(A rózsa neve) (1986) (r.: Jean-Jacques Annauld)

(Sir Sean Connery emlékére)

furcsa ránézni a német címre, olyan, mintha egy megkopott hangalámondásos videokazettát kotortam volna elő a garázs mélyéről, pedig ez a film hivatalos címe, ami egyből rá is világít arra a tényre, hogy komoly európai összefogás volt azért a nyolcvanas években, hogy elkészülhessen ez a csodálatos alkotás. egy olasz szerző művét adaptálta egy francia rendező, nagyrészben (nyugat)német pénzből, egy róma mellett felépített monumentális díszletben, egy skót legendával a főszerepben... aki azt gondolná, hogy egy nagytudású professzor csak száraz fejtegetéseket tud körmölni naphosszat, az tegyen egy próbát umberto eco eredeti remekművével, mert meg fog lepődni, hogy milyen könnyen lehet áskálódni a középkori rejtélyek között, és hogy mennyire könnyű megbocsátani egy irodalom-történésznek, ha azért bele-belemerít minket az élete munkájának mélységeibe is. a nagyvászon viszont nem viselte volna el ezeket a tudományosabb értekezéseket, ezért a négy forgatókönyv jó érzékkel nyesegette addig a kötetet, amíg csak maga a történet és a karakterek maradtak csupán. de egy jó adaptáció titka pont ez, érezni kell, hogy melyik médiumnak milyen elemekre van szüksége, és azokkal kell véghez-vinni a nagy építkezést... azért sem érzi az ember, hogy csorbulna az élmény, mert a középkori nyomozás kellően izgalmas, a karakterek meg leugranak a képről az életszerűségükkel, baskerville-i vilmos a korabeli sherlock holmes és idősebb henry jones keveréke, egy tudós ember, aki kitűnő megfigyelőképességgel rendelkezik és gyermeki lelkesedéssel szedegeti fel a nyomokat. mellette adso a gyermeki ártatlanság, aki a nézők lelki útját egyengeti a történetben. mellettük az apátság lakói szándékosan elcsúfítottak, szinte mindenkitől elidegenítenek minket az alkotók, hogy ezzel is azt az érzetet keltsék, hogy mindenki gyanús, bárkinek lehet rejtegetnivalója a csuhája alatt... de nem véletlen, hogy csak akkor érzed, hogy megérkezett az igazi gonosz a dombtetőn álló épületbe, amikor csillogó pompával betolják a sárban a pápai követet, majd beporoszkál utána az inkvizíció tüzes kénköve is. és ahová az egyház szigora beteszi a lábát, ott válik komorodik el igazán az egyszerű emberek élete... mert nem lehet nem vallás-kritikaként értékelni a borongósba forduló finálét, ahol a vidámságot akarják száműzni a földön eltöltött életünkből, ahol kínzásokkal csikarnak ki ártatlan emberekből beismerő vallomást, ahol az egyházi vezetők legnagyobb problémája az, hogy a vagyonuk felett őrködjenek... azt hinné az ember, hogy egy több mint harminc éves film, ami a tizennegyedik században játszódik egy apátságban, ma már porosnak hat, de nem éreztem azt, hogy egy pillanatra is leült volna a cselekmény, apró kitérőket tesz csak meg (hogy adso nemi fejlődése egy nagy ugráson eshessen át), de végig következetesen halad előre, vezető-szárként a nyomozást használva. példát lehetne venni erről a filmről kedves modern alkotók, és még több középkori murder mystery-t hozni az életünkbe. igaz, nehéz lesz egy még egy olyan karizmatikus nyomozót a középpontba helyezni, mint amilyet sir sean connery adott itt nekünk, hanyag eleganciával. (××10.31.)

