(2015) (r.: Danny Boyle)

mindenkinek van véleménye steve jobs-ról -sokan szeretik, sokan utálják, pedig a legtöbben nem is tudnak róla sokat, hanem az apple imádatukat/utálatukat vetítik ki arra az emberre, aki a kirakatban volt. és nem vagyok meggyőződve róla, hogy ebből a filmből fognak megtudni róla többet... sokat szidtam/szidtuk már a generikus életrajzi filmeket, mert bár sokszor működnek, azért kiszámíthatóvá vált a szerkezetük, legtöbbször érezhető, hogy milyen elemeket fognak kiemelni nekünk. aaron sorkin kitalált hát valami mást -csak három bemutatót választott ki, illetve az azokat megelőző perceket, és bevetette a sorkin-izmus teljes arzenálját, bizonyítva ismét azt az oximoront, hogy egy kizárólag beszélgetésekből felépülő mozgóképes alkotás is lehet izgalmas... mert nem csak a színpadra-lépés előtti drukk hozta a feszültséget, de sem a szereplők (walk-and-talk!), sem a kamera nem állt meg egy pillanatra sem, és még a zene is sokat hozzáadott ehhez a 'feszkó' érzéshez. bár azt gondolhatnánk, hogy a három részre tagolással három felé esett szét a film, de nem, a közös témákkal szépen egybetartották, talán egy nagyon picit túlságosan is, mert harmadjára már kicsit fárasztó volt, hogy mindig ugyanarról beszél hősünk bizonyos szereplőkkel. és ezek a beszélgetések nem feltétlenül a technológiáról szóltak, sőt, elsősorban nem arról, hanem lelki dolgokról. mert bizony nehogy azt higgyük, hogy egy formatervezett szent embert mutattak be itt nekünk, hanem egy igencsak nehéz természetű személyt, aki (többnyire) jól érezte a jövő vízióit, de az emberi kapcsolatokhoz mit sem értett. és ez rengeteg feszültséghez vezetett nem csak a munkatársaival vagy a pénzemberekkel, hanem a lányával is. és ezek a nem túl egyszerű érzelmek csodálatosan ott voltak michael fassbender minden pillantásában (érdekes dolog ez a casting -van, amikor nem zavaró, hogy a tehetség felülírja a valós személlyel való hasonlóságot), de a köré rakott színész-gárdának sincs oka szégyenkeznie. azért azzal kicsit megleptek, hogy nem bíztak a saját szerkezetükben, és három flashback-et is betoldottak, de lehet, hogy úgy érezték, hogy így lesz kerek a történet. formatervezett. (szerettem danny boyle apró ötleteit, az átvezetők vágását, a képre kiíródó szövegeket, és a meglepő háttér-vetítéseket.) ($$02.03.)

(2015) (r.: Todd Haynes)

hát van olyan ember a földön, akit ne tudna elcsábítani cate blanchett...? pedig emlékszem, hogy 15 éve még értetlenkedtem, hogy miért őt választották középfölde legszebb lényének -aztán meghallottam a hangját, és megéreztem a kisugárzását, és azóta múlhatatlan a szerelem. szóval most már teljesen természetesnek tűnik, hogy egy romantikus film hősnője legyen -akkor is, ha ez a szerelem két nő között alakul ki. bár pont az a legérdekesebb vonása a filmnek, hogy olyan természetesen alakul ki a kapcsolatuk, és annyira erősen érzed a vonzalmat, hogy nem számít a két szerelmes neme. még a csúcsponti szex-jelenet is nagyon visszafogott és művészi -semmi hatásvadászat, csak szépség. és persze szomorúság. mikor végiggondoltam, hogy vajon mik történhettek az ötvenes években a leszbikusokkal, bevallom, rosszabbra számítottam, mint amit a film nyújtott -mert szerencsére nem érzi az ember a boszorkány-üldözést, nem érezni a megvető pillantásokat, nincs megaláztatás (egy idő után már nem kérnek hősnőink külön szobát sem). máshonnan érkezik a szívbemarkoló dráma -a férfi oldalról. mert legyen bármilyen kor, egy férjnek nehéz feldolgoznia azt, hogy a házassága tönkrement, többek között azért, mert a felesége a nőket szereti. és kevés rosszabb van, mint egy bosszúálló férj. és az a legdrámaibb, amikor egy nőnek el kell döntenie, hogy melyik boldogság a fontosabb számára -a gyermeke vagy a szerelme. és a film utolsó harmadáig rettegtem attól, hogy összetörik a szívemet, hogy egy anya nem választhat mást, csak a gyermekét, de aztán szerencsére volt elég merszük a bátrabb befejezéssel melegíteni meg a szívünk. ...de ez a szép történet, ez a már emlegetett kémia mit sem ért volna a színészek nélkül, és a dívai cate mellé egyenrangú partnerként ért fel rooney mara a maga eszköztelenségével. de hogy mégse' csak egy korrekt színész-filmként emlegessük, ahhoz kellett todd haynes is, aki erősen tudja megteremteni ezt az ötvenes évek miliőét, és sandy powell, aki mindig csodálatos kosztümöket készít. ($$01.31.)

