(2018) (r.: Leigh Whannell)

a jelenlegi élethelyzetemben, amikor korlátozottabban jut idő a popkultúrális tudásom bővítésére, mint korábban bármikor az életemben, és fel kellett vennem az ’úgysem szalad el, majd megnézem, amikor megnézem’ attitűdöt, időről/időre azért felszakad belőlem az aktualitás iránti vágy, hogy bele tudjak folyni abba a beszélgetésbe, ami ’éppen most' zajlik bizonyos felkapottabb filmekről. és bár a moziba járás is többnyire ezt az igényt elégíti ki, azért jó itthon is leülni egy olyan film elé, ami körül elég nagy a buzz ahhoz, hogy azt mondjam, hogy’'oké, ezt MOST kell látnom’... és furcsa, hogy pont az upgrade lett az egyik ilyen üdítő kivétel, mert egy kábé ötmillió dolláros ausztrál filmről beszélünk, amit egy horrorok felől érkezett író rendezett -és valljuk be, nem túl eredeti motívumokkal dolgozik (legyen szó a bosszúról, a test-módosításról vagy a mesterséges intelligencia-paráról). de. azért nem volt véletlen a pozitív fesztivál-szereplés és a számtalan elégedett kritikusi és nézői értékelés, mert a vállalt feladatát teljesíti, és mindent megtesz, hogy többet láss bele, mint egy hogy ez egy low budget scifi egy csapat horroros sráctól... először is, nem néz ki olcsónak, mert a nem túl távoli jövőt néhány kellékkel, autóval és nagytotállal érzékeltetik, az akció-részeknél meg rá is játszottak arra, hogy nem áll a rendelkezésre végtelen számú (dollár) bankó. hihetetlen szórakoztató volt nézni a kamera-mozgásokat, ahogy robotikusan lekövetik a színész mozgását, egyszerre volt dinamikus és nagyon menő ez a perspektíva-választás (extraként még humort is hozzáadott a verekedésekhez logan marshall-green arca, ami szöges ellentétben állt a mesterséges testmozgásával)... bár a sztori elemeit már sok helyen láthattuk, szép következetesen haladt előre a cselekmény a film során, néhány csavarral húzva ki a lábunk alól a talajt -és ahogy a mesterséges intelligenciától való félelem veszi át az uralmat a film felett, úgy lesz a paranoid hangulat is egyre erősebb, hogy végképp ne tudjuk bekategorizálni a filmet (futurisztikus scifi-akció-dráma-thriller?)... így belegondolva valami ilyesmi lenne egy ötmillió dolláros blackmirror epizód is, ha charlie brooker szeretne átköltözni a nagyvászonra, mert a film szellemisége, gondolat-világa hasonló volt a sorozatéhoz -és ez abszolút dicséret a részemről... (és most megyek egy kicsit elmélkedni azon, hogy mivel járnék jobban, ha a nehezen kiharcolt másfél-két óráimban azokat a filmeket pótolnám, amiket egy végtelennek tűnő listára felírtam korábban (csak az elmúlt egy évből ötven(!) ilyen alkotás van), vagy inkább jobban figyeljek arra, hogy mi bolygatja fel aktuálisan az internet népét...) (##08.19.)

(A bosszú) (2017) (r.: Coralie Fargeat)

azt nem tudom, hogy miért csak félig vállalták fel a címben a műfaj-megjelölést, mert sokkal kifejezőbb lenne, ha ’rape & revenge’-nek nevezték el volna a filmet... mert bizony hiába az új köntös, ez a francia pénzből készült alkotás a hetvenes évek exploited filmjeihez nyúl vissza, ahol külön al-műfajt alkottak a bosszúálló lányok, akik a becsületükön ejtett csorbát kegyetlenül megtorolták... a mai felbolydult világunkban ez a film lehetett volna a ’metoo’ mozgalom egyik zászló-hordozója, mocskos férfiakkal, és egy lánnyal, aki kénytelen a kezébe venni a sorsát (és a távcsöves sörétest), ám szándékosan támadási felületeket hagyott magán, hogy ne lehessen ilyen könnyen bekategorizálni. mert hiába a női rendező személye (az elsőfilmes coralie fargeat) ugyanúgy tárgyiasítja a főhősnőjét, ahogy a férfiak tennék, legelteti a (csodás) testén a kamera-szemét, alig-ruhákba öltözteti, ráadásul még kihívóan is viselkedik a naiv lányka, és máris beindulnak az áldozat-hibáztató mechanizmusok... persze aki egy pillanatra is le tud szállni a hímsovinizmus magas lováról, az tudja, hogy az erőszakra nincs mentség... érdekes egyébként, hogy magánál a szörnyű eseménynél a kamera zavarodottan kisétál a szobából, ugyanakkor az erőszakról és a gore-ba hajló elemekről nem bírja levenni a szemét... mert nem véletlenül híresült el a film a vérességéről, vödörszám öntik a díszletre és a sivatagi tájra a művért, hosszasan időzve minden új seben, premier-plánban... de alapvetően is művészfilmes a rendezőnő hozzáállása, szokatlan kamera-szögeket választ, meglepően vág, és igazából mindent alárendel a gondosan kitalált képi világnak -ami valljuk be, igencsak gyönyörű, magas szintű az operatőri munka, mesteri a színkezelés. kell is ez a vizuális izgalomban tartás, mert a történet nyílegyenesen mászik előre a sivatagi porban, a karakterek csak véres torzók, akik csak a maguk szerepét töltik be, ezért nem is tudunk meg róluk igazán semmit (oké, a nők is megkapják a maguk pucérság-adagjukat, de férfiként nem mehetek el szó nélkül matilda lutz szépsége (és egy csipetnyi emillia-clarke-sága) mellett, mert koszosan, sebektől tarkítva is nagyon erős kisugárzása van neki -ennyi tárgyiasítás még belefér, ugye?)... szóval szerintem egy kísérlet volt ez a film, hogy az olcsó klasszikusokat idéző forgatókönyvét művészi ambíciókba csomagolja, hogy úgy ábrázolja a maszkulinnak tartott erőszakot, hogy közben nőies vonásokat mutasson, hogy össze- és felkavarjon... (##08.13.)