(A Hangya) (2015) (r.: Peyton Reed)

miért kéne mindig világot megváltani? még a marvel gépezetben is elférnek az apró alkatrészek -mert nagyon helyesen meglátták azt, hogy egy kisembernek kisléptékű filmet kell készíteni, ahol nem univerzumok mennek tönkre, csak egy gyerek-szoba... tudom, hogy sokan kételkedtek abban, hogy mennyire lehet majd komolyan venni egy ilyen hangyás filmet, de a marvel-nél nem is akarták komolyan venni, csak pont annyira, amennyire kell. és szerencséjükre működnek is a poénok, végig baromi szórakoztató a film, minden drámai jelenetre jut valami vicces kikönnyítés (igen, még a csókra is) -ezért működik paul rudd is főszereplőként, mert az a csibészes félmosoly hozzátartozik a film hangulatához. így a tizenkettedik filmre láthatjuk már, hogy az univerzumban lehet megannyi stílussal kacérkodni, bár a heist-műfaj most könnyű választás volt, mert az mindig működik, bármilyen elegyben. bár igazából nem is a tolvajlásos (és az arra felkészülő) jelenetek működtek igazán, hanem miután aktívan kezdik használni a hangya-ruhát. a miniatürizált jelenetek jól néztek ki (az elmúlt évtizedben szorgalmas filmnézőként is durva látni, hogy mennyit fejlődött a mozgások animálása), de a bunyók lettek igazán jól elkapottak (örültem, hogy az első összecsapásra egy ismert arcot kaptunk -btw, a kötelező mcu-s utalások nem maradhattak ki). kár, hogy az előzetesben lelőtték a gőzmozdonyos verekedés poénját, bár azért tartogattak óriási meglepetéseket a finálé képsorai... no, azért nem mehetünk el a hangyányi szájhúzások mellett sem. az elején az volt az érzésem, hogy olyan a film, mint egy network-tévé pilot-epizódja, kicsit túlpolírozott, ezerszer kiszámítottan kisúlyozott, nem is tudom, a hangulat, a képi világ, a sok sorozat-színész okozta-e ezt az érzetet, de szerencsére hamar elmúlt. de azt már nagyon unom, hogy mindig minden szerencsétlen gonosz ’katonai célokra’ akarja használni a kezében lévő felfedezést/tárgyat/satöbbit... és ha már a gonosz sematikusságát bántottam, nem mehetek el a másik kényes pont mellett sem: ki volt az, aki így megsavanyította és elcsúfította evangeline lilly-t? még michael douglas erőteljes jelenléte is alig kompenzálta… szerintem ennyi elég volt a nagyító alatt, úgyis mindenki csak a pontszámra összpontosít, nem? marvel-minőség, elfogultság, és a szórakoztatási faktor miatt: 8 pont. (igen, jól látod, csakazértse’ fogom kicsinyíteni!) (ja, igen, a wasp-rejtélyre kíváncsi leszek, mert gyanúsan nem mutatták az arcát..., na majd 2020/21-ben…) ($07.24.)

(2015) (r.: Brett Morgen)

vidéki kisvárosból jövő emberként a mai napig feszül bennem valami, ha olyannal találkozom személyesen (vagy csak látom hús/vér valójában), akit korábban csak közvetve ismerhettem mondjuk a tévéből. egész egyszerűen nem tudja feldolgozni az agyam, hogy ő ugyanolyan ember, mint én, csak olyan tevékenységet folytat, amitől többen ismerik, mint engem. hogy az a különleges benne, amit létrehoz, és nem az ember maga. és ezért baromi izgalmas ilyen dokumentum-filmeket nézni, mert pontosan ezt a hatást éled át itt is -hogy az idolod, akit gyerekkorod óta ismersz és tisztelsz, pontosan olyan hibákkal teli ember volt, mint te. de miért ne lett volna így? főleg kurt cobain esetében érthetetlen a meglepődés, hiszen ott van benne a szövegeiben a teljes élete. csak az ember nem mindig ás le a kiabálás mélyére. még szerencse, hogy valaki más megteszi helyette... és ha igazán le akarsz csupaszítani valakit, akkor fogd a szüleit, és ássatok le együtt a gyerekkor mélyére. nem is tudom, mi a furcsább, nézni az édes kis szöszi kurt babát, vagy hallgatni a családját a problémás felnövés-történettel, végig az jár a fejedben, hogy ez túl mély, túl intim. és aztán ez a gondolat nem ereszt, mert tovább gördülünk olyan dolgokkal, amik miatt tényleg azt érzed, hogy túlságosan beleskelődsz egy privát szférába, ahol semmi keresnivalód nem lenne. mert az emberbe azt sulykolták, hogy nem illik más naplójába beleolvasni, hogy a magáncélra felvett videókat nem neki szánták. és persze, aki hozzám hasonlóan szereti az önéletrajzokat, az lesett már be a rock'n'roll életforma mögé, de ennyire személyes élményt még nem nagyon kaphatott. és ettől kicsit kényelmetlenül is érzi magát az ember. nagyon fura ez, mert a mostanában megnézett zenés dokuimtól felvillanyozódtam (kösz dave! most is nagyon hiányoztál ebből az alkotásból legalább egy interjú erejéig), bár talán még azzal is vitatkoznék, hogy ez egy zenés doku volt. mert azt érzi az ember, hogy kicsit mellékes az, hogy kurt cobain zenész volt (sőt, az utolsó nagy ikonikus zenész), teljesen el van tolva az arány az ő személyes drámájára a zenekarról. így aki nirvana biográfiát vár, az csalódni fog -bár kétlem, hogy lennének olyanok, akik csalódnak. mert akik szeretik a nirvana-t, azok szeretik kurt kaotikus gondolkozás-módját is, és ezt nagyszerűen sikerült elkapni itt, a montázsokkal, rajzfilm-betétekkel, mindent ellepő napló-részletekkel. fontos film, csak a lélek-terhelés miatt nem könnyen szerethető. pedig nagyon akarja, hogy szeressék... ($06.27.)