(Találkozunk St.Louis-ban) (1944) (r.: Vincente Millenni)

nem véletlen az, hogy a vészterhes időkben a közönség a habkönnyű zenés műfajt kedveli igazán, így természetes az is, hogy a világháború alatt volt a filmes musical-ek egyik virágkora -és az sem véletlen, hogy a metro-goldwyn-mayer-nél nagyüzembe gyártott zsáner-filmek ma is fogalomnak számítanak a műfajban (a mai napig emlegetjük az mgm-musical-eket, ugye) (bár ha belegondolok, a színházi előadásoknál is a zenés/táncos produkciók a legnépszerűbbek, úgyhogy nem biztos, hogy kell egy világégés ahhoz, hogy a nézők otthon akarják hagyni a gondjaikat...). én is arra gondoltam, hogy egy ilyen nehéz évet valami könnyedebb alkotással kéne az útjára engedni, úgyhogy rövid kutakodás után st.louis-ban kötöttem ki, mert rendre felbukkant a film a ’legjobb musical’-es listákon... amikor az ember egy ilyen klasszikus elé ül le, akkor ki kell cserélnie a szemüvegét, mert ha mai szemmel nézné az alkotást, akkor biztos hogy csak fintorgás lenne a vége. mert nem elég, hogy a filmet a negyvenes évek bájos naivitása lengi be, de a történetéből adódóan nagyon erősen megjelennek benne a századfordulós erkölcsi normák is, ami nekünk elkárhozott modern embereknek már igencsak megmosolyogtatóak -mondjuk hogy csókot lopni csak az eljegyzés után lehet csak... pedig nagy igény van a csóklopásra, de ezen nem lehet csodálkozni, ahol ennyi lány emelkedik főszereplővé, ott bizony a szerelemnek kell lennie a fő témának. és a film akkor is működik a legjobban, amikor a lányok szerelmi ügyei vannak a középpontban. mert a két idősebb lány szerethető karakterek, ráadásul csodaszépek is, igaz ehhez néha betegesen szoros fűzőt kell hordaniuk... a két kisebbik lánynál már voltak ellenérzéseim, mert egy idő után fárasztóvá vált a jelenlétük, főleg a túlhúzott halloween-i jelenetnél éreztem ezt... viszont ha már a rémisztő ünnep nem működött a filmben, kompenzálniuk kellett ezt a karácsony szellemével, úgyhogy a szeretet ünnepéhez kötötték a happyend-et is (ha jól tudom, itt hangzott el először az azóta már klasszikussá nemesedő ’have yourself a marry little christmas’ is, igaz, egy elég szomorkás jelenetben, máshogy melengetve a szívet, mint mostanság a fenyőfa tövében)... ahol igazán meglepett a film, az a technikai megvalósítása, hogy már 1944-ben létre lehetett hozni egy gyönyörű vágatlan felvételt a báli jelenetnél, ahol a kamera bemegy az ablakon, majd lejt egy apró táncot a bálozók körül. és persze az is örömteli, hogy ilyen csodásan helyre tudták állítani az eredeti technicolor színvilágot... ($$12.31.)

(Kaliforniai álom) (2016) (r.: Damien Chazelle)

