(disclaimer: az új élményekről könnyen ír az ember, de van olyan, hogy akkor is van mondandója, ha már átélte egyszer/többször az adott élményt... ismét következik egy folytatás, ami erősen csábít a moziba, így végre levehetem a polcról a korábbi részeket, amit már úgyis terveztem egy ideje megtenni...)

The Bourne Identity (A Bourne-rejtély) (2002) (r.: Doug Liman)

arra nem emlékszem, hogy mikor láttam először a filmet, de az biztos, hogy nagyon sokszor belefutottam már a tévében, mert szeretik ismételni, és ha végig nem is néztem mindannyiszor, azért a piros pénzes-táska képe jól beleégett a tudatomba. de szerencsére már egy ideje leszoktam a csatorna-szörfözésről, így nem untam a film első félóráját sem, amit valószínűleg a legtöbbször láttam anno... érdekes ennyi év után visszatérni egy filmhez, mert az ember rá tud csodálkozni dolgokra. például, hogy itt még mennyire nem az akción volt a hangsúly, hanem a nyomozós rejtély-faktoron, ami annak ellenére működik tök jól, hogy mégiscsak az amnézia toposzát használja -sőt, még úgy sem fárasztó, hogy tudjuk, hogy mire fog rádöbbenni hősünk... egyébként ami akció van, az pofás, gyors-vágottak, de nem követhetetlenek, az autós-üldözés meg kifejezetten vérpezsdítő. jól jöttek a verekedős leckék matt damon-nak, és nagyszerű ötlet volt európai helyszíneket használni végig, mert sokat adnak hozzá a hangulati háttérhez. összességében elmondható, hogy egy mai napig vállalható thriller-t raktak össze a készítők, amihez jól update-elték a több mint húsz éves regényt a kornak megfelelően (fura volt hallani a dvd-n lévő extrában, hogy attól tartottak a producerek, hogy a forgatás ideje alatt bekövetkezett 9/11 avíttá teszi majd a filmjüket, és közben meg tizenöt évvel később is biztosan áll a lábán...). (vicces látni clive owen-t ilyen minimál-szerepben, azt meg nagyon sajnálom, hogy franka potente nem tudott jobban befutni hollywood-ban.) ($$07.03.)

The Bourne Supremacy (A Bourne-csapda) (2004) (r.: Paul Greengrass)

egyszer azt álmodtam, hogy berlin egy kihalt részén villamosozom, úgyhogy azóta időről/időre felmerül bennem, hogy el kéne menni tényleg oda -főleg, ha egy filmben berlin-i villamosokat látok... nagyon kevés rendező van hollywood-ban, aki megfelelően tudja alkalmazni a kézikamerákat nagyköltségvetésű filmekben, de paul greengrass ezen kevesek egyike. bár azért hozzá kell tenni, hogy nagyobb figyelmet is követelnek a filmjei, hogy be tudjunk fogadni minden gyorsan mozgó és elillanó képet... de hihetetlen dinamizmust tud adni a filmjeinek ez a technika-használat. bár a forgatókönyv is segíti ezt, mert folyton mozgásban van, akár vehetjük ezt szó szerint is, mert nem csak a cselekmény halad, de a karakterek is mennek egyik helyszínről a másikra... kicsit bond-osan kezdtünk egy egzotikus helyszínen, aztán hamar el kellett érni, hogy bourne visszatérjen az eke szarvától (a hídról lebucskázó autó élénken élt a fejemben). és ez a drámai motiváció jól hajtja őt országokon át, hogy aztán ez a bűntudat szépen felfokozódjon az utolsó emlék-foszlány helyrebillenéséig moszkvában. csak az a baj, hogy erre senki sem fog emlékezni a hihetetlen autós-üldözéses jelenet miatt... az nekem is megvolt, hogy kocka-ladák és ikaruszok is nyakig vannak ebben a partiban, de az már homályba veszett, hogy ennyire realistára tudták megcsinálni az egészet, ott ülünk végig mi is a kocsikban, és szédítő ez az intenzív élmény (főleg annak a tudatában, hogy tényleg moszkvában törték össze az autókat, vetettek be minden technikai trükköt ezért az élményért -köszönjük, megérte...). ($$07.06.)

The Bourne Ultimatum (A Bourne-ultimátum) (2007) (r.: Paul Greengrass)

ennél a filmnél volt leginkább időszerű az újranézés, ugyanis csak egyetlen-egyszer láttam anno egy közepesen jó minőségű .avi-változatot, rossz fülessel, mert egy makacs térd-fájás miatt nem tudtam elmenni rá a moziba, pedig erősen tervbe volt véve. kár, mert ott lehetett igazán élmény átélni ezt az intenzitást... mert persze most sem álltunk meg egy pillanatra sem, köszönjük meg az egyre idegesebb cia-dolgozóknak ezt a tempót... és itt az ideje annak is, hogy hálát rebegjek john powell zeneszerzőnek, ha már az előző két résznél ezt nem tettem meg, mert nagyon sokat segít az ő munkája is ebben az intenzitás-felfokozásában. majdnem annyit, mint a second-unit csapat erőfeszítései, akik megint elképesztő mutatványokat találtak ki, például kamerát röptettek tangier háztetői felett, sőt, egyet még az egyik kaszkadőrre is ráerősítették, hogy felvegyék azt az ikonikussá vált ugrást a konyhaablakon át... de a sikátoros motorozás is szokás szerint nagyon erős lett, és nyugi, az autós-üldözésről sem felejtkeztek el, csak ahhoz át kellett menni egy nagyvárosba, mert azt megtanulták már az előző résznél, hogy egy ilyen jelenethez hozzátartoznak a tömeges kocsi-törések is -és holt van igazán sok autó? hát newyork-ban... azért két futás és verekedés között most is megvolt a nyomozós érzet, mert bourne még egyszer utoljára próbálta megkeresni önmagát. de nem is azzal lett teljes a történet, hogy minden múltbéli kirakós-darab a helyére került, de nem is azzal, hogy a gonosz cia-sek a hatóságok elé kerültek, hanem azzal, hogy bourne épp úgy lebegett a végén a vízben, mint ahogy anno a nyitányban láthattuk őt... (david strathairn-nak olyan arca van, hogy játszhat bármilyen karót-nyelt hivatalnokot, akkor sem tudom utálni érte...) ($$07.07.)

