(Érkezés) (2016) (r.: Denis Villeneuve)

ironikus, hogy pont egy olyan film értékelésénél kell keresni a szavakat, aminek a főszereplője egy nyelvész... de délután óta olvastam / megnéztem jó pár kritikát, és a legtöbbjüknél felvetődött, hogy ’aludniuk kellett rá egyet’, mielőtt megpróbálták volna összeszedni a gondolataikat, kellett egy lépés távolság, hogy objektíven tudjanak értékelni... mert ez egy olyan film, ami még jó sokáig munkál benned, nem hagy nyugodni, kell egy kis idő, amíg az agyad és a szíved desztillálja a lényeget... pedig előzetesen csak egy ’felvesszük a kapcsolatot egy idegen életformával’ típusú filmnek tűnt, és ebből a zsánerből már láttunk pár klasszikust (gondolok itt elsősorban a harmadik típusú találkozásokra), unásig ismerjük már a csihi/puhis verziót is (idén is elénk-hánytak már egyet emmerich-ék), így kétséges volt, hogy működhet-e ismételten ez a koncepció. még szerencse, hogy a csillagok kedvezően álltak össze, volt egy erős irodalmi alapanyag, egy vizualitásban és lélek-vájkálásban erős rendező, és egy csapat tehetséges színész -plusz olyan összetevők, amik már nagyon hiányoztak a magamfajta embereknek, akik az év nagyrészében csak blockbuster-eket fogyaszt a moziban: az ész és a szív... meg persze a jól épített karakterek, egész pontosan egy karakter, mivel végig megtartották a hősnői szemszöget, vele együtt léptünk egyre feljebb és beljebb a történetbe, vele együtt csodálkozhattunk rá mindenre. ügyesen adagoltak mindent a forgatókönyvben, addig hagytak minket is homályban (és ködben) amíg csak lehetett, és a relevációk is a megfelelő pillanatban jöttek, hogy az ember a sok építkezés után azt sóhajtozza a vászon felé, hogy ’okos, mennyire okos’... az első pillanatban nem értettem, hogy miért jó az, hogy rögtön a nyitó-jelenetben gyomor-szájon vágják a lelkünket, de aztán az elszórt képekből ez a mély drámai vonal is fájdalmasan szépen állt össze a végére... számomra nagyon fontos aspektus volt az emberi tényező, mert nagyon unom már, hogy az emberiség ekkora seggfej, hogy nagyon sokan előbb lőnek, aztán kérdeznek, így annyira jó volt látni azt a naivnak gondolt optimizmust, ami átvette az uralmat a film végére, és amiben én is szeretnék osztozni egy életen át -mert a kommunikáció és a szavak ereje igenis legyőzheti az agressziót! és ehhez az üzenethez nagyon méltó volt a film, csendesen építette a feszültséget és csak akkor dördült meg, amikor nagyon muszáj volt. de ennek ellenére egy percig sem unatkozott az ember, mert megbabonázódott attól, amit látott, vitték magukkal a karakterek iránti érzelmei, a közérthető tudományosság mélysége, és persze azt is könnyen viselte, hogy denis villeneuve lenyűgözően mutat meg mindent, pásztázza a kamerájával a tájat, miközben egész közel hozza az arcokat hozzánk (bár a sicario óta nem nőtte ki azt, hogy alul-exponálja sokszor a képet). újra megerősítést kaphattunk arról, hogy jó kezekben van a blade runner 2049... (jóhann jóhannson-nak most sem kell szégyenkeznie a zenei munkája miatt, de szegénytől eléggé ellopta a show-t az általam nagyra tartott max richter, akinek az egyik opus-ával törték össze igazán a szívünket.) ($$11.12.)

(Totoro -A varázserdő titka) (1988) (r: Mijazaki Hajao)

a keresztlányom most nyolc hónapos, de már nagyon készülök lélekben és fejben arra, hogy hamarosan rengeteg animációs produkciót kell majd vele megnéznem -a totoro első öt perce után tudtam, hogy ez lesz az első miyazaki alkotás, amit meg fogok neki mutatni... mert ha van valami, ami tényleg az egész családnak szóló alkotás, akkor ez az. igazi ártatlan kis mese, aminek nincs szüksége nagyívű történetre, nem igényli a nagy amplitúdójú drámát, nem riogat félelmetes negatív szereplőkkel, hanem az apró örömöket és bánatokat helyezi a középpontba, igazi kislányos látószögből figyelve a világot... nagyon szépen jelenik meg benne a vidéki élet hétköznapisága, ahogy az kétkezi munkából élő emberek végzik a mindennapi feladataikat a földeken, és ahogy a természet sokszínűsége adja a hátteret a játékokhoz. a főszereplőink is egy egyszerű családhoz tartoznak, ahol jól érezhető a szeretettel összecsomózott erős kötelék, és bár a testvérek néha összezördülnek, azért elsősorban a nevetés lengi be az egész filmet tőlük. nagyon szépen kezelik az anya betegségét is, mert azzal sem szúrnak nagyot a lelkünkbe, természetesen kezelik ezt a sajnos természetes szituációt is. sőt, még a varázs-világot is természetesen kezelik. a szülők nem neveti ki a gyermekeiket, amikor a csodálatos kalandjaikról, a varázslatos lényekről mesélnek, és mi nézők is könnyen el tudjuk fogadni, hogy a realista történetbe egyszer-egyszer bekukkantanak a mesei elemek. főleg hogy a lények között nincs egyetlen démon sem, mind jófej figura, kedvesek, segítőkészek és játékosak. persze van egy jó adag furcsa bizarrság is bennük, de ettől lesznek különlegesek. totoro-ra meg nem lehet úgy ránézni, hogy ne vigyorodna el az ember... ahogy az egész filmet is csak egy megnyugtató mosollyal lehet végig nézni, könnyed szívvel állsz fel utána a kanapéról, és örülsz, hogy léteznek ilyen alkotások is a világban. ($$11.11.)