(2020) (r.: Luke Turner)

az ember nem szokott videoklippekről írni, de most muszáj voltam billentyűzetet ragadni, mert rainsford (a.k.a. rainey qualley) zenéjére egy igazi kisfilm született, és nem egy olyan marketing produkció, amit a mai mtv-n rotálnának rendületlenül... persze annak van marketing-értéke, hogy a saját húgát, margaret-et rávette rainey, hogy teljesen pőrén álljon a kamera elé... én is ezért érkeztem első körben, persze, minek tagadnám, de az ember azért hamar túllendül azon, hogy egy pucér színésznő testét bámulja, és megpróbálja értelmezni a történetet is, amit át akarnak adni a képekkel az alkotók. kétszer is... mármint hogy osztott képernyőn nézhetjük egy kapcsolat különböző fázisait, kétféle szemszögből, tánc-mozdulatokkal előadva. hamar éreztem, hogy nem lesz elég egy megnézés, hogy minden kirakós-darabot értelmezni tudjak, inkább át akartam érezni a romantikát, a szenvedélyt, a fájdalmat, a kapcsolat meleg és hideg aspektusait... gratulálok minden bevállalós résztvevőnek, és köszönöm, hogy a kenzo reklám után újra táncolni láthattam margaret qualley-t (meg persze a sia klipp óta shia labeouf-ről is tudjuk, hogy a lábában van a bugi -vagy legalábbis a balett-alapú modern tánc). (××10.24.)

(2016/2020) (R.: Sopsits Árpád)

a kádári szocializmus hazugságokra épült -aki nem ugrál és nem hangoskodik, az velünk van; nincs munkanélküliség, nincsenek szociális gondok; rend van és béke, az aberráció, a gyilkosságok csak az imperialista nyugaton fordulnak elő... pedig nem csak a disszidálók meg a röpirat-gyártók nem értettek egyet a rendszerrel; igaz, hogy papíron nem voltak munka-kerülők, de a gyárakat feltöltötték haszontalan ’vatta-emberek’-kel; az emberek alkoholba fojtották a szürke életük kínkeserves mindennapjait, a nyomornegyedek nem szűntek meg a szocialista egyenlőség nevében -és az erőszakot legtöbbször bezárták négy fal közé... ehhez hozzájött még az, hogy az orosz tankok segítségével létrejött rendszernek legitimizációra volt szüksége, fenn kellett tartani a látszatot, ki kellett verni az első gyanús emberből a tanúvallomást, hogy hamis biztonság-érzetbe ringassanak mindenkit. nem számítottak a következmények... a martfűi rém története ebből a szempontból jó korrajza a kora-kádári diktatúrának, ahol egy alkoholista rendőr meg egy besúgókkal körülvett ügyész lavírozott az ellenséges párt-katonák között, mire a gyilkos nyomára akadtak, halottak és tönkrement életek festették sötétre a cipőgyár történetét ezen évek alatt... jó lélekrajz is a film, hiszen betekintést enged egy beteg elme tekervényeibe, a szexuális frusztráció olyan mélységeibe, amit nehéz a hagyományos perverziók szintjén megérteni... végre nekünk is van egy skandináv típusú sötét krimink, ami kellően nyugtalanító és véres, mégsem kényelmetlen nézni, ahogy a rend őrei kétségbeesve futnak egy szenvtelen gyilkos után... sopsits árpád rendező és szabó gábor operatőr gondosan ügyeltek arra, hogy megfelelő fényhatásokkal érjék el a néző borzongatását, és a thriller-hangulathoz moldvai márk zeneszerző is hozzáadta a tudását. a forgatókönyv-író szopsits-csal csak a történet elején szállnék kicsit vitába, mert egy kicsit darabosnak éreztem, ahogy elindította a különböző szálakat, de értem, hogy nem volt könnyű felépíteni egy olyan történetet, ami egy prológus után hét évet ugrik, ráadásul próbálta fenn-tartani a krimis rejtély-faktort is addig, ameddig csak lehetséges volt (még a fürdőszobai tükörrel is játszott nekünk egy kicsit, hogy húzza az idegeinket)... tudom, hogy közhely, hogy anger zsolt mindig nagyszerűen játszik, de szerintem most kifejezetten jól állt neki a cinikus zsaru szerepe. annak meg örülök, hogy hajduk károlyt először egy jóságos orvos szerepében láthattam (lásd: akik maradtak), mert mindig az könnyebb, ha valakit egy pozitív szerep után kell elfogadni gonoszként, mint fordítva... bár a netflix-re készített négy részes mini-sorozat változatot néztem meg, mégsem éreztem azt, hogy a sorozatokhoz kéne besorolnom ezt az alkotást, és ne a filmek közé, mert az eredeti három-órás változatot vágták szét, és adták el epizódoknak a stream-szolgáltatónál, de így is egy erős egység maradt a végeredmény. sőt, annyira egyben éreztem ezt a három órát, hogy fogalmam sincs, hogy mit vágtak ki belőle a mozis változathoz. de majd egyszer azt is megnézem, ha vissza akarok csöppenni a huszadik századi magyar történelem egyik sötét foltjába, egy hatásosan nyomasztó krimi-thriller-be... (××10.23.)

