(2015) (r.: John Crowley)

tudom, hogy manapság szitokszónak számítanak a bevándorlás és a kivándorlás, pedig hozzátartoznak az emberek életéhez ezek a költözések egy új (és jobb) élet reményében. és lehet úgy is beszélni egy aktuális témáról, hogy megmutatjuk, hogy az elődeinknek sem volt olyan könnyű elszakadni a szülőföldjüktől, és valahol máshol újrakezdeni a semmiből. elég hirtelen ugrottunk bele a történetbe, pár perc telt csak el, és máris úton voltunk a nagy ismeretlen felé -és némi hánykolódás után jöhettek a nehéz napok, a beilleszkedés, a monoton munka, és persze a honvágy. aztán szépen minden kivirult, köszönhetően a szerelemnek. és eddig a pontig nagyon szerettem a hangulatát, a pozitív életszemléletét, a kis csöndes naivságát, a romantikus felhangjait -és persze saoirse ronan tiszta szépségét. rá is kellett néznem az órára, mert gyanús volt, hogy hamar értük el a boldogság csúcspontot. mert mindig menetrend szerint érkezik a szomorúság... szeretnék is bocsánatot kérni nick hornby-tól, mert a megdöbbenéstől lehet, hogy kicsit keményebben szidtam, mint ildomos lenne, de szíven ütött a hirtelen lecsapó halál. az írországi visszatérést már kevésbé szerettem, főleg azért, mert már épp örülni kezdtem, hogy végre egy film, ahol nem szerelmi háromszöggel akarják megkavarni az érzelmeket, erre... hmm, de... pedig bírom domhnall gleeson-t, de egy percig nem éreztem úgy, hogy ennek a moderné változott lánynak vissza kéne térnie ebbe a mikroközösségbe, ahol mindenki ismer mindenkit, ahol csak kicsi lehet. igenis tudni kell továbblépni, belevágni az ismeretlenbe. élni. (természetesen a szokásos brit minőséget kaptuk minőségi (többnyire) brit színészekkel -mondjuk szegény lányokat (köztük emily bett rickards-ot) sajnáltam, hogy szinte minden jelenetükben enniük kellett...) ($$01.27.)

(Amy -Az Amy Winehouse-sztori) (2015) (r.: Asif Kapadia)

popzene-szeretőként azért nehéz látni egy ilyen filmet, mert az ember kénytelen elgondolkozni azon, hogy vajon megéri-e szeretni a zenét -mert az igazán erős dalok hátterében mindig valami hasonló dráma van... mert persze, az első dolog, ami eszedbe jut amy winehouse-ról, az az azonnal felismerhető hangja, majd közvetlenül ezután jönnek a dalszövegei, amik mindig kegyetlenül őszinték voltak, és mélyen feltárták a lelkiállapotát. és sajnos az ilyen szövegekért szenvedni kell... nem könnyű látni egy ilyen mértékű leépülést, még azt is érezhetnénk, hogy csak végigszaladunk rövid életúton és az üstökös-szerű karrieren, de baszki, tényleg ilyen gyorsan történt minden. és már megint a siker tett tönkre egy életet... meg persze a rossz környezet, akik nemhogy segítették volna szerencsétlen lányt, de még tovább lökték lefelé a lejtőn -elsősorban önzőségből. de nem is a pénz- és siker-éhes apán és a nemtörődöm férjen húztam fel magam a leginkább, hanem (már megint) azokon a kibaszott paparazzi-kon, akiknek folyton ott kell villogniuk mindenütt -és így közvetve a médiára és a bulvár-fogyasztókra is hánynám az epét. meglepően sok magán-felvétel maradt fenn, mondhatjuk, hogy a szereplők dokumentálták ezt a szomorú életutat. a rendező pedig ügyesen válogatott, főleg amikor az interjúkat párosította a képekkel (a beszélő fejek nem dinamikusak, úgyhogy csak hangokat hallunk). és ehhez jöttek a koncert-felvételek azzal a kivételes hanggal. ...hjaj, csak tudnám, hogy a zenész-dokumentum-filmek miért nem érnek soha véget happyenddel... ($$01.23.)