(A dán lány) (2015) (r.: Tom Hooper)

törvényszerű-e, hogy egy festőkről szóló filmnek minden egyes képkockájának olyannak kell lennie, mint egy festménynek? valószínűleg nem, de azért tom hooper-ék igyekeztek, hogy művészien megmunkálják a képeiket, gyönyörűen vannak komponálva a beállítások, kiragyognak a színek, és ahogy egy női lelkületű filmnél illik, gyakran kerülnek a középpontba a ruhák... azóta vártam ezt a filmet, amióta kikerült belőle az első fotó, amin eddie redmayne kifejezetten csinos nőnek tetszett. az azóta eltelt időben viszont eléggé beleástam magam a traszgender témába (többek közt a transparent-nek köszönhetően, de azon felül is láttam jó pár youtube videót ezzel kapcsolatban), úgyhogy mindenképp tűkön ültem, hogy befogadhassam az élményt. mert szerintem az egyik legérdekesebb lelki gyötrődés, amikor valaki úgy érzi, hogy rossz testbe született. nehéz lehet ezt megmagyarázni, mert nem agyi problémáról van szó, vagy hormonális zavarról, és a film sem akar leásni a mélyére, hősünk is azt mondja, hogy mindig is tudta, nincs rá magyarázata -csak a késztetése, hogy tenni kell az ellen, hogy a természet ilyen gonosz módon megviccelte. de meglepő módon egyébként sem ez van a film középpontjában, hanem a feleség, és az ő viszonyulása ehhez a szokatlan helyzethez -ezért is érzem arcátlan húzásnak, hogy a csodálatos alicia vikander-t csak mellékszereplőként jelölték oscar-ra, mert ez minden szempontból az ő filmje. és örülök annak, ahogy formálják őt, mert bár sokat szenved a karakter, mégis végig támogatja a szeretett férjét, és nincsenek nagy amplitúdójú drámái, nem hagyja el őt, hanem végig fogja a kezét (még ha ez nem is fedi teljesen a valóságot). mert ez így szép. mint ahogy az egész film szép, mind külsőségeiben, mind a szomorú történetében, mind alicia kisugárzásában, mind eddie félénk nőies mosolyában. (arról már nem is beszélve, hogy ismét egy alkotás, ami ráébresztett arra, hogy mennyi kulturális lyukat kell még betömni a tudás-táramban, hogy illő lenne végre a festészetben is elmerülnöm. és az elsők között rákeresnem gerda wegener erotikus képeire...) ($$01.31.)

(2015) (r.: Liz Garbus)

