(Bíborhegy) (2015) (r.: Guillermo del Toro)

a viktoriánus-kori horrorban van valami romantikus -de azt nem gondoltam volna, hogy ennyi... pedig értem én, hogy a szellemek csak metaforák, mert ezt eléggé hangsúlyozták nekünk a filmben is, és nem is azt vártam, hogy minden sarokból rémségek ugorjanak ki a remegő gyertyafénybe, inkább az volt a bajom vele, hogy egy romantikus filmhez elengedhetetlen, hogy én is beleszeressek a karakterekbe, és ez nem történt meg. pedig mia wasikowska most is elragadó volt, és tom hiddleston is könnyen kirázza a kabátujjából az angol nemest, de a karakterek nem voltak elég érdekesek a vonzódás kialakulásához (mellettük ott volt még jessica chastain és charlie hunnam is egy-egy, a komfortzónájuktól messze eső szereppel, és hát... szokatlanok is voltak...). nem segített az egysíkúságuk vagy a teatralitásuk sem. apropó színház, ha úgy nézzük, akkor ez egy kamara-darab volt, kevés szereplővel, kevés cselekménnyel, kevés helyszínnel. az első negyven percen eléggé nehezen jutottam át, itt kellett volna megalapozni a későbbi drámát, de egyáltalán nem akart működni, hiába lehetett érezni valamicskét a baljós jelekből. aztán átutaztuk az óceánt, és a főúri kastélynál végre kiélhette magát del toro -vizuálisan legalábbis. mert ha az ember-karakterei nem is sikerültek túl érdekesre, a fő helyszín igazi karaktert kapott. a forgatókönyv egyik legjobb ötlete a vörös agyag volt, ami nem csak a történetben játszik fontos szerepet, de mindent be is von a vér színével. plusz imádtam, hogy a beszakadt tetőn át mindig hullik valami a hallba (ez egy igazán deltoro-s húzás volt, mint ahogy a szellemeket sem tudná letagadni a hosszú ujjaikkal és a körülöttük lebegő szellemvérrel). ahogy az elvárható egy ilyen ódon háztól, rengeteg sötét és szomorú titkot rejtegetett, amik nem váltak az enyészetté az épülettel együtt, hanem a felszínre kerültek a süllyedés során. de azért azt nem mondhatjuk, hogy annyira meglepődtünk volna bármelyik titkon is... mivel annak idején már eltántorítottak a fanyalgó kritikák a moziban nézéstől, így nem mondanám, hogy csalódtam a filmben. inkább azért érzek csalódottságot, mert rossz látni, amikor egy del toro kaliberű rendező is beleesik abba a hibába, hogy csak a (tényleg megkapó) vizualitással foglalkozik, és nem érzi azt, hogy a karakterei és a története nem működik... ($$.03.09.)

(2015) (r.: Cary Joji Fukunaga)

az emberi természetből fakad, hogy az egyik legmegterhelőbb dolognak azt érezzük, ha gyermekek szenvedését kell látnunk. ha olyan dolgokat kell tenniük nekik, amitől megszűnnek gyermeknek lenni... nem is könnyű péntek esti kikapcsolódás ezt a filmet megnézni, de higgyétek el nekem, hogy nagyon is megéri... messze van afrika, ráadásul hajlamosak vagyunk elfordítani a fejünket, vagy átsiklani a hírek tengerén, amikor a polgárháborúkról van szó, pedig oda kéne figyelnünk, és valamit tenni, hogy csökkenjen a fegyverek zaja... bár egy szándékosan meg nem nevezett országban vagyunk, de tudja valaki bárhol is, hogy mi volt a konfliktus, amivel elindult ez az erőszakhullám? csak a hatalom megszerzése vagy megtartása van a háttérben? és hogy lesz valakiből kormánypárti vagy lázadó? talán csak így, mint a filmben, hogy kimossák valakinek az agyát...? bár nem ideálisak a körülmények (lásd a kaja-kunyerálást), de azért egy megnyugtató idillben kezdünk, mosolygós csibész gyerekekkel, de aztán jön pár dzsip, és elszabadul a pokol... nem könnyű végignézni, ahogy egy tízéves-forma gyermek átformálódik, minden szinten elveszíti az ártatlanságát, ahogy megkeményedik a lelke, és teljesen természetes lesz számára a halál -mindegy, hogy ki is osztja... nagy erőssége a filmnek, hogy végig megtartja ezt a gyerek-központúságot, hogy mindent a főhősünk szemén keresztül láttat, hogy végig rajta tartja a fókuszt. de egyébként is, minden nagyon letisztult, nincsenek nagyívű epikus jelenetek, könnyfakasztó zenék, szájbarágott tanulságok. cary joji fukunaga mértéktartó rendezése példamutató, és operatőrként is helytáll, hozta a true detective óta elvárt szép képeket és hosszú tracking shot-jait is. a többit meg rábízza a színészeire -idris elba egyszerre meggyőzően karizmatikus és félelmetes, még az akcentusa sem tud kizökkenteni az áhítatból; a nagy meglepetés viszont abraham attah, aki ilyen fiatalon is meggyőző teljesítményt nyújt, vonzza az ember tekintetét az arca... még ha sok minden más taszítja is ebben az erőszakkal teli világban (még úgy is nehezedik rád a brutalitás súlya, hogy sok mindent -nagyon okosan- nem enged be a kép-kivágásba). elborzaszt de ugyanakkor nem ereszt. mert látnod kell ezeket a szörnyűségeket, hogy igazán átérezd, hogy milyen az élet afrikában. hogy tenni akarjál valamit, hogy a gyermekeket ne fosszák meg ilyen kegyetlenül a gyermekkoruktól. ($$03.04.)