(1979) (r.: Sylvester Stallone)

örülök, hogy pontosan ott folytattuk, ahol az előző rész befejeződött, mert így végignézhettünk egy nagyon érdekes időszakot is (annak már kevésbé éreztem létjogosultságát, hogy öt percet visszavágtunk a nagy meccsből a film elejére). mert oké, megvolt a tisztes helytállás, de hogyan tovább? először is össze kell rakni a szétesett arcokat, majd a felépülés után jöhetnek a mindennapok. mert friss házasként nem lehet abból élni, hogy rendszeres időközönként szétvereted magad (kockáztatva akár a megvakulást is). bizony, mert egy nagyon aranyos jelenetben rocky felteszi a nagy kérdést, és természetes, hogy adrian igent mond. csupa pozitív minden, lehet szórni a pénzt puccos autóra, órára, tigris-mintás bőrjakóra, és egy kényelmes álom-otthonra. csakhogy szép lassan kúsznak be ennek az életnek az árnyoldalai is -mert az egyetlen bunyóval szerzett vagyon véges, alul-iskolázottként viszont nem könnyű tisztességes állást szerezni. és tetszett, hogy rocky egyáltalán nem szállt el, mindent elvállal, jó családfő akar lenni. mert őt így szeretjük, a maga egyszerűségében, a lüke poénjaival, a nagy szívével. és nagyon sokáig még apollo heccelését sem veszi fel, nem igazán baszkurálja úgy a büszkeség, mint az ellenfelét, ő nem akar bizonyítani egy visszavágón. de persze eljön az a pillanat, amikor fel kell venni a kesztyűt... (bármennyire bírom burgess meredith mickey-ét, azért furán vette ki magát, hogy a kórház kápolnájában mondta el a buzdító nagybeszédét...) továbbra is rá tudok csodálkozni arra, hogy mennyire nem a boxról szólnak ezek a filmek (gondolom a tesztoszterontól fűtött nyolcvanas években majd változik ez), de azért a magánéleti akadályokat leküzdve az utolsó félórában ráfordultunk a klasszikus felkészülős részre és persze az évszázad mérkőzésére. és stallone tudta emelni a tétet az első filmhez képest, mert rocky mögött áll az egész város, és ezt képileg is ki tudta fejezni a többszáz gyerekkel, akik követik őt fel a múzeum lépcsőjén. és a meccs is sokkal látványosabban van rendezve, érzed a két küzdő energiáit, a dühöt és a makacs kitartást. és szerencsére cseppet sem érződik hollywood-inak a befejezés, mert rocky-val együtt mi is kiérdemeltük ezt a győzelmet... (tök jó, hogy ezekkel a nagyszerű és a mai napig élvezetes filmekkel együtt bill conti-t is sikerült (újra) felfedeznem!) ($$06.09.)

(Törtetők) (2015) (r.: Doug Ellin)