(2015) (r.: Justin Kurzel)

egy shakespeare-filmadaptációnál mindig az a legfontosabb kérdés, hogy mi az a plusz, amit hozzá tud adni az eredeti műhöz, miben tud mást nyújtani, mint a színpadi változatok. és persze elsősorban a vizualitás, a filmes képi nyelv az, amit előnyére változtathat egy ilyen feldolgozás. és ez esetben erre nem lehet panasz, mert érezhető, hogy justin kurzel végiggondolta a rendezői koncepcióját, és ebben nagy segítsége volt az operatőre is (adam arkapaw), szép tablószerű képekben gondolkoztak, amik közül sok festményként is megállná a helyét a falon, kihasználták a skót táj zord valóságát, a hideg kastélyok gyertyafénnyel megvilágított félhomályát, a tűz baljóslatú háttérvilágítását. a másik dolog, amit egy film jobban ki tud emelni a színpadhoz képest, az az arc-mimika, mert így a színészek természetesebben tudnak érzelmeket közvetíteni. főleg a jó színészek, és ezzel sem volt gond, michael fassbender fokozatosan csúszott bele az őrületbe, marion cotillard kígyóként suttogott a férje fülébe majd összetört a súly alatt, de sean harris is szokás szerint nagyszerű teljesítményt nyújtott. ...és az a baj, hogy most fogytak el a pozitív jelzőim... mert hiába a klasszikus történet, a természetes hangsúllyal felmondott monológok, a szemgyönyörködtető képek, ha érzelmileg cseppet sem tud közel kerülni a nézőhöz. ez persze lehet a darab hibája is, hisz’ hiányzik belőle az az igazi pozitív szereplő, akiért tiszta szívvel lehet szorítani, mindenkit körülvesz a sötét dráma, az elbukás spirálja, a halál kellemetlen szaga. és a film tempójával is gondok vannak, mert kicsit olyan, mint amilyen a kezdő csata-jelenet rendezése, a sok-sok lassú rész között néha meglendül, és érdekessé válik, csak sajnos ezek a közbülső, monológokkal terhelt meditatívabb részek eléggé leszedálják azokat a nézőket, akik elszoktak a művészfilmes tempótól (plusz az sem tesz jó, ha az allergiás tüsszögéstől és szem-viszketéstől alig látnak el a képernyőig)... szóval nem hiszem, hogy ez lesz az a shakespeare-adaptáció, amit nagy klasszikusként fogunk emlegetni sok év múlva is, inkább csak hümmögve fogjuk elismerni a vizuális megoldásait és a színészeit. ($$07.02.)

(Sok hűhó semmiért) (2012) (r.: Joss Whedon)

mindig jó érzés látni egy ilyen szerelem-projektet, ahol nem csak ésszel fogod fel, de érzed is, hogy nem a bevételért fogták meg a kamerát a srácok, hanem csak jól akarták magukat érezni egy kicsit, és ezt az érzést át akarták adni a nézőknek is. miről is van szó? joss whedon kicsit belefáradt a sztreccs-ruhás szuperhősök dirigálásába, így összerántotta a színész-barátait, akikkel már dolgozott együtt korábban a buffy-ban, az angel-ben, a firefly-on vagy a dollhouse-ban, és tizenkét nap alatt felvették ezt a habkönnyű cukiságot. és jól áll ez a minimalizmus a filmnek -és whedon-nak is, nem kell semmi mással törődnie, csak a szövegkönyvvel meg a színész-vezetéssel. a sztorit jól ismerjük, már szerintem shakespeare korában sem volt nagy újdonság, mondhatjuk, hogy a mester alap-paneljaiból van felépítve a szerkezete, sok zseniális szópárbajjal, egy kis félreértéssel, cseppnyi drámával és megnyugtató happyend-del. a legnagyobb baj vele talán az, hogy az ifjabb pár sajnos sokkal kevésbé érdekes mint a két házasságra alkalmatlan lüke, akik folyton csak évelődnek. de lehet, hogy ehhez az arány-eltolódáshoz érzethez kellett amy acker kisugárzása és alex denisof goofy-sága is, mert csodásan tudták mindketten élettel megtölteni a szerepüket. de azért a többiek is rendben voltak, clark gregg szokás szerint somolyog az orra alatt, sean maher gonoszkodhatott egy kicsit, nathan fillion meg szokás szerint lopja a show-t azzal a néhány percével... összességében a ’bájos’ szó jut eszébe az embernek a filmről, amit jól esik nézni (még ha kell is öt perc, mire az ember füle rááll a shakespeare-i szövegmondásra). és kicsit fájó belegondolni, hogy mekkora bulik lehettek ott a medence partján, miközben fogytak a koktélok és forgott a kamera... (btw, ’búvár-szimbolizmus’-t nem sikerült dekódolnom...) ($$06.30.)