(Transz) (2013) (r.: Danny Boyle)

huh, annyi minden kavarog a fejembe jó lenne valaki, aki rendet vág a gondolataim és emlékeim között... danny boyle hozta a szokásos minőségét, bár számomra érthetetlen, hogy tud ennyire különböző műfajokban alkotni. bár lehet, hogy ez kell ahhoz, hogy egy ilyen összetett filmet megfelelően tudjon prezentálni. mert az ember még talán legyint is az elején (festmény-rablós thriller, kell ez nekem...?), de amikor beindul az igazi agyfacsarás, már teljesen másképp kezdi figyelni a képernyőt. az a jó az ilyen típusú játékoknál, hogy folyton bizonytalanságban tartanak, kihúzzák alólad a varázsszőnyeget és csak kapizsgálod, hogy mi a valóság és mi játszódik az elmében. és tök jó dolog így elveszni. persze a megkapó vizualitás most is csak „szemcukor” lenne érdekes karakterek nélkül, akikben talán az a legfurcsább, mikor a végére rájössz, hogy tulajdonképpen egyikük sem volt pozitív hős, és ilyen azért nem gyakran esik meg egy hagyományosabb történetben. meg is lincselnétek, ha nem térnék ki rosario fullfrontal pucérkodására, mi? persze, hallott már róla az ember, jól felépítették rá a marketinget, így mindenki várhatta a pillanatot, mikor jön el már az áldott cicik korszaka (addig csak azon morogtam, hogy ezzel a szorosan összefogott hajjal mennyire elrontják az arcát...). és az a jó, hogy nem csak reklámfogásként libeg be a punci a képbe, hanem a történetbe is szépen belesimul (kacsint). habár, a prűd-ellenesség élharcosaként engem az sem zavarna, ha csak úgy mókából vetkőznének a hírességek a filmekben. viszont heteroszexuális férfiként is hangot adnék azon diszkriminációnak, hogy mi megkaptunk mindent, a lányok viszont hoppon maradtak, mert csak nem sikerült a francia farkat a képkivágásba tenni... so, elhessegetem magamtól a testi örömöket, és próbálok valami összefoglalás-félét gyártani: jól csavart történet, ami drámával lett fokozva a katarzisig, szokásos magabiztos rendezői kézzel, és erőteljes színészi játékkal. mi ez, ha nem 8 pont. (++01.02.)

(2012) (r.: Pálfi György)

az ember alábecsüli az asszociációs képességét. amikor hallottam, hogy pálfigyuri négyszáznál több film jeleneteit felhasználva csinált filmet, csupán egy érdekes kísérletnek hangzott, amiből fogalmam sem volt, hogyan lehet 80 perces működő alkotást létrehozni. sőt, még az első öt perc után is csak kapirgáltam a lényeget, elsőre talán minden filmrajongónak ugyanaz a reakciója: a széles mosoly, amikor felismeri a nagy kedvenceit. aztán valahogy ráérez az ember, és a legnagyobb megdöbbenésére elkezd működni az elegy, azt veszi észre, hogy érdekli a történet, hogy hova akarják kifuttatni mindezt. persze közben nem veszik el a játékosság sem, nem egyszer haraptam az öklömet, annyira ötletesen voltak egymás után vágva a jól ismert ikonikus jelenetek. a végső konklúzió nagyon egyszerű: minden történetünk ugyanarról szól: az emberi kapcsolatokról; a legprimerebb érzelmekről; rólunk. kár, hogy hiába tudom, hogyan kell egymás után rakni a máshonnan is ismert szavakat, mégsincs bennem az a zseni, hogy átjöjjön raktuk keresztül, hogy mennyire is lelkesedem most itt az ágyon ugrándozva. úgyhogy egyetlen számmal tenném ki a pontot a mondandóm végére: 9 pont. (++01.01.)