(Mielőtt meghaltam) (2013) (r.: Jean-Marc Vallée)

lehet-e még újat mondani a philadelphia és az angyalok amerikában után a nyolcvanas évek aids-járványáról? úgy tűnik, lehet, elég volt a gyógyszereket a középpontba helyezni. vagy egy olyan valós személyt keresni, aki nem tipikusan olyan alaptípus, akiről feltételeznénk, hogy elkapja a hiv vírust. mert egy redneck tapló, keménykedős, intoleráns faszkalap. akinél az íróknak a dolga az, hogy fokozatosan közelebb hozzák hozzánk. és ez sikerült is. oké, hogy a végéig megmaradt a morgolódása, de ahogy látjuk küzdeni a sorstársaiért, ahogy levetkőzi a homofóbiáját, az nagyon szép. kellett ehhez persze matthew mcconaughey is, akinek rossz ránézni a 45 kilójára, bár szerintem sokkal lenyűgözőbb az az alázat, ahogy hitelessé teszi a szerepet, mint a nagy fogyása (kellett egy pár perc, hogy elvonatkoztassak rust-tól, utána meg az volt a baj, hogy a bajusz meg az arcél miatt folyton pablo schreiber ugrott be az orange-ból. btw, miért volt mindenkinek bajsza...?). szerintem működött, hogy most nem a melegek szempontjából néztük meg ezt a szörnyű kórt, az meg főleg, hogy hozzájuk sem hagyományosan állt hozzá a készítő csapat, jared leto is iszonyú finom vonásokkal hozta a karakterét -minden díjat megérdemelnek matthew-val párban. korrekt lett az alkotás, nagy szó, hogy egy ilyen témát ennyire ízlésesen tudtak prezentálni minden jelenetet. végig lekötötték a figyelmemet, meg egyébként is tudjuk, hogy az életrajzok a gyenge pontjaim, így megengedem magamnak, hogy felfelé kerekítsek: 8 pont. (++02.16.)

(A Nő) (2013) (r.: Spike Jones)

mindig is tudni akartam, hogy milyen lehet egy fura alternatív zenekar klippjében élni -valahol az elején megfogalmazódott bennem ez a mondat, és nem eresztett, aztán a végefőcímnél megláttam az arcade fire nevet, és megvilágosultam... égő szemekkel álltam neki, a furcsasága miatt nem is volt könnyű belehelyezkedni, de aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve bedugtam a fülhallgatót, és ahogy körülvett engem is samantha szexi hangja, elindult valami. tipikusan az a film ez, amit magára vesz az ember. mert az egy dolog, hogy segít levenni a rózsaszín szemüveget, és másképp nézni a szerelemre (ami optimális esetben kisebb rész fizikai vonzalmat tartalmaz), de vájkálni is kezdünk magunkba tőle. nekem ez különösen riasztó, mert ha belegondolok, hogy a sokat emlegetett volt barátnőmmel megejtett hosszadalmas telefon-beszélgetések pontosan ugyanezt a funkciót töltik be, mint hősünk életében az intelligens operációs rendszer -van egy testetlen hang, aki megért és akinek elmondhatom a gondolataimat, titkaimat. minden magába zárkózott fura ember nevében, köszönjük a ráeszméltetést... maga a film sokáig követi a hagyományos romantikus filmek útvonalát, a megismerkedéstől a vidám pillanatokon át a drámáig, csak itt a kibékülés után ott van még a végleges búcsú is, mert ez a történet nem érhetett boldog véget. 7,5 pont. (joachim phoenix jutalmat kapott, amiért így elvitte a film terhét a hátán, és kirakta elénk a lelkét: rooney mara-t, olivia wilde-ot és amy adams-et...) (++02.16.)