(2016) (r.: Denzel Washington)

valószínűleg minden történetnek adott az ideális formája, amiben leginkább érvényesülni tud -ezért olyan nehéz adaptálni valamit egy másik médiumra, mert meg kell találni a kulcsot a változásokhoz, amiktől az új formájában is működni fog az adott mű. színdarabból mozgóképet csinálni -ez tűnik a legkönnyebben járható útnak az adaptálások sorában, mert látszólag elég a darab szövegkönyvét odaadni a színészeknek, lebökni a kamerát egy fix pontba, és mehet a felvétel... de a filmek eléggé más hatásmechanizmussal működnek, mint a színdarabok, úgyhogy a nézők sem biztos, hogy örülni fognak annak, ha egy kvázi lefényképezett színpadi művet kapnak valódi film helyett -főleg úgy, hogy a vásznon csak konzervál egy pillanatot, így elveszik az élőség ’itt-és-most’ élménye is, ami a színházak legnagyobb erénye... persze denzel washington-ékat nem érdekli, hogy én miről okoskodok, mert ők pont egy ilyen színdarab-adaptációt akartak a gyöngyvászonra tenni, ami statikus marad mozgóképes formában is, néhány helyszínen játszódik, alig használ zenét, és igazából minden terhet a színészei vállára tesz. de ami minden ízében ennyire színpadias marad, azt sajnos filmként nehezen tudom értékelni... meg is szenvedtem vele rendesen, talán rég volt már film, aminél ilyen sűrűn néztem volna az órámra, de az oscar-t néző kompletista énem nem hagyta, hogy feladjam... pedig már az első percek is megriasztottak, ahogy a semmiről beszélgettek a karakterek, ahogy a színészek színpadiasan túljátszották őket, azokkal a nehezen értelmezhető akcentusokkal (és ez nem azt jelenti, hogy a színészek rosszak lennének, vagy rossz alakítást hoztak volna, csak megint a színpad vs film ellentéthez kell visszakanyarodnom, mert ami ott szükséges túlzás, az mozgóképen túl sok. egyébként viola davis még ezekkel az instrukciókkal együtt is piszok erős alakítást hozott). az sem segíti a befogadást, hogy meg sem próbálják a főhőst közelebb hozni hozzánk, egy akaratos, tudálékos, szélsőséges érzelmeket mutató gyarló embert látunk, aki nem könnyíti meg a családja életét, és még a darab sem nyújt neki feloldozást a bűnei alól... voltak azért pillanatok, amikor jobban működött számomra is a film, főleg amikor az élet apró dolgai helyett az igazi dráma került a középpontba, mert azok azért jobban belém tudnak marni, mint egy hosszan kifejtett baseball-hasonlat... (annyira a háttérben zajlott az emblematikus kerítés-építés, hogy nem éreztem azt, hogy egy erős szimbólumként végigvonulna az egész történeten -pedig gondolom ez lett volna a cél. és valószínűleg a színházban ez is jobban működik, ahogy látjuk a színen bővülni az építményt.) (#02.23.)

(Oroszlán) (2016) (r.: Garth Davis)

egy széles franciaágyon fekve, tele hassal nehéz magunkban megélni az igazi nyomorgó szegénységet... látjuk a monitoron, meg is érint, főleg mert egy kisgyerek áll a történet középpontjában, de távolinak tűnik, nehéz elkapni a húsbamarkoló érzést... talán azért is érzem ezt, mert maga india is nagyon távol esik tőlünk (puhány) nyugatiaktól -képtelenség felfogni az ottani életet, a zsúfoltságot, a szegénységet. persze, mert sokszor csak egy egzotikus helyszínt látunk benne, az érdekes és gyönyörű tájait, a nyomorról meg inkább elfordítjuk a fejünket (a hatvanas években pont ezzel a módszerrel forgatták a bond-filmeket is a karibi szigetvilágban, a lepukkantság valahogy sosem került a 007-es szemszögébe...). a film egyik nagy erénye, hogy láthatóan eredeti helyszíneken forgattak, és ezek (szokás szerint) sokat hozzáadtak a hangulathoz. ...izé, lehet hogy azért pepecselek itt a külsőségek leírásával, mert maga a film nem volt túl mély...? mármint érzelmileg nagyon is rendben volt, kicsalta a szemedből a könnyeket, ahol kellett, viszont talán kapargathatták volna még az alkotók a mondanivalót. mondjuk azt, hogy jobb élete lett-e attól hősünknek, hogy nem nyomorban kellett felnőnie? vagy örökre ott marad a seb, hogy nem az eredeti családja körében cseperedett? (mert azért az kicsit kevés szimbólumnak, hogy a srác csilivili plázákban mereng az életéről...) (és mi van azzal a mondattal, hogy szülés helyett inkább azoknak kell segítséget nyújtani, akik már megszülettek...?) egy kicsit sajnálom most, hogy ez egy megtörtént esemény dramatizált krónikája, mert így inkább a drámai elemek domináltak a filmben, pedig egy ilyen típusú családfa-kutatás lehetett volna egy nagy kaland is, tele izgalmas utazással india szívébe. így viszont hősünkkel együtt el kellett érnünk az érzelmi mélypontot, ahol kicsit el is veszítettük őt a nagy kesergésben... pedig dev patel mindent megtett, hogy szimpatizáljunk saroo-val, és igazából a többi színésszel sem volt baj -igazából egyetlen dolog zavart bennük végig: hogy túl egyértelmű választások... (de tényleg, dev erre az indiai karakter-típusra szakosodott már régóta, az ausztrál házaspárt két ausztrál játssza, és ki az, aki ne szeretne bele egy perc alatt rooney mara-ba...?) de. minden egyenetlensége ellenére nagyon szerethető a film, és reméljük, hogy elérik az alkotók vele az egyik legfontosabb célkitűzésüket: hogy felnyissák a szemünket nekünk nyugatiaknak, hogy milyen veszélyek között élnek az indiai gyerekek napjainkban is. (#02.19.)