(2019) (r.: Deák Kristóf)

1969-ben forgatta bacsó péter a tanú című filmet, ami olyannyira kiröhögte az ötvenes évek diktatúrájának abszurditását, hogy tíz évig még dobozban kellett pihennie az alkotásnak, mire a nagyközönség is megnézhette. deák kristóf szerencsére már egy olyan korba született, amikor a hasonló lelkületű filmjét már állami támogatással készítheti, amit aztán még abban az évben műsorra is tűz a televízió. de örülhetünk annak, hogy ma már nem kell lázadni egy ilyen történettel, és magyarázkodni sem kell, amiért megpróbálja humorral átmosni a rákosista államapparátus fájdalmas túlkapásait... mai fejjel már tényleg nehéz értelmezni azt, ahogy a diktatúra beleavatkozott az élet minden területébe, hogy az emberek rettegtek attól, hogy megszólal éjjel a csengő, vagy ha csak megláttak egy fekete öltönyös alakot a küszöbön. hogy mindenkinek fél-szavakban kellett kommunikálnia, hogy figyelnie kellett minden apróságra, ami gyanús lehet (mondjuk hogy ne a szabad európa rádió szólaljon meg, amikor bekapcsolják a készüléket). és még így is volt, amikor minden ok nélkül kellett átélniük a rettegést, a rendszer kemény öklének lecsapásait. pedig a jó embereknek sohasem kéne félniük... a film első percei nem győztek meg, mert a pesti külvilágot hiába próbálták meg átalakítani 1951-é, nem tűnt hitelesnek a végeredmény, aztán amikor a kvázi hősnőnkkel együtt minket is elnyelt a kompromitált lakás, máris a helyükre kattantak a dolgok, és piszok érdekes volt egyszerre érezni a szorongás és a mosolygás keverékét. mert ült a humor. mert az egyre gyülekező karakterek interakcióiból érdekes helyzetek születtek, még arra is kísérletet tettek, hogy emberként ábrázolják az ávósok egy részét... igazán mélyre csak néhányszor mentünk, amikor a kétségbeesés végleg átvette az uralmat az érzelmi buborék felett, bár az azért feltűnő volt, hogy a fiúk/férfiak voltak a gyávábbak, a nők mutattak nagyobb lelki erőt (szamosi zsófinak sosem okoz gondot, hogy keménynek mutassa magát, de ahogy a hagymát pucolta, miközben farkasszemet nézett az ávóssal, az mindent vitt)... az egy lakásba zártság, és a folyamatosan megszólaló csengővel érkező emberek miatt volt egy kis színpadiasság érzése az embernek, de én könnyen belelátom az adaptációkat az ilyen minimalista történetekbe -mint az köztudott... (××10.22)

(2019) (r.: Tóth Barnabás)

