(2018) (r.: Anthony Wonke)

mint ahogy maga a film is szívesen rúgta fel a konvenciókat, úgy a hozzá kapcsolódó werk-anyag sem egy szokásos félórás körbenyalogatás, ahol mindenki belemondja a kamerába, hogy mennyire fantasztikus volt minden a forgatáson, és hogy egy nagy család lettek az elmúlt hónapokban. nem, az utolsó jedi-nek egy játékfilm-hosszúságú háttéranyag járt, ahol a készítői megpróbálták elkapni egy filmkészítés őszinte esszenciáját, a grandiózusságot és a csendes intimitást egyaránt -egy olyan munkahelyet, ahol elmondhatod a főnöknek, hogy nem értesz vele egyet... mindig is lenyűgözött az ilyen háttér-bemutatókban az a tudat, hogy mennyi munkát is raknak egy film elkészítésébe, látva a díszletek és tárgyak végtelen sorát, azt, hogy milyen összehangolt munka kell ahhoz, hogy egy ilyen monstrum létrejöhessen, szoros időbeosztással, alázattal, komoly verejtékezés árán... nem véletlen a dokumentum-film címe, mert ahogy egy forgatás lelke a rendező, itt is rian johnson-on volt a hangsúly, és egy végtelenül kedves és empatikus ember képe rajzolódott ki ebben a másfél órában, aki egyszerre tudja nagyon határozottan, hogy a víziója hogyan kerüljön a vászonra, ugyanakkor ott bujkál benne mindig a kétely is a döntései helyességével kapcsolatban (és az is érezhető, hogy meg tud indokolni minden döntést, amit a karaktereivel kapcsolatban hozott, oka van annak, hogy kifordította őket a komfort-zónájukból)... de mindenkire jut pár perc, így persze carrie fisher is megkapja a neki járó tiszteletet és szeretetet (hjaj). de ugyanúgy látjuk a casting-osoktól a díszleteseken és sminkeseken át a vágóig az összes folyamat melósait, akik nélkül csonka lett volna ez a nagyszerű alkotás. lehet így is szerelmes levelet írni a filmkészítőkhöz, nem csak az unalmas és kiszámítható önfényezés segítségével... (##03.18.)

(2013) (r.: Frank Pavich)

egy művésznek kizárólag teljes szívből, őrült odaadásból lenne csak szabad alkotnia, amikor a víziója elsöprő erővel akar a felszínre törni, grandiózusan, nagyszabásúan -de persze a világ nem így működik, főleg nem egy olyan pénzzabáló művészeti ágban, mint a filmkészítés... jó látni, hogy vannak még olyan lánglelkű lovagok, akik nem csak az álmaikról (és azok összetöréséről) tudnak szenvedélyesen mesélni, de magukból kikelve lobogtatják a zsebükből előhúzott pénz-köteget is, mint minden bajok forrását... egy soha el nem készült alkotásnál mindig nehéz elképzelni, hogy ténylegesen milyen lett volna a végeredmény, de az alejandro jodorowsky által vizionált dűnénél már az impozáns névsorolvasás is elég ahhoz, hogy fájdalmasan gondoljunk arra, hogy milyen is lehetett volna a végeredmény -az egész egy lsd trip-re hasonlított volna, a kor technikáját meghaladó kamera-mozgások is szerepeltek a tervben, a látványról moebius, chris foss, h.r. giger és dan o’bannon gondoskodtak volna (nem meglepő módon az alien stáblistáján is megtaláljuk őket), a zenei témák egy részét a pink floyd komponálta volna, a szerepekre (különböző trükköknek és a szerencsének hála) olyanok bólintottak rá, mint david carradine, orson welles, udo kier, salvador dali és mick jagger... szédítő az egész, de igazság szerint egy percig sem csodálkozhatunk azon, hogy 1975-ben, két évvel a starwars előtt nem sikerült összeszedni ezzel a több mint tíz órásra tervezett monstrumhoz a megfelelő összeget... ahogy az is elképesztő, hogy milyen lelkesedéssel tudnak beszélni a beletett több éves munkába az egykori alkotók -főleg jodorowsky szenvedélye ragad át a dokumentum-film nézőire is, mert neki a természetéből fakad ez a forradalmi hevület, ami (különböző nyelvű) szavakkal ki is tud fejezni... nagyon tetszett, hogy nem csak beszélő fejeket alkalmaztak a film alkotói, hanem a fennmaradt storyboard-okat/festményeket animálták is, sőt, egy archív interjú alá a meg nem valósult filmhez méltó lsd utazást is festettek (a különleges hangulati élményt a szintis/orgonás zene is igencsak felerősítette)... eleve a gyengéim a filmkészítés hátteréről szóló dokumentum-filmek, de ez az alkotás most különösen betalált, sodort magával, engem is kicsit felemésztett az az őszinte tűz, ami az interjú-alanyokból áradt. most megyek is, és leveszem a polcról az incal első kötetét, amit jodorosky és moebius a dűne kapcsán felmerült ötleteik alapján alkottak meg... (##03.17.)

