(Az Igazság Ligája: Háború) (2014) (r.: Jay Oliva)

a szuperhősös képregények kezdete óta nagy az igény az olvasók és az alkotók részéről, hogy a különböző karakterek csapatot formálva vegyél fel a harcot az erős gonoszokkal szemben -mert akkor érezzük igazán jogosnak a közös erőfeszítéseket, ha az ellenfél kellően legyőzhetetlennek tűnik (ha csupán egyféle módszerrel próbálkoznak ellene)... a geoff johns-féle new52-es eredetet alapul vevő animációs filmnél sem lehetett ez másképp, jött a brutális testi adottságokkal és kellő mértékű isten-komplexussal megtámogatott darkseid és az ő végtelen mennyiségű paradémona, hogy magáévá tegye a földet és annak minden lakóját, így organikusan alakulhatott ki a később legendássá váló csodás hetes, az igazság ligájának kemény-magja (annyi változás fért bele az adaptáció során, hogy aquaman-t lecserélték shazam-re, gondolom azért, hogy kicsit dúsítani tudják a poénok mennyiségét)... annyiban furcsa volt ez az új rajzfilm-sort kezdő epizód, hogy bizonyos esetekben természetesnek vette, hogy a nézők tisztában vannak a karakterek múltjával (azaz a trinity-t, a zöldlámpást vagy a flash-t készen kaptuk), míg másoknál épp itt ment végbe a változás, és jön létre a szuperhős-alteregójuk (elsősorban cyborg-ra gondolok, pedig meglettem volna nála is az apakomplexusos tinis kezdetei nélkül is)... a csapat-képregények elengedhetetlen kelléke a dinamika is, ami a megfelelő karakter-interakciókból jön létre, és itt egy kicsit felemásnak éreztem a végeredményt, mert bár batman és green lanter között működött az adok/kapok, azért kicsit lehangoló volt látni, hogy mennyire virsli-fesztiválban tudnak csak gondolkodnak még mindig az alkotók, és a csapat egyetlen női tagjára sem tekintenek igazán nőként, mert egy harcias amazonnak mindig be kell feszülnie, ugyanúgy, mint az izmoktól dagadó férfi-társainak... egy kicsit a nagyon-sok-és-erős ellenfél elleni küzdelmet is repetitívnek éreztem, bár az akciók tempója könnyen sodort magával -és összességében is egy kellemesen kikapcsoló szórakozást nyújtott a film (ami ideális egy kevés alvástól leszedált emberi agynak)... (##04.16.)

(2018) (r.: Steven Spielberg)

szerencsésnek érzem magam ebben a mai, retróba borított popkultúrában, mert 1982-ben születtem, és így a saját emlékeim és ízlés-béli preferenciáim segítségével könnyen fel tudok ülni a nosztalgia-vonatra -bár azért sokszor próbálok reálisan is nézni egy retró hangulatban tocsogó alkotásra, kicsit függetleníteni magam az alattomos érzelmi behatásoktól... valószínűleg abba a szűk csoportba tartozhatok, akinek a legtöbbet tudja nyújtani ernest cline és steven spielberg ezzel a filmmel, mert a mozgóképes referencia-pontok jól ismertek számomra, és bár nem vagyok gamer, azért a játék-kultúrán is rajta tartom a fél szemem. azért vagyok biztos abban, hogy nem lehet túl mély ez a közös halmaz, mert mögöttem egy csapat tinilány ült, akiknek hallhatóan fogalmuk sem volt a ’ragyogás’-ról mondjuk (az antiochiai szent kézigránátról már nem is beszélve)... mondhatjuk azt, hogy a film mindenkinek adni akar azzal, hogy az overwatch karakterek együtt ugrálnak gyerekjáték chucky-jával a harcmezőn, vagy gondolhatjuk azt is, hogy a film akkor is működik, ha az ember feje felett elszállt negyven évnyi geek-és-nerd világ, és a brutális méretű utalás-cunamit kikerülve élvezi a film sztoriját, de ezt meg azért tartom nehezen elképzelhetőnek, mert maga a sztori nem egy nagy truváj (szegény gyerek kiáll három próbát, és megmenti a világot a gonosztól, és jutalmul elnyeri a széplány kezét meg a fele királyságot)... azt viszont el tudom képzelni, hogy valaki egy szórakoztató látvány-filmre akar beülni, és örömmel jön ki a végén a moziteremből, mert pont azt kapja, amire vágyott... mert steven spielberg 71 évesen sem tagadja meg önmagát, és a még mindig éles szemmel rendelkező janus kaminszki-t felülteti a kránra, hogy megállás nélkül reptesse a kamerát -nem csak a virtuális világban, de a valóságban is... ügyesen kiveszik a szelet a kötekedők vitorlájából azzal, hogy nem szükséges tökéletesre csiszolniuk a digitális kinézetet, hiszen egy játék illúzióját kell megteremteniük, nem pedig a valóságot kell megközelíteniük -és hozzá is szokik hamar a szem az avatárok látványához, mozgás-kultúrájához, sőt, bizonyos esetekben szépnek is találja őket (vagy, izé, szexinek, mint art3mist abban a vörös ruhában)... a sablon-sztori nem igényel karakter-mélységeket, de mark rylance így is tud mélységet adni az esetlen és kissé hóbortos tervezőnek, ben mendelsohn meg hivatalosan is felvette a versenyt a kilencvenes évek két ikonikus gonosz-színészével, alan rickman-nel és gary oldman-nel (mert ugye volt ő már starwars-gonosz, itt scifi-gonosz, legközelebb begyűjt még egy nagy skalpot, mint marvel-szereplő, plusz még idén átveszi alan rickman-től nottingham grófjának hálás szerepét is)... talán többet invesztáltam volna a karakterekbe, ha nem csak az ő építésük alaposabb, de a világ felépítése is -bár ebből a szempontból feszül bennem némi ellentmondás, mert így is azon gondolkoztam, hogy mivel lehetne kiváltani a szájbarágós és túlságosan infó-heavy, narrációval terhelt első perceket, vagy legalábbis hogyan lehetne ötletesebben a nézőknek közvetíteni a film világképét -ha egyszer rájövök, akkor leszek igazán jó író... nem mondom, hogy nem húzott magával a szédítő tempója, vagy ne ütött volna párszor alaposan a szívemre (ez a firefly?? óh, boss-fight mechagodzilla-val, terminator ujj-feltartás a lávában, és-így-tovább-és-így-tovább...), de azért a realista énem könnyen be tudja látni, hogy a spielberg-i életmű középmezőnyénél azért nem tud feljebb törni ez a film... (hehe, jópofa, hogy húsvétkor mutatnak be egy filmet, ami az easter egg-ekre épül...) (#03.30.)