csak úgy teljesíthetsz maximálisan művészként, ha mindent megteszel az álmaidért -damien chazelle hat éven át harcolt azért az álmáért, hogy megvalósíthassa ezt a filmet. de hát ki akarna manapság egy olyan filmre pénzt adni, aminek nem titkolt célja az, hogy visszahozza a negyvenes/ötvenes évek (metro-goldwyn-mayer) musical-jeinek hangulatát...? és az a jó, hogy nem csak a producereknek beszélt nyíltan az író/rendező úr a flitteres álmairól, de nézők elől sem titkolja, hogy milyen portékával házal -egyből egy nagy csapatot mozgató énekes/táncos jelenet fogad minket nyitányként, hogy mindenki el tudja dönteni, hogy kell-e ez neki, vagy inkább átmenekül a szomszédos teremben játszott véres és férfias mel gibson filmre... én a férfiak azon szűk keresztmetszetébe tartozom, akik nem azért ülnek be egy ilyen filmre, mert azt gondolják, hogy ezt várja ezt tőlük élete párja, hanem azok közé, akik nagyon tudatosan és határozottan vásárolják önszántukból a jegyet az ilyen csajosabb filmre. és nemhogy el akarnék menekülni egy éneklős/táncos nyitószámtól, hanem azt érzem, hogy pont a megfelelő teremben vagyok -főleg ha nem csak zeneileg nézem a kezdő pár percet, hanem technikailag is, mert engem könnyű lenyűgözni egy gondosan kimunkált vágatlan jelenettel. összhatásában nagyon jól működik ez a kezdés, azonnal egy feelgood lebegés vesz körül, ami aztán a fő karaktereket bemutató jelenetekben is folytatódik, amikor megismerjük ezt a két művészt, akik los angeles legalsó lépcsőfokán tengetik az életüket -a kávét főző színésznőt és az elveihez ragaszkodó klasszikus jazz-zongoristát. szórakoztató humorral közelítünk feléjük, ugyanakkor a hollywood-i alulnézet ad egy kis keserűséget is a helyzetükhöz. és talán azért tisztelem leginkább damien chazelle-t, mert nem csak egy kellemes nosztalgia-vonatot akar nekünk adni, ahol elég bedobnia pár utalást az ’ének az esőben’ vagy a ’cherbourgi esernyők’ című klasszikusokra, hanem úgy tesz, mint egy jó jazz-zenész, és mindenhez plusz rétegeket kever hozzá, okosan többfenekűvé teszi a filmjét, ami elsőre egy zenés romantikus komédiának tűnik, az az év egyik legelgondolkodtatóbb alkotásává válik. mert magáról a művészetről akar mesélni, a szenvedélyekről és az álmokról, és a legfontosabb feszültségekről, amik egy alkotóban a legtöbb kételyt szülik: hogy szabad-e kompromisszumot kötni? hogy ráléphet-e a könnyebb (és anyagilag jövedelmezőbb) útra? hogy működhet-e a magánélet valakivel, ha igazán intenzív a művészi önmegvalósítás...? (örültem, hogy ennyire beborít mindent a filmben a jazz, viszont a film egyik fő konfliktusánál kicsit meghasonlottam önmagammal -mert én évek óta azt vallom, hogy a jazz-t meg kell újítani, hogy bátran és modernül kell hozzányúlni (példaként trombone shorty-ékat vagy a galactic-ot szoktam felhozni), itt a filmben viszont kicsit megkérdőjelezték ennek az útnak a helyességét...) no, kicsit elkalandoztam az agyam felé, ideje a szívem útját követni. mert írhatok itt oldalakat a zenéről meg a gyönyörű technikai megvalósításokról, de igazság szerint én is pont ugyanúgy beleszerettem a karakterekbe, mint mindenki körülöttem a teremben -azt hiszem valahol az első közös dal (és sztepp-elés!) táján olvadtam el véglegesen... és főleg azért lett ekkora a szerelem, mert a lebegő musical-es felszínnel ellentétben ez a kapcsolat tökéletesen elhihető, realista és emberi (kicsit talán betegül hangzik, de én is álmodoztam már ilyen kapcsolatról, ahol az évek óta felhalmozott popkulturális tudásomat átadhatom valakinek, megszerettethetem vele azokat a dolgokat, amik közel állnak a szívemhez). és igazából tökéletes randi-film... lenne... csak lenne, mert hagy időt, hogy átgondoljuk a kapcsolatainkat, és nem biztos, hogy minden kapcsolatnak jót tesz ez... annyiban átveszi a hagyományos romkom-ok szerkezetét, hogy felépíti a boldog kapcsolatot, majd megjelennek az első repedések, de aztán a végén úgy csavarja meg ezeket a fordulatokat, hogy még ezért a sablonosság miatt sem tudok haragudni. (hmm, innen jön egy kis spoiler-ecske, úgyhogy futás a moziba, mielőtt még...!) el tudom képzelni, hogy a szívecskés lufis befejezéshez szokott lányok/asszonyok húzzák a szájukat a film vége miatt, de én imádtam ezt a realista lezárást, főleg úgy, hogy azért átnyújtottak nekünk egy mgm-musical típusú pozitív végkifejletet is, hogy minden összetört kicsi szív megnyugodhasson egy kicsit (bár ha belegondolsz a pozitív vég sem teljesen pozitív, mert egy kapcsolatban valakinek részben/egészben fel kell adnia az álmait)... hmmm, látszik a szerelem, mert csak püfölöm a billentyűket, és nem bírom abbahagyni a dicséretet, és még így sem esett szó a csodás színekről, a régi hollywood iránti szerelmes-levél rétegről, a tökéletes emma stone/ryan gosling chemistry-ről, az azonnal a füledbe mászó dalokról... de oké, maradjunk csak ennél az utóbbinál, mert kényszerűségből egy nap késéssel ültem le megírni a kritikámat, és azóta folyton a soundtrack szól a fejemben, mindegy hogy valami hétköznapi tevékenységet végzek-e, vagy csak egy autó hátsó üléséről bámulom a csillagos eget... varázslatos élményt kaptam, jóleső szív-melengetést, művészi igényű romantikát. így ha összeszedem minden férfiasságom, akkor még azt is ki merem jelenteni, hogy ez az év legjobb filmje! (talán nem sikerült eléggé hangsúlyoznom, hogy mennyire vicces is volt a film -de az biztos, hogy mostantól a ’take on me’-t sem tudom már mosolygás nélkül meghallgatni...) ($$12.29.)