(Szentjánosbogarak sírja) (1988) (r.: Takahata Iszao)

jó látni, hogy van a világnak egy olyan szeglete, ahol a választott közlési stílus nem határozza meg a mű tárgyát -azaz attól még, hogy valamit rajzolt formában mesélnek el, még nem lesz gyerekes, mert tudják egy valós történeten alapuló szívszaggatás is működhet ebben a formában... persze ettől még nagyon bátor vállalás, hogy ez a mű ebben a formában megvalósulhatott, mert sokan a rajzfilmeket csak családi szórakozásként képesek felfogni, így riadtan fogják eltaszítani maguktól ezt a sötét ékkövet, míg a fájdalmas drámára vágyók gyakran annyira sznobok, hogy alantasnak érzik, hogy leüljenek egy rajzfilm elé... (és azt is hozzá kell tennem, hogy akik túljut az előítéletein, és megnézi a művet, nem biztos, hogy vissza akar majd térni hozzá, újra-és-újra összetörni a szívét...) nem is árul zsákbamacskát a film, már az első mondattal belénk szúr, és onnantól kezdve nem is ereszt ki a lélekszorító prés alól, csak néha-néha enged be egy kis napfényt, csak az a baj, hogy ezek a boldogabbnak tűnő pillantok is nagyon illékonyak, a környezetükben lévő sötétség hamar elnyeli őket, nem tudnak úgy csillogni, mint egy boldogabb időben játszódó történetben... mi fiúk általában úgy vagyunk nevelve a játék-katonákkal és a klasszikus filmekkel, hogy azt hisszük, hogy a háború valami menő dolog, így legtöbbször nekünk magunknak kell rádöbbenni annak a borzalmaira. és nem csak arra, hogy a fronton harcolók közül mennyi élet veszett oda, hogy hányan nyomorodtak meg az értelmetlen öldöklésekben, hanem arra is, hogy igen gyakran a hátországban sem volt könnyebb ezekben az időkben. viszonylag ritkán foglalkoznak mozgóképen ezzel az aspektussal, mert kevésbé gondolják izgalmasnak, mint a harckocsi-csatákat. pedig mi lehet érdekesebb (és fájdalmasabb), ha a gyerekek szemszögéből mutatjuk meg a borzalmakat... mert az ember úgy van összerakva, hogy sokkal erősebb reakciókat produkál a szervezete, ha ártatlanokról és gyerekekről van szó, ha az ő szenvedéseiket kell átélnie -és a világháború végnapjaiban minden japánnak kijutott a szenvedésből, hát még a gyerekeknek... kényes dolog ezeknek az ábrázolása, mert könnyen át lehet lendülni a giccs-határon, de az a jó, hogy takahata isao nem akar hatásvadász lenni, mindent nagyon egyszerűen, a maga természetességében mutat be, a küzdelmeket, az apró örömöket és az elmúlást is. könnyen tudsz kötődni a karaktereihez, a kislány gyermeki ártatlanságához, és a fiú küldetés-tudatához, aki egész addig tartja magát, ameddig képes rá -de persze eljön az a pillanat, amikor eltörik nála a mécses. és könnyen lehet, hogy nálad kedves néző is épp ez történik... (nem csak azt tartom bátor dolognak, hogy rajzfilmben lett elmesélve ez a csodás történet, de azt is, hogy a hagyományosan konzervatívan büszke japánban így lehetett mesélni egy dicstelen korszakról, a fájdalmasan elveszített háborúról.) ($$11.26.)

(Legendás állatok és megfigyelésük) (2016) (r.: David Yates)

