közkedvelt figurát, a mindennapi olvasók megtestesülését, aki pont azért él annyi ember szívében 1962 óta, mert nem csak a képessége nagy felelősségével kell megküzdenie, hanem a mindennapok problémáival is... zseniálisan sikerült lemenedzselni azt, hogy úgy érezzük újraindulásnak a filmet, hogy közben nem állítjuk repeat-re a szokásos pók-szólamokat, nincs csípés, nincs ben bácsi, mégis működik az, ahogy peter kezdő szuperhősként végigjárja a lépcsőfokokat, kitanulja a képességeit, majd az apró hősködései után szembenéz az első igazán nehéz kihívásával, és a folyamat közben lelkileg is érik, a lelkes kissrác megérkezik a felnőtté válás kapujába... elégedett voltam azzal is, ahogy a nagy filmes univerzumba sikerült beépíteni a filmet, mert nem érződtek erőltetettnek a referencia-pontok -de egyébként is mintha már természetesnek vennék az emberek ebben a világban, hogy néha elrepül felettük egy szuperhős, vagy hogy a rosszfiúk űrlény-eredetű fegyverekkel rohangálnak (és nyugi, vasember sem lopja el a show-t (az előzetesek egy kicsit ezt sugallták), sőt, tony-nak kifejezetten jól áll ez a mentor-szerep. és meglepő módon nem is ő kapta a legtöbb játékidőt a régi bandából, hanem happy hogan, nagy pacsi jon favreau-nak, hogy két disney rendezés közé be tudta préselni ezt a naptárába)... de. különleges képességek ide, csodafegyverek oda, mégis sikerült a film gonoszát a realitás talaján tartani, mert végre nem egy világuralomra törő őrültet kellett püffölni, mint annyi más zsánerfilmben, hanem egy realista gazembert, aki csak a pénztárcáját nézi, amikor a bűnözés útjára lép. és ezért kellett egy michael keaton kaliberű színész, aki megtalálja az egyensúlyt a rosszaságban -bár tegyük hozzá, hogy a legjobban akkor működött a karaktere, amikor kiderült vele kapcsolatban a nagy csavar, és egy baromi feszült jelenetben konfrontálódhatott peter parker-rel... de nem csak a hihető és földhözragadt gonosznál érzi azt az ember, hogy ez a megfelelő irány egy spidey-filmnél, hanem amiatt is, hogy leszűkítjük a játék-területet queens-re, a világmegmentést ráhagyjuk a nagyokra, és a hálóhintázás mellett kellően nagy időt fordítunk a hétköznapi problémákra, a sulira, a barátokra és a szerelmekre... nem véletlen, hogy az alkotók már jó előre john hughes nevével dobálóztak, mert komolyan gondolták a ’középsulis tini-film’ hozzáállásukat, és hogy ezt teljesen nyilvánvalóvá tegyék, még egy aprócska jelenetet is bevágtak a ferris bueller-ből (sőt, ugyanakkor vizuálisan is megidézték az adott jelenetet). de persze azért tudták azt is, hogy pókruhás akciót is kell adni a népnek, úgyhogy jöttek is a kalandok szép sorban, szerencsére még épp’ a nézhetőség határán belül csattogtatva a vágóollót a dinamizálásuk során... plusz egy technikai ötlettel még azt is sikerült kivitelezni, hogy pókember pont annyit dumálhasson az akciójelenetek alatt, mint a képregény-buborékokban... no. itt ülök a laptop felett, leütve majd’ négyezer karaktert, és keresem a vitriolos énemet, de az az igazság, hogy nem tudok belekötni a filmbe, és ez egy kicsit frusztráló érzés... persze, mindenki tudja, hogy nem ez a filmkészítés csimborasszója, de a helyén kezelve (a.k.a. könnyed nyári kikapcsolódás) tökéletesen megállja a helyét, mert tempós, szórakoztató és kifejezetten vicces, egy olyan szeretettel készített marvel termék, ami úgy is frissnek hat, hogy tizenhatodikként áll a sorban... (#07.08.)