(Eddie, a sas) (2016) (r.: Dexter Fletcher)

mi lusta emberek tiszteljük azokat, akikben megvan a kellő akarat és kitartás ahhoz, hogy sportoljanak. talán ilyenkor, az olimpiák idején kerülünk hozzájuk a legközelebb, átérezzük a küzdelmeiket, megdobban értük a szívünk. az már egy nehezebb ügy, hogy mi magunk is felkeljünk a kanapéról, és a szurkolás helyett valami aktívabb tevékenységet válasszunk... pedig nem kell igazán tehetségesnek lenni abban, amit csinálsz, elég maximálisan elkötelezettnek lenni, feltétel nélkül szeretni azt, sohasem csüggedve. mert nem hiszem, hogy a mai teljesítmény-orientált világban a sportolók önfeledten tudnának edzeni és versenyezni -főleg a magyarok nem, akik mögött egy igen kritikus nép áll, akiknél a siker a ’mi sikerünk’, és a hiba az ’ő hibája’. mert belénk van kódolva ez a győzelem-mánia, és rég elveszett már az az klasszikus üzenet, hogy ’ csak a részvétel a fontos’... és ezért baromi üdítő látni egy filmet, ami épp erről szól, hogy van egy srác, aki az olimpiák megszállottja, és addig küzd, amíg el nem éri az álmát -nem a győzelmet, hanem a részvételt, de leginkább önmaga legyőzését... talán forrest gump óta nem volt ilyen szerethető lúzer a vásznon, aki egyből a szívedbe költözik, ezért eszedbe se jut kinevetni az arc-deformációját vagy a folyton lecsúszó szemüvegét. mert a hihetetlen pozitív személyisége azonnal rád ragad, és követni akarod az összes őrültségbe, ami eszébe jut. és taron egerton meghálálja az itt épp produceri szerepet betöltő matthew vaughn-nak, hogy megint rá gondolt főszereplőként, mert tökéletesen átalakul, fantasztikusan le tudja venni egy-az-egyben az igazi eddie összes jellegzetességét. mellette hugh jackman is csak rutint tud hozni, de őt épp’ ezért a cool kisugárzásért szeretjük, úgyhogy elfér a vásznon. meg igazából ez a sztori sem kívánja meg, hogy meglepő dolgokat húzzon elő a zseb-flaskájából, hiszen határozottan siklik előre az életrajzi- és sport-filmes elemeken. viszont az el kell ismerni, hogy nagyon jó a felépítménye, az emelkedői és bukkanói után épp ott ér el a csúcsra, ahol kell neki, és pontosan azt a hatást éri el érzelmileg, amit kell neki: azaz te is együtt kántálod a néppel eddie a sas nevét... nagyon kellenek az ilyen filmek, amik kedvesen bájosak, nem bántanak, nem harapnak, hanem csak inspirálni akarnak úgy, hogy közben végig szórakoztatóak maradnak. az a jó a sport-történelemben, hogy mindig lehet találni ilyen szerethető őrülteket, akiknek érdemes feldolgozni az életét. mert hátha egyszer a nézőtéren ülő lustaság is azt érzi majd a végefőcím után, hogy benne is ott lapul annyi kitartás, amivel elérheti azt, amitől elégedett lesz önmagával. ($$08.15.)

(Warcraft: A kezdetek) (2016) (r.: Duncan Jones)

múltkor eszembe jutott, hogy ifjúkoromban volt egy játék, aminek baromi hangulatos volt a nyitó intrója, és én újra-és-újra megnéztem, de magával a játékkal nem nagyon foglalkoztam -gyors utánakeresés után döbbentem rá, hogy a warcraft 3 volt ez a játék. a mai napig bennem van a hangulata, ahogy érződik a dráma súlya, amilyen hatásos a repülés imitálása, ahogy működik a misztikuma, így valami ilyesmit vártam el ettől a filmváltozattól is, de baromira nem jött el ez az érzés sajnos... és ne mondja nekem senki, hogy ’ennyire felületes warcraft ismerettel persze hogy nem tetszett a film’, mert nehogy már x óra játékidőt bele kelljen raknom ahhoz, hogy működjön az élmény, mert akkor soha semmit sem tudnék élvezni, ami adaptáció, és nem ismerem az eredetijét -de szerencsére ez nem így van... egész egyszerűen az alkotóknak meg kéne tanulniuk eltalálni a helyes arányokat, hogy úgy kiszolgálni a keményvonalas rajongókat, hogy az egyszeri nézőket sem hagyják magukra a felégetett árokparton... mert persze érzi az ember, hogy bizonyos dolgoknak jelentősége lesz később (mondjuk a csecsemőnél), de egy idő után rohadt fárasztóvá válik a name-dropping, valamint a vázlatszerűen felskiccelt karakterek és szálak -vagyis a karakter-kezdemények és történet-ötletek... mert minden és mindenki csak lóg a levegőben, ráadásul kapkodva ugrálunk a rengeteg helyszín között (többször átvitt értelemben is teleportálva a szereplőket), öntik ránk az infót, de mégsem sikerül semmit kifejteni igazán. és persze, hogy így képtelenség élvezni, mert nem érzed a téteket, hidegen hagynak a karakterek. főleg az emberek, mert meglepő módon az orkok sikerültek érdekesebbre, főleg durotan, akinek a kidolgozására a legtöbb időt fordították. ráadásul toby kebbell a motion-capture játékával könnyedén lemossa a hagyományos színészetet bemutató társait... mindenki vagy túlzásokba esik vagy alibizik, mint travis fimmel, aki a vikings-ből áthozta az ottani összes manírját... de sebaj, a zavaros történetért és az érdektelen kalandokért majd kárpótol a látvány, igaz? hát sajnos ez sem teljesen áll. mert hiába van súlyuk az orkoknak, és gondosan kidolgozott minden részletük, attól még az agyam nem tud elvonatkoztatni a cgi arc-mimikájuktól, így nem lesz teljes az élmény. és ugyanez igaz a nagy-totálokra is, akár egy új helyszínt mutatnak (repülő kamerával), akár a csatákat felülről -bár igazság szerint a vagdalkozós közeli harc-jelenetekkel sem sikerült megfogni (viszont azt mindenképp elismerném, hogy a varázslatok ábrázolása ötletesen és szépen sikerült). ...szóval nehéz olyat kiemelnem laikusként, amit maximálisan dicsérni tudnék (izé, még ramin djawadi is csak a game of thrones-ból kiszelektált dallamait hozta)... de a játék-sorozat ős-rajongói, a lore nagy tudói biztos örülnek a film létezésének, mert hangulatilag azt az élményt kapják, mint ami a játéktól is megkaptak. mi többiek viszont egy olyan játék-adaptációra vágynánk, ami filmként is működik, és annyira magával tud ragadni, hogy akár még a játék után is érdeklődni kezdjünk. ($$08.13.)