szerintem minden hozzám hasonló potter-fan aggódva indult el a moziba erre a filmre, mert hiába emelték ki rowling anyánk nevét a plakáton, azért az ember mindig gyanúsan méreget minden előzmény-történetet -plusz a kedvenc írónőnkben sem bízhatunk már igazán azóta, hogy jóváhagyta az a szörnyszülöttet, aminek a szövegkönyvét elátkozott gyermek néven jelentették meg... szerencsére a moziból kijövet már elpárolgott az összes kétely és aggódás, mert működött a mozi-varázs, még ha egy-két varázslat mellé is pattant... érezhetően jó ötlet volt visszahozni david yates-et az új alapok lefektetéséhez, mert sok ismerős elemet hozott magával a rendezéshez használt bőröndjében, így nem csak a kezdő warner logó alatt felcsendülő klasszikus főtéma miatt éreztük ismerősnek ezt a világot, hanem a vizuális megjelenítés miatt is. ugyanakkor hálistennek nem eszetlen fan-service-ként akarták eladni csak a show-t, jót tett a filmnek a helyszín- és korszak-váltás. jól átjön a swing-es, alkohol-tilalmas, füstös lebujos korhangulat, és a nők gyönyörűen mutatnak a húszas évek ruháiban (colleen atwood szokás szerint pazar munkát végzett a jelmezekkel). sőt. azzal, hogy hátrahagytuk roxfort-ot, egy sötétebb világba csöppentünk, ahol sokkal szigorúbban veszik a varázs-használatot, ahol lenézik a varázstalan lényeket (házasodni sem lehet velük), és a boszorkány-üldözés sem áll távol a néplélektől. úgyhogy nincs is egyszerű dolga a bohókás főhősünknek ebben az idegen környezeteben... mert göthe salmander tipikus dumbledore protezsált, egy szerethetően fura alak hatalmas szívvel, akinek minden élet szent, és eddie redmayne jól is formálja meg ezt a figurát, mégha a fura járását és testtartását nem is könnyű megszokni... de nem csak főhősünk amerikába való érkezésével vezetnek be minket ebbe az ismerős-de-ismeretlen világba, hanem alkottak egy muglit is a történethez, hogy vele együtt a nézőknek is lehessen kibeszélni -és ennek a karakternek a létrehozása volt az egyik legjobb ötletük, mert végig működik vele a rácsodálkozós humor, amivel kellően ellensúlyozzák a komorabb részeket... mert bizony ez a film igazából kettő, egy varázslatok és különleges lények szárnyán szálló csuda-mese, és egy komor és komolykodó sötét világ, amivel a folytatások háborús hangulatát vetítik előre (mert nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy egy új sorozat alapjait is most rakták le nekünk, ezért is volt eléggé expozíció-heavy ez a nyitó-film). ezzel a kettősséggel csak az a baj, hogy a kétféle hangulat nem tud szépen egymáshoz kapcsolódni, és a vágás sem segíti azt, hogy igazán organikus egésszé álljon össze az alkotás... annak ellenére, hogy szeretem a mélyebb összefüggéseket, a kontextusba helyezéseket, azért a könnyedebb állat-vadászat jobban tudott most működni nálam, és valószínűleg ezért is van az, hogy a finálé akció-részeit nem szerettem, jellegtelen blockbuster csatának tűnt a fekete füsttel való küzdelem (maga az alapprobléma (azaz hogy az elfojtott mágia bajt okoz) viszont nagyon tetszett, tipikus rowling ötlet volt)... remélhetőleg jk tanult ebből, mint kezdő forgatókönyvíró, és legközelebb jobban eltalálja az arányokat, és egy hatásosabb finálét is papírra tud vetni -a varázsvilág megteremtése és a szerethető karakterek létrehozása már a kisujjában van (bár hozzátenném, hogy a katherine waterston által játszott női főhősnél a hidegsége miatt sok idő kellett, mire megkedveltem, bezzeg a húgát (és vele alison sudol színésznőt) az első pillanatban a szívembe zártam...) ($$11.20.)

(Porco Rosso -A mesterpilóta) (1992) (r.: Mijazaki Hajao)

ha a totoro-t azért magasztaltam fel, mert érezhetően az egész családnak készült, akkor most a vörös malacnál azért kell lelkendeznem, mert egy kicsit felnőttesebb alkotás -annak ellenére is, hogy egy disznó a főszereplője... mert érdekes, hogy mijazaki nem bírta ki, hogy ne tegyen bele az amúgy realista történetbe egyetlen fantasztikus elemet se, így lett a főszereplő varázslat áldozata, egy sertéssé változott pilóta... bár lehet hogy tényleg kellett ennyi kedvezményt tenni az ifjabb generációknak, mert ők nem biztos, hogy annyira értékelik a film miliőjét és történelmi hátterét, mint a nagyobb tudással és élet-tapasztalattal rendelkező nézők. pedig ezek sikerültek igazán erőteljesre, a rádióból szóló zenékkel, az olasz városok látképével szépen megelevenedik a két világháború közti béke-időszak, a hátteret meg épp annyira színezi sötétre a fasizmus, amennyire egy rajzfilmbe még épp’ belefér... van egy nagyon szerethető vad-romantikus rétege is a hangulat-képének, kalózokkal és bűnüldözőkkel, szabadon szállva a kék tenger és a kis adriai szigetecskék felett, odalenn a földön meg magasba emelik a piros-fehér-zöld trikolórt, azaz nagy családban eszik a tésztát az olaszok, miközben lángoló szerelmek gyúlnak a női szívekben... egy kicsit azt érzi az ember, hogy a történet hátteréül választott helyszínnel együtt az európai filmek is belopóztak a hátsó ajtón, egy élőszereplős (és disznótlanított) verzióban simán el tudja képzelni az ember bud spencer-t vagy belmondo-t a morgós de csupaszív főszerepre... nagy szerencsék, hogy mijazaki ennyire megszállottja a repülésnek, mert az égen játszódó jelenetek mindig sokat tudnak dobni a hangulaton. az meg külön pazar volt, ahogy a pilóták elmúlását és mennybe-kerülését ábrázolta... kicsit sajnáltam azt, amikor a finálé vége a földre vezetett, mert ott inkább elviccelték az egészet. viszont az már működött, hogy a nagy küzdő felek együtt szálltak fel a végén, és nyitva maradt a nagy kérdés: melyik epekedő szívet választja a félelmet nem ismerő malac... ($$11.17.)