egy filmnél már az elkészítése előtt érdemes megfontolni, hogy kinek is szánjuk -főleg, ha egy sorozat folytatását akarjuk a nagyvászonra küldeni. mert az az igazság, hogy bármekkora volt a rajongótábora a show-nak a tévében, ők nem lesznek elegen, hogy sikerre vigyék a projektet. viszont, ha a szélesebb közönség megszólítása a cél, akkor meg olyanná kell formálni az egész estés alkotást, amit mindenki megért, mindenkinek örömet okoz, nem csak a leghűségesebb rajongók fogják falni jóízűen. szerintem sejtitek, hogy mire akarok kilyukadni a hosszas bevezetőmmel... ez a film egy másfél órássá felduzzasztott sorozat-epizód, aminél esélye sincs egy új nézőnek, hogy megértse a karakterek mozgató-rugóit, mert hiába az ügyes gyorstalpaló a film elején, a sorozat mélyéről érkezik a probléma-források nagyrésze. és nem csak a karakterek problémái jönnek az alapműből, hanem a film legnagyobb problémái is... azért vicces volt látni, hogy az első percekben egyből lenullázták a finálé nagy happy-ségét, mert az milyen hülyeség lett volna már, hogy úgy kell végigcsinálni egy filmet, hogy a srácok hűségesek egy adott nőhöz... ez persze azzal is járt, hogy volt pofájuk tovább görgetni a sloan-problémát is... de legalább nem csak a magánélettel nyűglődtünk, hanem filmet is forgattunk, illetve már csak a végső simításokat végeztük rajta, de legalább volt valami hollywood-i vonatkozás is, hogy ari igazán fel tudja húzni magát valamin. még az is rendben volt, hogy behoztak egy kvázi főgonoszt haley joel osment személyében, mert tovább erősítették bennünk azt a képet, hogy akinek pénze van, az seggfej... azt is természetesnek veszi az ember, hogy hollywood krémje felvonult a filmben, akár egy-egy poén kedvéért, akár csak a golden globe-ról bevágva egy pillanatra, mert mindig is szerettek bohóckodni a sztárok a show-ban is. volt csöcs is, jöttek az egymást szívatós beszólások sorban, johnny megjárta a poklot és a mennyországot is, hangulatilag is rendben volt, tehát elégedettnek kéne lennem, de egyáltalán nem ezt érzem -mert sajnos a vitalitás kicsit kiveszett a srácokból az évek alatt, és doug ellin sem bírta ki, hogy ne rángasson elő olyan magánéleti szálakat, amiknek örökre dobozban kellett volna maradniuk... (hopp, boldog szülinapot emily ratajkowsky mellei!) ($$06.07.)

(1976) (r.: John G. Alvidsen)

(Muhammad Ali emlékére)

amennyire beágyazódott a popkultúrába rocky balboa alakja, az eye of the tiger, a philadelphia-i szépművészeti múzeum lépcsője, annál meglepőbb, hogy mennyire csendes és személyes ez az első film. és hogy mennyire nem a boxról szól. összesen két darab mérkőzést láthatunk -egyet az elején, egyet a végén, közte viszont egy kisrealista dráma terjeszkedik, egy nagyon édes romantikus szállal nyakon öntve. és ez így van rendben. mert nem a ringben kell megismernünk a kissé egyszerű srácot, aki a lepukkant környék nagymenője, aki lehet, hogy nem vitte sokra az életben, de a szíve nagyon is a helyén van. ilyen az igazi underdog, aki nem akar nagy hírnevet, nem kell neki a nagy zsozsó (esetleg egy tisztább lakással kibékülne), kizárólag magának és a barátnőjének akar bizonyítani. jó kontraszt volt apollo creed, akit elsősorban a külsőségek érdekeltek, a szórakoztató-faktor, meg esetleg a nagy bevétel. ezért volt olyan kielégítő, amikor az első komolyabb pofon után látszott rajta a meglepődés... örültem, hogy ennyi időt rászántunk az adrian-nel való kapcsolat kialakulására, mert jól érezte az olasz csődör, hogy az ellentétek vonzzák egymást, szerethetőek voltak, ahogy nyugisan összecsiszolódtak. de minden működött, a környezet-festés, a korabeli hetvenes-évek lepukkantság-érzete, és aztán az is, ahogy láb-tempót váltottunk a felkészülés ikonikussá vált jeleneteinél, majd ahogy felfokozták ezt egész a mérkőzés csúcs-pontjáig. és pont azért működik a mai napig az utolsó tizenöt perc, mert nagyon szépen építkezik odáig a film, mert közel hozta a szívedhez ezt az egyszerű pénzbehajtó-srácot, akinél tökéletesen megérted, hogy a bizonyítás vágyából kifolyólag képes újra-és-újra felállni a pofonokból. és így az eredménytől függetlenül nagyon boldog tudsz lenni a végére... (ismert legenda, hogy mennyire alacsony volt a film költségvetése (1 millió dollár), de ez cseppet sem látszik, sőt tele van nagyon szép kamera-mozgásokkal, plusz ez a szoros nadrágszíj eredményezte például az üres pályán korcsolyázós jelenetet is, úgyhogy még hálásak is lehetünk a stúdió szűkmarkúsága miatt...) ($$06.04.)