mindig is vonzottak a zenész-életrajzok -és nem csak akkor, ha be akartam lesni egy-egy általam szeretett alkotás mögé, megismerni az általam tisztelt művészt, hanem akkor is, ha még nem mélyedtem el egy adott életműben, ha nem sokat tudtam a zenész életútjáról. mert az ő életük mindig érdekes -és általában nem túl vidám... nina simone élete több szempontból is érdekesebb lehet sokaknál -azért, mert nagyon sok minden kapcsolható ehhez az azonnal felismerhető jellegzetes hanghoz. mert abba a korba született, amikor a néger kislányok még nem igazán tanulhattak zongorázni, és egyébként is mindent áthatott a szegregáció. nem véletlen az sem, hogy később nyakig elmerült a polgárjogi mozgalomban, és ez az elkötelezettsége kihatott a karrierjére is. és ha a múltja, a származása és a társadalmi státusza nem lett volna elég a művészetének a táplálásához, akkor még rakott rá jó néhány terhet az élet -egy erőszakos férjet, aki nem csak kimerülésig hajtotta a feleségét, de gyakran megverte és meg is erőszakolta; akadtak gondjai az alkohollal és a tablettákkal is; és mindenkit elidegenített a környezetében -mint kiderült, nem szándékosan, csak későn fedezték fel a bipolaritását. ...és ez mind benne van ebben a csodálatosan összerakott filmben, megterhelően, ahogy nina belekerül ebbe a spirálba. mindig tiszteltem a dokumentum-filmeseket, akik végigrágják magukat a rengeteg archív anyagon, képeken, videókon, hangszalagokon, naplókon, és aztán megtalálják a megfelelő darabkákat, amik kiegészítik egymást. megfelelően hatnak. elérik, hogy ne csak érdekeljen egy számomra eddig ismeretlen zenész élete, de érzelmileg is közelebb hozzon (és elér még olyanokat is, hogy mondjuk sokkal többet akarjak tudni a feketék mozgalmáról). ($$01.31.)

(A nagy dobás) (2015) (r.: Adam McKay)

valószínűleg hiába törném a fejem, hogy az élet melyik területe áll tőlem a legtávolabb, mert biztos, hogy oda lyukadnék ki, hogy a pénzügyi világ a nyerő -ja, ez meg is látszik a pénztárcámon... de hé, én egy bölcsész-srác vagyok, a számok sosem voltak a barátaim, a spekuláció meg sosem volt az erősségem. szóval engem nem könnyű megnyerni egy erről szóló filmhez, annak ellenére, hogy azért szívesen kukkantok be olyan területekre, amikhez nem értek. mondhatjuk, hogy kemény fába vágtam a fejszémet, amikor szombat este nekiültem egy darab angol felirattal felvértezve egy olyan filmnek, ahol megállás nélkül dobálják a pénzügyi szak-szavakat, de az volt a rohadt nagy szerencsém, hogy adam mckay rendező (és forgatókönyvíró-társa) gondoltak a hozzám hasonló laikusokra, és időről/időre elmagyarázták konyhanyelven is a legfontosabb tudnivalókat -egészen zseniális módon kilógatva a film szövetéből ezeket a jeleneteket, amikhez persze igazi sztárok is dukáltak. de ha nem is mindent fogtam fel, azért a lényeg jól kihámozható volt. a kritikám elején emlegetett közönyöm abból is látszik, hogy hiába hallottam eleget 2008-ban a pénzügyi összeomlásról, eszembe se' jutott utánanézni a hátterének. pedig így egy filmen átszűrve érdekes volt az a sok felelőtlenség, ami idáig vezetett. annyiban viszont szerencsém van, hogy most igazán érdekes tálalásban kaphattam meg ezt a sok infót. mert azokra koncentráltunk, akik jól jártak a pénzügyi világ bedőlésével, akik időben felfedezték, hogy kurva nagy a baj. és akik bár moralizáltak kicsit azon, hogy mások nyomorán nyerészkednek, de azért köszönték szépen és eltették a lóvét. érdekes volt így a szerkezet, hogy három teljesen elkülönülő szálat vegyítettek össze, de úgy, hogy a külön vonalon mozgó karakterek nem is találkoztak egymással -ám az ügyes vágással ez nem vált zavaróvá. és ha már vágás meg szerkezet, mint film, kurvajól van összerakva, a sok valóságból szedett videó meg fotó a realizmus felé húzza, ugyanakkor a szereplők többször is áttörik a negyedik falat, és kibeszélnek hozzánk, amivel meg elemelik kicsit a filmet (olyat meg még nem hallottam egy valóságot feldolgozó filmben, hogy az egyik szereplő kiszól, hogy 'igazából nem is így történt'...). bár brad pitt csak a negyvenedik perc környékén bukkant fel, azért a produceri keze érződik azon, hogy mennyire erős színész-gárdát tudtak összeszedni. és tisztelem őt, hogy ilyen jó szeme van a témákhoz, amikre pénzt ad. mert egy jó üzletember olyat is el tud neked adni, amire nincs szükséged. én nem akartam a pénzügyi világról filmet nézni, aztán meg milyen jól szórakoztam... ($$01.30.)