hetvenöt éve siratjuk azokat, akik nem élték túl a második világháború pokoli tombolását, azokra viszont kevesebbet gondolunk, akiket megkímélt a gondviselés, és úgy kellett tovább lépdelniük az életükben, hogy a gyász sebei sosem gyógyultak be a lelkükön... tóth barnabás most róluk készített egy igazán intim filmet, amely a háttérben tartja a nagypolitikát, a rákosi korszak első hulláma csak elhomályosított tej-üvegen át látszik, elcsípett félmondatokból érhető tetten, mert minden alá van rendelve két ember bonyolult kapcsolatának... a nőgyógyász sztoikusan szenved, bezárja az érzelmi kilengéseit a fürdőszobába, az árván maradt tinédzser meg lázad és tagadásban él, és minden vágya, hogy szeretetre találjon az átélt borzalmak után... egy negyvenes férfi és tizenhat éves lány egymás mellé sodrása könnyen kaphatna egy lolitás gellert, de nagyon ízlésesen gabalyodnak össze az érzelmek, ahogy kinyílik a doktor és ahogy nővé érik a bosszantó csitri, de a szexualitás mindig a horizonton túl marad csupán... kell egy kis idő, amíg közel engeded magadhoz az akaratos sünit és a hidegnek tetsző aldót, de aztán már hamar visz magával a közössé forrt életük, és reménykedve várod, hogy a film alapjául szolgáló könyv címéhez méltóan lányregényesen pozitív lesz a végkicsengés, hogy nem kell többé szenvednie ennek a két embernek, akikre igen sokat rót rá már így is az élet... volt egy-két nagyon erős mondat a filmben (pl. ’nem kurva, aki fél egyedül’), ezek nem tudom, hogy mennyire a regényből érkeztek, és mennyire annak a gondolatiságának a dramaturgiai továbbvitelei, mindenesetre beleragadtak az ember fülébe... mint minden ilyen kevés-helyszínes minimál-filmnél felmerül bennem (is), hogy alkalmas lehet a színpadi átdolgozásra, de most tényleg nem lennék meglepve, ha dolgoznának egy adaptáción, és jól is járnának azok a színészek, akik élő közönség elé vihetnének egy ilyen jutalom-játékot estéről estére... (ha már színészek, respekt azoknak az ismert arcoknak, akik egy-egy jelenet kedvéért beálltak a kamera elé, gondolok itt jordán adélra, balla eszterre, vagy auksz évára (szegény soma mamagésa lógott csak ki, sok mindenhez ért ő, de a színészet nem igazán van ezek között...)) (××10.20.)

(2019) (r.: Szász Attila)

néha még a hivatalosan kiadott szinopszist sem szabad elolvasni, mert az is félreviheti a prekoncepcióidat -és itt nekem egy szélhálmost ígértek, akiből viszonylag keveset kaptam, egy háború után feltápászkodó várost, amiből hamar kiűzettünk egy kortalan vadászházba, egy könnyedebb film tévképzetébe éltem, de a minimál-thriller összes kelléke teljesen agyonnyomott a végére... de tényleg olyan, mintha a hangulatos kezdést csak csalinak akarták volna bedobni az alkotók (köbli norbert fogatókönyvíró és szász attila rendező), és aztán az olcsóbb utat választották inkább, pedig szerintem bőven lett volna kraft a hősünkhöz hasonló kakukk-karakterben, aki mások gyászába fészkeli be magát, hogy teletömje a bendőjét, és továbbálljon egy másik kétségekkel teli családhoz. és bizonyos elemek miatt még reménykedtem egy darabig, a zene is játékosabb volt a főcím előtt, szabó-kimmel tamás egyszer még ki is kacsintott ránk a kamerán keresztül -aztán néhány pofonnal és három gyors lövöldözéssel később már bele is süllyedtünk a klisékkel körberakott csapda-helyzetbe... ha nem lettek volna a szomszéd faluban ott az oroszok, és nem emlegették volna fel néha a frissen véget ért háború borzalmait, akkor a film nagyrésze bármilyen korszakban játszódhatott volna -egy időtlen mesévé vált egy kegyetlen férjről és egy szeretetre vágyó, sokat szenvedett feleségről, és nem nagyon akarta bevenni a gyomrom, hogy ebbe az erdőbe vittek be minket az alkotók... nem azt mondom, hogy sosem működött a suspense, hogy nem reszelték a hegedűsök az idegeimet a bernard herrmann komponistát idéző dallamaikkal, és mivel a férj az első pillanattól kezdve egy agressziótól eltorzított személyiségként jelent meg a vásznon, így végül tudtam szurkolni a titkos szerelmeseknek is. annak ellenére, hogy a kémiát nem mindig éreztem a szereplők között... szabó-kimmel tamás egyetlen arccal játszotta végig a filmet, ami számomra nem minden jelenetben volt meggyőző, kerekes vica már nagyobb érzelmi skálán játszott, és az tetszett benne, hogy elhittem neki a kemény, mindenre elszánt asszonyságot -ezért is sajnáltam, hogy nem adta meg neki a forgatókönyv azt a lehetőséget, hogy ő legyen a hős megmentő, és ne őt kelljen megmenteni végül... (ahogy az illik, az egy-film-per-egy-cici-villantása itt is megvolt vicának, hálás is ezért neki a férfi-közönség tekintélyes hányada...) ugye tavaly elhatároztam, hogy trendet teremtek magamnak, és október 23-a környékre időzítek olyan magyar filmeket, amik a huszadik században játszódnak, és szerencse, hogy ezúttal több ilyen alkotás is van a tarsolyomban, mert különben csalódással kéne idén kieresztenem ezt a hagyományt... (××10.19.)