(Expedíció) (2018) (r.: Alex Garland)

érdekes figyelni a filmek hatásmechanizmusát -vannak azok az elemek, amik ott helyben, a vászon vagy a tévé előtt ülve hatnak rád, meghatódsz, izgulsz, nevetsz, félsz, és szerencsés esetben ott lebegnek ezek a hatások között azok a gondolat-foszlányok, amiknek kell idő az ülepedéshez, amik a végefőcím után is mozgatják az agyad... alex garland-nak ezzel a filmmel sikerült erősen balanszba hozni ezeket a rétegeket, mert a vászonra álmodott csodás képekkel el tudta vinni a nézőket egy különleges világba, ahol a szépség mellé organikusan helyezte a rémálmot is, ugyanakkor a pazarul festő összkép részleteibe is annyi információt rejtett el, hogy az ember csak utólag fogta fel, hogy valami fontos dolog suhant el a szeme sarkában. mondok példákat: a vizes poharak végig a néző szeme elé tolakodnak, akár szó szerint is, a kép közepére komponálva, megtörve a mögöttük lévő tárgyakat, emberi kezeket -ezeknek a dramaturgiai jelentősége csak akkor válik nyilvánvalóvá, amikor a kulcshelyszín, a shimmer természetére fény derül. vagy ott van a rák kérdése, ami hősnőnk első jelenetétől kezdve vissza-visszatér a párbeszédekben, van rákban szenvedő szereplő, van aki a lányát vesztette el leukémiában, és ugye ott vannak a dokinéni által folyamatosan vizsgált sejtek a shimmer-en belül, amik pont úgy oszlanak és burjánzanak, mint a szervezetet megtámadó rák-sejtek... ha visszaolvassátok az utolsó (meglehetősen összetett) mondatomat, abban már megtalálhatjátok a film legnagyobb erősségeit (az egyedi látványvilágon túl) -mert ez a gondosan kitalált sejt-burjánzás az alapja a bőr alá mászó bio-horrornak, ami szerencsére a primér félelem-keltésen túl szépséget is hordoz magában (a cápafogú krokodil még elment, de az eltorzult medve még nekem horror-immunisnak is okozott kellemetlen perceket, a virág-emberek meg a maguk nyugtalanítóságában is szemrevalóak voltak); a másik fontos elem, hogy mindegyik tudós-nő, aki átlépte az olajos-víz hatást keltő falat, súlyos terheket cipelt magával a hátizsákjában, bár egy kicsit kevés terük volt kibontakozni a rettegés és agonizálás között (tessa thompson meglepően visszafogta magát, mellette gina rodriguez robbanhatott). persze a natalie portman által erősen játszott főhős kapta a drámában is a kiemelt szerepet, flashback-ekkel próbálták érzékeltetni, hogy az ő életében mi az, ami repedéseket okozott a lelkén -bár talán ez az idősík a film legkevésbé működő része, kicsit kilógnak a nagy egészből a jelenetek (annak ellenére, hogy az ágyban kacagó natalie-ra nehéz neheztelni)... miután átvágtuk magunkat a megváltozott természeti törvényeken, elbúcsúztunk útközben mindenkitől, elérhettünk a tudásunk partjának legszélére... mindig tudok örülni az olyan filmeknek, ahol nem egyértelmű az idegen(ek) inváziós szándéka (lásd legutóbb az arrival-t), és szerintem jó az, hogy nem tudtuk meg, hogy miért érkezett ez az entitás a földre, miért próbálta az itteni flórát és faunát szétszedni és újra összerakni, miért imitálta az embereket, és mi a további terve a földön, miután sikeresen kijutott a saját maga által felállított falak mögül... megannyi kérdés, amik mögé lehet akár filozófiai mélységet is társítani (az előbb olvastam, hogy valaki szerint a film a gyász feldolgozásáról szól), engem viszont még mindig az piszkál a legjobban, hogy miként került hősnőnk alkarjára a tetoválás, és a shimmer-en belül a falra felkelt holtestnek miért volt egy ugyanolyan tetkó a karján...? (##03.15.)