(Batman: Gyilkos tréfa) (2016) (r.: Sam Liu)

ha esőben kell mennem valahova, akkor a buszmegállóban a pocsolyákat nézve mindig eszembe jut (a) ’the killing joke’ képregény nyitóoldala az esőtől fodrozódó víz tökéletes leképzésével, és az a hangulat, amit át akarnak nyújtani az alkotói nekem. igen, ez a kevés fontos képregények egyike, amit tényleg olvastam, bár sajnos gyerekkoromban nem volt meg a legendás füzet (szegény korosztályom, ezt kapta szuperhős képregény gyanánt...), de azért huszonévesen pótoltam, és imádtam minden képkockáját, a nyomasztását, a bátorságát, a mélybe nyúló őrületét. és az a baj, hogy egy ilyen korszakos műhöz nagyon nehéz nyúlni alapanyagként, mert ha érintetlenül hagyod az adaptáció során, akkor értelmetlen hozzányúlni, ha viszont túlságosan megváltoztatod, akkor könnyen eltűnhetnek belőle azok az elemek, amik naggyá tették az eredetijét. és azt még megérteném, hogy a mozgóképesítés során csak finomítottak volna a hangnemen, mert nem hagyhattak annyit a sötétlő képzeletre, mint a képregény, de hogy csak azért hozzáragasszanak plusz félórát, hogy meg legyen a kötelező penzum, azt nehezen nyelem le... főleg, hogy ez a betoldás a plusz perceken kívül semmit nem adott hozzá -csak egy közepesen érdektelen gengszter-leszámolást mutatott volna be, ha nem keverik bele barbara gordon érzelmeit, de úgy, hogy még én, a felületes rajongó is magasra húzta a szemöldökét tőle... valahogy nekem sosem jutott eszembe, hogy batgirl ne mentorként nézne bruce wayne-re, hanem valami többet akarna ettől a kapcsolattól, főleg testi szinten, de úgy tűnik, van olyan író a bizniszben, aki szerint ez megléphető... mikor épp unatkozni kezdtem volna ezen a felvezető izén (aminek egyébként értem a funkcióját, alapozzuk meg a drámai eseményeket, csak ahhoz hogy ez megtörténjen, sokkal ügyesebben kellett volna vezetni minket érzelmileg), jött egy leblende, és végre egy pillanatra ott volt, ami elsőre megragadott a rajzolt változatban: az eső-áztatta pocsolyák... ezután már nagyjából lekövettük a hírhedt negyvennyolc oldal történéseit (plusz indokolatlan dalbetét!), csak valahogy az az erős gyomor-tájéki ütés nem jött vele, ami a képregénynél többször is. nem tudják annyira felfokozni az őrületet, hogy az ember át tudja érezni a lényeget, hogy azt lássa amit kell: az érme két oldalát. így az utolsó tréfa sem lesz gyilkos, még csak meg sem karcol igazán... (nem nagyon értem, hogy az egyen-dc-rajzfilm képi-világot miért ne lehetett volna most az egyszer lecserélni, még ha nem is tökéletesen leutánozni a comic változatot, de egy kissé hasonlatosabbá tenni...) ($$08.01.)

(2016) (r.: Paul Greengrass)

a huszonegyedik század a nagy remix korszaka, mindent újra-felhasználunk, újra-értelmezünk, felszeletelünk, feldarálunk, feldolgozunk. és ez nem csak azzal jár együtt, hogy megint egy ’ehh’ verziót kaptunk a film végén az ’extreme ways’ című moby dalból az eredeti helyett... nem, paul greengrass rendező és állandó vágója úgy gondolták, hogy forgatókönyv-íróként annyi a dolguk, hogy össze-csipekednek a korábbi filmekből motívumokat, kicsit összerázzák őket, és kész is az újrafazonírozott jason bourne -de sajnos a filmművészet nem így működik... azért is kár ez, mert az eredeti szakmájukban még mindig képesek nagyszerűt alkotni, azaz az akció-szekvenciák még mindig nagyon működtek a filmben (mind a molotov-koktéloktól lángoló tüntetéssel súlyosbított menekülős rész, mind a finálé autó-bontó üldözése lenyűgözőre sikerült), de amikor középtájt belebonyolódtunk a gonosz cia újabb akcióiba meg valami közösségi platformos hablatyba, ott menthetetlenül lapossá vált a film. valahogy nem akart megérkezni az a befeszülős érzés, ami a második és harmadik filmnél is végig jelen volt. lehet, hogy az baj, hogy ez a hirtelen jött apa-komplexus bosszú nem elég motiváció bourne-nak, vagy erőltetetten próbáltak relevánssá válni ezzel a facebook/snowden típusú mellékszállal, vagy csak túl rutin-szagú lett a megvalósítás, mert láttuk már egy párszor, amikor bourne-t egy monitorokkal teli teremből üldözik, miközben ő lecsap néhány field agent-et a terepen és továbbáll... és egyébként nem lenne baj azzal, hogy régi motívumok kerülnek elő, ha úgy csavaroznák őket össze, hogy valami másabb, újabb tartalom jön létre, de sajnos nem ez lett a helyzet. azért is furcsa ez, mert a minap láttam a screen junkies srácok honest trailer videóját a trilógiáról, és ott volt egy poén, miszerint mind-a-három film ugyanaz, mert annyi a közös elem bennük, és mégis, bennem ez fel sem merült miközben néztem őket -valószínűleg az okos mixelésnek köszönhetően. itt viszont már kissé kizökkentett ez a repetitívség, ami valljuk be, még kicsit kiszámíthatóvá is tette a filmet (én már pl. a motorozás kezdetén tudtam, hogy miből akarnak a motivációs forrást faragni hősünknek)... és az a fura, hogy bár kissé savanyú a száj, azért mégsem teljes csalódás a film, főleg a már emlegetett akció-részek miatt, és mert greengrass, mint rendező ismét kifogástalan munkát végzett -főleg, hogy rá tudta venni a producereket arra, hogy egy páncél-autóval amortizálhassa le fél las vegas-t... (ja, jut eszembe a szájról: nem lehetne az, hogy egy hipotetikus következő epizódban engedik alicia vikander-t mosolyogni? legalább egyszer...) ($$07.30.)