(Társadalmi dilemma) (2020) (r.: Jeff Orlowski)

sziasztok, zoli vagyok, és függő! nehezen tudnék már meglenni az internet nélkül, azzal indul a napom, hogy végigpörgettem azt a pár oldalt, amiket kiemelt figyelemmel követek, úgy érzem, hogy lemaradtam éjszaka, amiért álmomban nem jutottam friss hírekhez. de azért úgy gondolom, hogy nem vagyok menthetetlen... nem nagyon értem azokat, akik órákat töltenek a közösségi oldalakon, mert virtuálisan is ugyanolyan antiszociális vagyok, mint a való életben, nem érdekel, hogy mi történt azokkal az emberekkel, akiket ismerek, nincs szükségem a megerősítő like-okra, a fotókat megtartom magamnak, ahogy a véleményemet is. azt nem mondom, hogy belőlem nem tudnak kipréselni dollárokat a nagy tech-cégek, mert a google-t erősen hízlalom akkor, amikor elveszek a youtube algoritmusában, és a hasznos időmet a felesleges videók unott pörgetésére cseszem el, de igyekszem javulni. főleg most, hogy borzasztóan elriasztottak az efféle tevékenységtől ennek a filmnek az alkotói... persze az eddig sem volt titok, hogy a tech-iparág kifacsar minket, hogy de sokkoló volt, ahogy ezt olyanok mondták az arcunkba, akik ott voltak az alapok lefektetésénél, akik nem szenzáció-hajhászás miatt ültek most le a kamera elé, hanem azért, mert tényleg attól tartanak, hogy katasztrófába rohanunk azzal, hogy hagyjuk magunkat elcsábítani a facebook-hoz hasonló lelketlen pénz-gyárak által, hogy birkaként szorulunk bele egyre inkább a saját vélemény-buborékunkba... teljesen közérthető volt a veszélyek felsorolása, amit kissé didaktikusan, de hatásosan támasztottak alá egy dramatizált sztorival, ahol az okostelefonok összes negatív hatását és az algoritmusok kíméletlen működését is szemléltették nekünk. vagy még inkább az ifjabb nézőknek, akinek kvázi kötelező tenném ezt a filmet, mondjuk két osztályfőnöki órát simán rá lehetne áldozni arra, hogy néhányan talán belátják azt, hogy milyen kihívásokkal kell szembenéznie a generációjuknak. talán ők is úgy sokkolódnának, mint én... (a belátásról jut eszembe: az egyik legmegrázóbb megszólalása a like gomb kitalálójának volt, aki csak egy kedves gesztust akart létrehozni a csapatával, és most azzal kell szembenéznie, hogy 180 százalékkal megugrott az öngyilkos tinilányok aránya, mert nem kapnak elég lájkot...) (mondhatnám epésen, hogy most a film végeztével megnézem, hogy mit ajánl nekem a netflix algoritmusa, de inkább csak örülök, hogy egy bevétel-orientált tech-cég ilyen projektekre is biztosít anyagi hátteret.) (××10.10.)