(2015) (r.: Nemes László)

6 millió ember. ezt olvassuk a történelem-könyvekben, és nem igazán tudunk ezzel mit kezdeni. mert felfoghatatlan. befogadhatatlan. egy arctalan tömeg. nem véletlen, hogy nemes lászló elhatározta, hogy ad nekünk egy arcot, hogy személyessé tegye a borzalmakat. egész pontosan egyetlen arcot ad nekünk. és a film legnagyobb erénye ez a rendezői döntés (és az azt megtámogató operatőri munka) lett. szó szerint fókuszálunk a főszereplőre, mindig ő van a középpontba, az arca vagy a tarkója, minden más elmosódott körülötte. így az elképzelhetetlen halálgyár mindennapjai is a homályban maradnak, de ez így működik igazán, hogy tudod, hogy mi történik, és neked kell kiegészítened a fejedben az elmosódott képeket. nagyon furcsa és szokatlan érzés ez a koncentráltság, a leszűkített kép, hogy egy pillanatig nem engedi, hogy másfelé nézzünk, hogy bármi másra figyeljünk, mint hősünk elkeseredett küldetésére. nem véletlen, hogy egy sonderkommando tag lett a főszereplő, mert ők már kénytelenek voltak eljutni erre a hideg közönyre, ami időnként a nézőt is hatalmába keríti, mert ha nem zárná ki, hogy embereket gázosítanak el és égetnek meg, akkor beledöglene. és mégis ott maradt benne egy kis emberség, egy utolsó szál, ami az élethez köti, miközben körbeveszi a halál. persze már soknak érződik, hogy saul ennyire ragaszkodik a temetéshez, és ezzel veszélyeztet mindenkit maga körül, de könnyen meg is érthető a megszállottsága. neki ezt kell tennie, nem adhatja fel. nekünk pedig követnünk kell őt, amíg szem elől nem tévesztjük az arcát... kevés ilyen lecsupaszított filmalkotást láthattunk eddig, nem is könnyű befogadni, de aki nyitott az egyedi látásmódokra, annak mindenképp különleges élményben lesz része. és megnyugtatnék minden kvázi-nácit, hogy a filmben semmit sem számít az, hogy ki zsidó is ki nem, itt csak élők vannak és holtak, túlélők és élőhalottak... (ha már dicsértem erdély mátyást a csodálatos fényképezésért, mindenképp kiemelném a hang-csapatot is, mert magyar filmben ilyen jó hangkeverést még nem hallottam, végre nem érződött az utószinkron kellemetlensége, és jól ki volt használva a térhatás is.) ($$01.23.)

(A szoba) (2015) (r.: Lenny Abrahamson)

...olyan kár, hogy tudjuk, hogy egy ilyen történet nem csupán az írói fantázia szüleménye, hanem számtalan esetben megesett (és megesik) a mi szörnyű világunkban -ha más nem, hát natascha kampusch megrázó élete rádöbbentett mindenkit az ilyen mértékű emberi gonoszságra. de amíg a híradóban halljuk ezeket az eseteket, azok csak sokkolnak, de ha egy ügyes író nyúl egy ilyen történethez, akkor az sokkal többet is nyújthat ennél. és emma donoghue legnagyobb érdeme, hogy megfelelő nézőpontot talál. mert azzal, hogy nem az elrablón van a fókusz, hanem a fogságban született kisfiún, teljesen más lesz a hangulat, akaratlanul is pozitív érzetek jönnek majd a naiv rácsodálkozásaiból, a saját világához való hozzáállásából. és azt se' vitassuk el, hogy nem a szokványos szerkezetbe erőltették a történetet, és legnagyobb meglepetésemre csak az első háromnegyed órát töltöttük a címadó szobában, és nem az lett a vége, hogy könnyes szemmel kijutunk a klausztrofób helyiségből, hanem végigmentünk azokon a fázisokon is, amit átélnek a kiszabadultak. érdekes volt látni, hogy milyen utat járt be a két karakter, hogyan viszonyult a bent-léthez, hogyan éli meg a nagyvilági életét aztán -és persze az egymással való kapcsolatuk is nagyon szépen fel volt építve (kár, hogy az embernek van mindig némi előtudása, mert ha nem tudom, hogy ez a két karakter bezárva él egy sufniban, akkor a kezdésnél csak azt éreztem volna, hogy mennyire harmonikus ez az anya/fia kapcsolat). és gyönyörűen el is volt játszva -brie larson nem csak az arcát csupaszította le nekünk, hanem a lelkét is, de az igazi nagy találata a filmnek jacob tremblay, aki bivalyerősen és szerethetően hozza közel hozzánk a karakterét. érdekes, hogy csak néhányszor éreztem, hogy felmegy a pumpa bennem a történet sötét oldalára gondolva, sokkal inkább olvasztották a szívem a remény ígéretével. és én mindig tisztelem azokat az alkotásokat, amik érzékennyé tesznek, ugyanakkor nem esnek át a giccs túloldalára, pont eltalálják az érzelmi egyensúlyt. ($$01.22.)